Sok-sok vér- és izzadságcsepp hullott azért, hogy a Recsk fölött magasodó domboldalban 1953 tavaszán sík terepet alakítsanak ki. A magyar futball legszégyenteljesebb pályaépítésének története a Rákosi-korszak hírhedt kényszermunkatáborából.
Fehér törzsű nyírfák, egymásba érő akácok, ágas-bogas bokrok borítják ma a sík területet, ahol egykor futballpálya terült el: a recski kényszermunkatábor őreinek gyalázatos eszközökkel megépíttetett játéktere. Néhány fűben lapuló szögesdrót-maradvány, a mesterséges fennsík szélén hirtelen kezdődő lejtő, az itt raboskodó Mérai József helyszínrajzán „Felügyelő urak footballpályája” néven jelölt részlet a bizonyítéka a „magyar Gulag” északkeleti sarkában, a külső kerítés mellett kialakított labdarúgó-terepnek (nem összekeverendő a völgyben fekvő településen játszó Recski Ércbányász SE pályájával). Megdöbbentő dokumentum továbbá a gyötrelmes tábori pályaépítésről a két visszaemlékezés, amelyet az 1950 és 1953 között működtetett, ezerhétszáz fogvatartott életét megkeserítő és legalább százötven áldozatot szedő büntetőtábor túlélői vetettek papírra.
„Sajnos a hatósági munka is nagyon keserves volt, ha ezek a vadállatok vagy az átlagnál gonoszabb ávósok a közelben voltak – olvassuk Nyeste Zoltán egykori fogoly Amerikában megjelent, 1982-es beszámolójában. – A legnehezebb hatósági munkák egyike az emlékezetes futballpálya-építés volt 1953 kora tavaszán. A parancsnok egy nemrég odakerült, rang nélküli ávós lett, akit mi hamarosan elneveztünk Dücskőnek. Dücskő felajánlotta április negyedike tiszteletére, hogy a futballpályát határidő előtt fejezi be. Olyan hajsza kezdődött, amilyenre még az előző nehéz időkben is alig volt példa. Dücskő reggel megjelent a pályán, ordítva közölte, hogy »Én vagyok a felügyelő úr!«, aztán megállás nélkül hajszolta az embereket. Hosszú bot volt nála és ütött bennünket, ahol ért.”
Egy másik fontos könyvből, Erdey Sándor A recski tábor rabjai című, Münchenben közzétett 1984-es írásából tudjuk, a foglyok körében Dücskő gúnynéven emlegetett ÁVH-tiszt – „a legbutább és legprimitívebb őrök egyike” – az erdei fákról tört nyers husáng mellett számos egyéb eszközzel, így például az ideálisnál jóval több földet elbíró, emeletes talicskával is keserítette a dombfeltöltésre kényszerített áldozatok dolgát. A szerző becslése szerint az irdatlan feladat az erős fizikumú, napi 4500 kalóriát fogyasztó, tapasztalt kubikosoknak is jelentős megpróbáltatást jelentett volna, így a napi 1000 kalóriával táplált foglyoknak valóságos kínszenvedés volt. Több ezer köbméter földet kellett megmozgatniuk az előléptetésében bízó parancsnok sürgetésétől hajtva.
„Az erre a célra kijelölt terület tele volt fatuskóval, ami még az erdőirtásból maradt vissza, ezeket most ki kellett szedni, de még nehezebb munka volt a buckás, göröngyös, dombos felület planírozása – írja a felügyelők nevét következetesen kisbetűvel rögzítő Erdey Sándor. – Csalni úgyszólván lehetetlen volt, mert »dücskő« minden talicskát hiúz szemekkel ellenőrzött, természetesen sokan kimerülten rogytak össze. (…) Az összes eddigi munkákat figyelembe véve ez a földmunka volt a legnehezebb és legkimerítőbb. Mikor már semmi fenyegetés nem használt, megengedte »dücskő«, hogy akik csákánnyal lazították a talajt, segíthettek a talicska megrakásánál, amit eddig a talicskásnak egyedül kellett végeznie. (…) Minket elkorcsosodott imperialista bérenceknek nevezett, akik elszabotálják a munkálatokat és ezért teljes joggal ér bennünket a dolgozó nép haragja.”
