Valamikor a borhamisítás és az olajszőkítés paradicsomának számított Soltvadkert környéke, a Kiskőrössel és Kecellel bezárt Aranyháromszög kilencvenes évekbeli vadkapitalista világa azonban ma már inkább csak hírhedt anekdoták tárgya. Meccsriport a homoki borok hazájából.
Békebeli hangulatban készül a Duna-Tisza-közi kisváros a Kiskunhalas elleni bajnoki mérkőzésre, az országos hírű cukrászdánál vasárnapi sor kígyózik a fagylaltos pult előtt, néhány utcával arrébb a nézők lassan szállingóznak a műfüves és vadonatúj füves pályából álló sporttelepre.
Pénz és bor itt egy csapból folyik: a homoki szőlők térségében régi hagyomány, hogy a helyi borosgazdák szinte egymással versenyeznek a csapat támogatásában. Mesélik, a soltvadkerti futballtörténelem első légiósát, a hatvanas évek végét csetlő-botló mozgásával és főként temérdek góljával bearanyozó Tumbász Józsefet negyven liter borért hozták el Katymárról. A személyre szabott premizálási rendszert nem bonyolították túl: ha gólt rúgott, a Nefelejcs vendéglőben annyit ihatott, amennyit csak bírt. Rögtön megértette a rendszer lényegét, gólt gólra halmozott, szédületes hatékonysággal ontott és bámulatos mennyiségben öntött. A soltvadkertiek pedig hamarosan vakarni kezdték a fejüket, kiürült hordók figyelmeztették őket, hogy az egyéni jutalomtarifa bizony szépen lassan a negyven literes átigazolási díj többszörösét felemésztette.
A bortermelők ma is szorgalmasan sorakoznak az egyesület mögött; ha a Font, a Lantos, a Galántai, a Frittmann, a Schiszler vagy az Erdős pincészet segítségére gondolunk, talán nem túlzás állítani, az országban a soltvadkerti csapat úszik a legtöbb borban. És akkor sincs nagy baj, ha netán kiömlik az asztalra: a környékbeli műanyaggyártó cégek szerepvállalásának köszönhetően a klubház söntésében ajándék nejlonabroszból soha sincs hiány.
Az említett helyiség falát egyébként hatalmas, fekete-fehér fénykép borítja, csíkos mezes futballisták integetnek róla boldogan a büfé vendégeinek. Szávay István amatőr fotós Yashica Mat 124-es géppel felvett alkotása a Népstadionban készült, 1975. május 1-jén, a soltvadkerti labdarúgás legfényesebb napján. 
Bőszen lobogtak a vörös zászlók a friss tavaszi szélben, az Újpesti Dózsa–Szombathelyi Haladás Magyar Kupa-döntő felvezetéseként a Soltvadkerti TE és a Balmazújvárosi Lenin MGTSz SE feszült egymásnak a Szabad Föld-kupa döntőjében, a drámai mérkőzésen 5–4-re győztek a vadkerti aranyifjak. Köztük a csereként pályára lépő Szávay Zsolt, a jelenetet megörökítő hobbifényképész akkor még gimnazista fia, a későbbi teniszbajnok, Szávay Ágnes édesapja.
Az eltelt évtizedek nem homályosítják az emlékeket, a Pestre felutazó több ezer soltvadkerti önfeledt ünneplését, a mámoros döcögést hazafelé a csapat Robur buszával, a mulatságba Dabasnál bekapcsolódó és ötven kilométerrel arrébb kirakott biciklista balszerencséjét, a nagyívű köszöntő beszédeket Meskó Pista házánál vagy a szilaj pincebulit, hajnalig tartó hordón táncolást.
Nagy idők voltak, legendás vadkerti férfiakkal, élen a helyi futballtörténelem Sebes Gusztávjával, Zsikla Tamással. 
