Kevés örömtelibb pillanatot éltem meg mostanság, mint amikor szóltak Balatonmagyaródról, hogy a Hátsó füves-videoriport hatására tervbe vették, újra összejönnek a régi futballisták, szerveznek egy nosztalgiaestet. A falu csapata kilenc éve megszűnt, a játékoshiány végképp kifullasztotta a hosszú éveken át az országos ligarendszer legalján, a Zala megyei IV. osztályban szerénykedő együttest, a 427 fős településen az egyesület feltámasztásához csoda kellene. Országjáró biciklitúránk emlékezetes állomásaként a pusztuló pálya mellett, a málló falú öltözőben idézte fel négy férfi csillogó szemmel a múlt homályába vesző hőstörténeteket, a magyaródi futballélet dicső és kevésbé dicső epizódjait kívülállóként is élvezet átélni.
„Mikor itt lent, gumicsizmában, húsz centis hóban edzettünk… Emlékszöl? Volt egy nagy szénakazal, annak rugdaltuk neki a labdát… Búcsúkor jöttünk össze, hetvenhétben, akkor volt, hogy a Sármellék oda-vissza megkalapált minket. Volt egy-két szovjet játékosunk, egy ejtőernyős is, a csapatképen még rajt’ vannak ketten-hárman, aztán bye, bye Szása volt nekik… Jöttek játszani hozzánk a sármelléki reptérről. Mi meg minden november hetedikén mentünk oda. Aztán ott lehetett inni a Baltikum vodkát! Olyan büdös volt, mint a fáradt olaj… Az első mezt, a lukacsosat saját, összedobott pénzből vettük. Bált csináltunk, és annak a bevételéből. Azt sosem felejtem el, még a csecsbimbók is kilátszódtak belőle. Az volt a legolcsóbb, még számozva sem volt, emlékezzetek, utána mi varrogattunk rá a számokat… Az oldalkapufák akáclábak voltak, a felső kapufának valót pedig még az Imrétől hoztuk el, az ormándi erdőből. Akkora fenyőfát kellett szereznünk, amelyik kiadja a hét méter húsz centit. Két láda sörért bemehettünk az erdőbe kivágni, aztán a szomszédban a Ritecz Kari bácsiék szalagfűrészével megformáztuk…”, és így tovább, és így tovább, órákon keresztül. Ha a kopott kapufákat nem is fogják már újrafesteni Balatonmagyaródon, egy hajdan virágzó futballközösség közös múltját nem veheti el senki, a társak időutazásán felbuzdult valamikori csapattagok szívet melengető összetartását nem ronthatja el a szomorú jelen.
Hasonlóan felemelő volt hallgatni a Mátészalka mögött megbúvó Ópályiban a Nemzeti Sport érdeklődése alkalmából összegyűlt, hetvenes-nyolcvanas évekbeli falusi aranynemzedék önfeledt dalolását a maiak bajnoki meccsét (Kántorjánosi, 2–2) követő csülökpörkölt-vacsora romjai fölött: „Fel, fel, fotballisták, fel, fel, fotballisták, menjünk a pályára! Nézi a babája, hogy lő a hálóba, és ha szépen játszik, és ha nem hibázik, csók, ölelés várja!”
Ritkán adatik meg újságírónak a hálás szerep, hogy betűivel a valóságot szépítheti, jobbíthatja. Ezekben a kiváltságos percekben, órákban érződik a szavak ereje, miként nem is egészen egy éve Gönyűn, ahol a Porto és a Sporting korábbi ötszörös portugál bajnok edzőjéről, Szabó Józsefről írt emlékezés nyomán avattak dísztáblát a falu szülöttének tiszteletére. Köszönet azoknak, akik nemcsak a modern futball szédítő magasságait figyelik, hanem lábuk elé nézve érzékelik azt is, hogy milyen talajon állnak. Pontosan adja vissza a labdarúgás nemzetközi nyelvében divatos, a Magyar Labdarúgó Szövetség által is előszeretettel használt grassroots kifejezés a professzionális elittől távoli, széles rétegekre építő, civil futballtársadalom lényegét: ne hagyjuk elsorvadni a gyökérzetet félreeső, hátsó füves pályáink alatt.
(A cikk eredetileg a nyomtatott Nemzeti Sport 2017 június 24-i számában jelent meg.)