Fogolytársa, Nyeste Zoltán visszaemlékezésében hangsúlyozza, a vérrel-verejtékkel épített futballpálya még a kőbányánál is kegyetlenebb munkaterepnek bizonyult.
„Naponta húsz-huszonöt kilométert toltuk a talicskát, a belevaló földet is magunk fejtettük s raktuk. (»Kubikosnak nincs segédje« – mondta Dücskő.) Egyszer háttal állt felém, holtfáradtan letettem a talicskát, hogy legalább néhány másodpercet pihenhessek. Abban a pillanatban fordult meg s észrevette. Ordítva rohant felém: »Azt hiszi maga, hogy hülye a felügyelő úr?« Én a kínos helyzet ellenére is akaratlanul elmosolyodtam, mire még jobban felbőszült: »Maga beleröhög a felügyelő úr pofájába!«”
A Dücskő név eredetét Böszörményi Géza Recsk-könyve őrizte meg: a tuskóztatásra, vagyis a fatuskók kiszedetésére szakosodott felügyelő maga még a „tuskó” szót sem volt képes helyesen kiejteni, helyette csak „dücskő”-t mondott. A kevés szabadidejükben robotoltatott, végletekig kizsigerelt rabok megalázásában nem ismert határt, miként azt Erdey Ferenc mondatai is tanúsítják.
„Egymás után egyre gyakrabban kértünk engedélyt WC-re, vagyis latrinára menni, hogy legalább ez alatt az idő alatt, ülve tudjunk egy kicsit pihenni. Az »okos dücskő«-nek ez feltűnt megsokallta a sok »hasmenést«, a latrinával szembeni bozótba behúzódott és figyelte hátulról a letolt nadrággal üldögélő »ürgéket«, hogy valóban szükségletüket végzik-e. Jaj volt annak, akit észrevett, hogy csak pihenni akart! Akit így elkapott, annak békaügetést parancsolt a latrina körül, majd orrukat az előttük ülő hátsó részéhez kellett dugni és úgy tovább ugrálni.”
A fenti sorokat papírra vető rab szabadulása után egykori budapesti internálttársa és barátja, az Aranycsapat játékosaként ismert Lóránt Gyula segítségével nyitott autószerelő műhelyt a budapesti Gogol utcában. Éppen a kiváló hátvéd vitte hozzá javításra a belügyminisztériumi autót, amellyel – nem kis bátorságról tanúságot téve – 1954 májusában visszatért a fél éve bezárt recski táborhoz. Ott egy civil ruhás bányai alkalmazott ezzel a hírrel fogadta: „Az ÁVH-sok éppen futballoznak a falu válogatottjával!” Itt kell megjegyezni, hogy a sportpályát 1953 áprilisi befejezése után az őrök használhatták (lehetett alkalmi csapatuk is, ahogyan például a tiszalöki tábor helyőrségének volt). A rabok
„futballoztatásáról” nem tudunk, a tábor mindennapjait ismerve a felvetés is abszurd, viszont Recsk településének fiataljai 1954-ben vagy 1955-ben akár rúghatták a labdát az erdők mögötti terepen.