Az 1975-ös aranycsapat edzőjével a Szarka család otthonában találkozunk; az apáról fiúra szálló futballhagyomány itt szó szerint értendő, a régi vadkerti pályának minden göröngyét ismerő házigazda, József örökségét fia, a mai együttes 28 éves hátvédje, Roland viszi tovább. Neki nem kell magyarázni azt sem, mit jelentettek a csapatnál a hőskorban a híres pucorvacsorák, az ünnepi alkalmak, amikor a disznóhólyagba töltött szalámihúst puha kenyérrel és könnyű vadkerti borral fogyasztotta el a víg asztaltársaság. 
Porlepett emlékek, letűnt idők mosolyt fakasztó vagy éppen torokszorító pillanatai elevenednek meg a jeles vadkerti futballcsalád otthonában. Zsikla mester a Népstadion Napóleonjaként magyarázza a Balmazújváros legyőzésének alaposan kigondolt, majd percről percre véghez vitt haditervét.
Szóba kerül Vass József megdöbbentő története is: az ’56-os tevékenysége miatt lecsukott vadkerti játékost belsős kapcsolatok segítségével sikerült kihozni a börtönből a forradalom utáni első Kiskőrös elleni megyei csúcsrangadóra. Hiába soványodott, gyengült le a rács mögött folytatott éhségsztrájkja idején, a filmbe illő sztori gyönyörű betetőzéseként ő lőtte a győztes gólt, a 2:1-es soltvadkerti diadal után a kiszabadított hőst ünnepelte a 4500 fős közönség.
A meseszerű megdicsőülés közeli tanúját, az első gólt szerző Zsikla Tamást megtanította a huszadik század a hallgatásra, a politikai vonatkozású epizódról nem szívesen beszél. A hétköznapok vidám pillanatairól annál inkább, az idegenbeli meccsek utáni zajos hazautazásokról, a túrákról, amelyek során az érzékeny fülű buszvezetőnek félre kellett állnia, amíg befejezi a csapat az ablakrengető dalolást (nem fejezte be). Miután poharából kiürül a jóféle vadkerti fehérbor, a tréner elárulja, miért nem jár már meccsre, majd a történetek szemléltetésére belekezd kedvenc nótájába.
Meccsre hát nem jár a város már nyolcvan feletti díszpolgára, a Soltvadkert–Kiskunhalas találkozó közönségében is hiába keresnénk. Ott ül viszont az öregek között Katzenbach Imre, az azonos nevű korábbi MTK-játékos édesapja. Mint ismert, az 1964-es születésű középpályás a kilencvenes évek végén súlyos adócsalási ügybe keveredett, majd hirtelen nyoma veszett, nem tudni, él-e még egyáltalán, a sorsát illetően rémisztő feltételezésekről hallani. 
Megkérdezzük az édesapát az eltűnt fiúról. Arca elkomorul, szűkszavúan csak annyit mond, értsük meg, erről nem szeretne beszélni, szülőként képtelen beletörődni gyermeke elvesztésébe.
Az 1–1-es döntetlent hozó találkozón a hazai közönség élcelődéseinek visszatérő témája a kiskunhalasi idegenlégió, és lássuk be, a jelenség valóban ijesztő: a pénztől fertőzött megyei I. osztályban ma már szinte fel sem kapja az ember a fejét arra, hogy egy kiskunsági csapatban a lehetőségre váró magyar tehetségek helyett szerb származású, román, kolumbiai és kameruni játékosok futballoznak.
Elmaradhatatlan figura a vadkerti pálya mellől a Kiskunság Hajdúbéje, a Soltvadkerti TV riportere, az emelvényről tudósító Filus Tibor. Miután végez saját interjúival, mi interjúvoljuk meg őt.