Recsken a korabeli viszonyokat jól ismerő korábbi polgármester, Holló Imre azonban érdeklődésünkre elmondja, nem tartja valószínűnek a község csapatának vendégjátékát az ott maradt őrökkel. Ugyanakkor rávilágít, az utóbb Recskre házasodott, letelepedett, a falu életébe beilleszkedett ávósok közül a későbbi idők során többen kijártak a helyi Ércbányász SE bajnokijára. „Ki-kijött a meccsre a Tubold Bandi, a Varga János is. A bányászok között ültek, a meccs után pedig elmentek kuglizni, a kocsmába, ahogyan mindenki más. Böszörményi Géza és Gyarmathy Lívia rendszerváltás idején készült Recsk-dokumentumfilmjét először a recski Kékes moziban mutatták be, és bár az itteniek közül sokan meglepődtek a történteken, a köztünk élő egykori ávósokat nem bántották. Úgy voltak vele, az együtt ledolgozott évtizedek után nem kell már új haragos, ha délelőtt jóban voltunk, délután minek vesszünk össze…”
Nem mindenki emlékszik így a Recsken maradt ávósokat övező hangulatra. Más helybeliek szerint volt, akinek nem köszöntek többé az utcán, aki egyedül maradt asztalánál a kocsmában, és olyan is, akit nyíltan szembeköptek. Bank Barbara történész megerősíti, a múltjuk miatt kapott szemrehányások miatt többen elköltöztek a településről, amelynek lakói valószínűleg már az ötvenes évek elején többé-kevésbé tisztában voltak a kőbánya alatt működő titkos tábor jellegével, hiszen az őrtornyok éjszakánként ki voltak világítva, a kőbányában pedig néhány falubeli szakember is együtt dolgozott a rabokkal. A tábori futballpályát valószínűleg 1955-ig használták a rabok elküldése után átalakítani tervezett intézmény ott maradt fenntartói, később a környéket tudatosan erdősítették, hogy nyoma se maradjon a recski Csákány-kő alatt történt borzalmaknak.
„Recskre bélyegként ragadt az egykori kényszermunkatábor emléke. Ha bárhol szóba kerül a település neve, még sokáig ez lesz az első, ami beugrik az idegennek. Pedig van csodálatos arborétumunk, horgásztavunk, bányászati kiállításunk, palócföldi népművészeti gyűjteményünk, sőt miénk az ország legrégebbi tájháza” – hangsúlyozza Nagy Sándor, a település polgármestere, miután kiparkol csillogó motorjával a Recsk SE pályájának szögletzászlója mögé a hétvégi bajnoki első perceiben.
A korláton „Szotyizni, tökmagozni tilos!” feliratú tábla, néhány méterrel arrébb egykedvűen köpködi a szotyit a recski cserejátékos, odabent a község csapata igyekszik megszakítani két és fél éves nyeretlenségi sorozatát a Váraszó ellen. A mai ellenfél azon kevés környékbeli csapat egyike, amelyik nem kapott a futballpálya mellett a településre utaló csúfnevet. Istenmezeje játékosai a „bogarak”, Mátraderecskéi a „puglicok”, Mátraballáéi a „krumplik”, Bodonyéi a „libások”, Sirokéi a „kőfejűek”. A recskiek megúszták a „bányászok” becenévvel.
A belépőket a művház vezetője, az errefelé régi hagyományokkal büszkélkedő modellezők kiállítását gondozó Szabó Tünde árulja.
Lelkemre köti, írjam bele a cikkbe az első recski repülőépítőt, az alkotásaival az ötvenes évek szürke levegőjét hasító Fodor Istvánt, akinek lánya óvodavezetőként és apja tisztelettudó gyermekeként nemrég az egész óvodát kivitte a gyűjtemény megtekintésére.
És persze itt támasztja a korlátot a Parádon, Mátraderecskén, Mátraballán és Recsken megtartott délelőtti szentmiséje után a helyiek törzsszurkolója, Dombi Ferenc atya is. Mint fogalmaz, egy települést mindig a temploma, az iskolája és a futballcsapata tartja életben. Amikor rákérdezünk az élet-halál kérdésében szintén meghatározó negyedik elemre, bölcsen megjegyzi: „A kocsmát nem kell mondani, az így is, úgy is lesz.”
„Annyira azért nem templomos a csapat” – értékeli diplomatikusan a játékosok vallásosságát, sietve hozzátéve, hogy a recskiek közül nem egy fiút ő keresztelt, ő esketett.
Tizenhárom percig tart a szurkolói idill, a váraszói Pálfi Csaba vezető gólja nyomán már repkednek az egykori ércbányászok sziklabontogató bekiabálásai, amelyeket hallva a sokat tapasztalt plébános is csak elnézően mosolyog.