Szepesi- vagy Vitray-iskola? „Iskolát nem tudnék mondani, a tárgyilagosság híve vagyok. Valamikori bíróként elvem, hogy nem bántom a játékvezetőt. Távol állnak tőlem a szélsőséges hangulatok, sohasem tetszett például, amikor régen Knézy túlzásokba esett, és azt kiabálta, hogy menny vagy pokol.” Első tévés meccsélménye? „Hatévesen az utcabeli gyerekekkel néztem szülővárosomban, Kiskőrösön az 1978-as világbajnokságot. Emlékszem halványan az argentin-magyarra, és arra, hogy nagyot kacagtunk, miután az egyik meccsen eltalálta a labda a bírót, és hanyatt bukfencezett.” Emlékezetes közvetítése? „A Vadkert–Kőrös térségi örökrangadót mindig kiemelt figyelem kíséri. Februárban 6–1-re nyert a Vadkert, ehhez hasonló különbségű győzelem több mint harminc éve nem volt. Akkor a vadkertiek hazai pályán nyertek 10–1-re, igaz, a kiskőrösiek egyik játékostársuk lakodalmából érkeztek a találkozóra…”
Országos szinten is ritka, hogy egy kisváros két, egymástól független futballcsapatot futtasson. A 7500 lakosú Soltvadkerten ez a helyzet: a Bács-Kiskun megyei első osztályban játszik a Soltvadkerti TE, a megyei III. osztály keleti csoportjában pedig a részben idősebb futballistákból álló Vadkert FC, ráadásul ugyanazon a sporttelepen. És ha ez nem lenne elegendő, létezik egy harmadik futballegyesület is a városban, az 1998-ban szülői kezdeményezésre megalakult Soltvadkerti Foci-Suli.
Tanulságos beszélgetést folytattunk Hatvanyi Edvárddal, az első osztályú klub szakosztályvezetőjével a soltvadkerti futballsaláta új hajtásairól, a hármas helyzethez igazodó helyi utánpótlás-nevelésről. Tavaly nyárig teljes szimbiózisban képezték a fiatalokat, a 14 év alatti korosztályokkal a kifejezetten az általános iskolás gyerekekre specializálódott Soltvadkerti Foci-Suli, az U16-osokkal és U19-esekkel a Soltvadkerti TE foglalkozott (a Vadkert FC-nek nincs utánpótlása).
Az MLSZ vonatkozó reformja azonban az aktuális idény kezdetétől megköveteli, hogy minden megyei I. osztályú egyesület teljes utánpótlásbázist tartson fenn, az STE immár nem támaszkodhat a Foci-Sulira, magának kell kiállítania saját U7-es, U9-es, U11-es és U13-as csapatát, ami összesen minimum 24 ifjú játékost jelent – azaz a két klubra vetítve 24 helyett hirtelen 48-at.
A gyerekhiánnyal küzdő településen, ahol a számos egyéb sportolási lehetőség amúgy is szűri a potenciális beiratkozókat, bizony csak verejtékezve tudtak megfelelni az előírásnak, szükség volt hozzá arra is, hogy a környékbeli kisebb csapatoktól, például Bócsáról elszívják az utánpótlást. A jelenség nem csupán soltvadkerti, tanulsága országos érvényű. Az így kialakuló térségi miniközpontok valószínűleg jobb körülményeket, felkészültebb edzőket tudnak biztosítani a fiataloknak, ennek azonban ára van: a 24 plusz gyerek máshol 24-et jelent mínuszban. Csak reménykedhetünk benne, a végén stimmel majd az egyenlet, és elmondhatjuk: a kétszer kettő néha négy.
A Halas elleni meccsen a nyugdíjas pad kifogyhatatlan a csípős megjegyzésekből. Kiváltképp kritikus a vadkerti közönség a kameruni Nna Nna Edouard Willyvel szemben, amikor fárad a vendégcsapat, egy öregúr megállapítja: „A szünet óta halványak ezek a halasiak, még a négerük is megfakult.” 
A másik így bölcselkedik: „Támadás nélkül mit ér a fegyelmezett védekezés? Magyarázd meg a hóembernek, hogy jó a napfény, hiszen tud napozni.” A harmadiknak a halasiakról is a szovjet idők jutnak az eszébe: „Megy az öreg halasi a ktsz-be, szóba elegyedik az orosz katonával, a ruszki csodálkozik: »Hát te honnan tudsz ilyen jól oroszul?« »Már hogyne tudnék! Lehet, hogy én csináltalak…«”
Noha a döntetlen kívülről igazságosnak tűnik, a hazai edző, Ugrai Imre állítja, a bíró kivett a zsebükből két pontot. Legyünk elnézőek a játékvezetővel: a vadkerti szőlők között ennyit igazán eltehet borravalónak.