„Az volt, elkéstem. Elnézést is kértem, b..meg!” – szól ki egy reklamáló váraszói szurkolónak az ellenfelét frissen ledaráló recski hátvéd, a védőbeszéd azonban láthatólag nem használ.
Duzzognak a szebb napokat látott öreg recskiek is – időközben már 2–0… –, felemlegetve az NB III-as hősidőket, és persze a helyi futball-legendárium aranyfejezetét, a Vasas elleni 1982-es MNK-kupa-drámát, amely során 5000 (!) néző előtt harcolt ki a salakoson 1–1-es döntetlent és bukott el végül tizenegyesekkel az Ércbányász SE.
Az angyalföldiek elleni álommérkőzés első félideje után tombolahúzást tartottak, a korabeli tudósítás szerint kisorsoltak egy szezonbérletet, egy focilabdát, két magnókazettát és egy Philips rádiót.
A részleteket Gál Gábortól tudjuk, aki Recsken játékos, tréner, intéző, szertáros, pályagondnok, ifiedző, klubtörténész – és tartunk tőle, legjobb igyekezetünk ellenére egy-két szerepkört még kihagytunk. „Nélküle nem lenne már recski futball” – állítják a helybeliek, pedig azt talán még ők sem sejtik, hogy a demjéni termálfürdő 35 éves jegyszedője piros füzetébe kézzel gondosan kijegyzetelte a recski futballtörténelem valamennyi mérkőzését.
Honnan az elhivatottság?
Én ebbe belenőttem. Öt-hat évesen már ott ültem édesapám mellett az öltözőben, ittam az szódát, haraptam a padra kikészített citromot. Egyik első emlékem, hogy a nagy gesztenyefa alatt passzolgatok az öreg szertárossal. A neve már nem rémlik, csak az, mennyire féltem mély, rekedt hangjától.
A recski labdarúgás 75 éve című kiadvány szerzőjeként árulja el, milyen játékosnak tartották Gál Jánost?
Édesapám fiatalkorában lendületes csatárnak számított, tagja volt a nyolcvanas évekbeli NB III-as csapatnak. Csak aztán elérte a térdsérülések sorozata, úgyhogy két súlyos térdszalag-probléma után elmondhatom, a jó ízületeket tőle örököltem.
Ő is az ércbányában dolgozott?
Autószerelőként kezdte, később gépészként kapott munkát a bányában, ő engedte le az embereket a mélybe. Bár sokat dolgozott, nem ritkán délutáni vagy éjszakai műszakban, nyugodt gyerekkorom volt, semmiben nem szenvedtünk hiányt. Fociztam naphosszat, ráadásul „mamiközelben”, hiszen nagymamám volt a pultos a pálya melletti bodegában, úgyhogy csak kiszaladtam néha hozzá egy kis sült krumpliért, aztán rohantam vissza játszani.
Megvan még a söntés?
Abból lett a Nimród söröző. Mi amúgy nem oda jártunk a meccsek után, inkább a Luciferbe, a Hangulatba vagy a Goldba.
Miként látja a recski futball jövőjét?
Jó lenne azt válaszolnom erre, hogy dörömbölnek már a húsz-huszonegy éves fiatalok, jelezve, nekem és a többi idősebb játékosnak lassan a kispadon vagy a pályán kívül a helyünk. Én sajnálom a legjobban, hogy nem tudom ezt mondani.
Közben zajlik a recski ütközet, vagdalkozó, darabos a futball. Skizofrén vendégjátékos hibázik, bosszúsan a levegőbe rúg. „Mit csinálok már, az anyámat, te!”
A háttérben magasodó, erdővel borított hegyvonulat természetes látványát megbolondító rikítózöld műfüves terep legfeljebb azok szemét bántja, akik már a régi csehszlovák rajzfilmben is sajnálták a kivágott erdőből mesterséges gumierdőbe telepített Kisvakondot.
Azonban él a gyanú, vannak itt nagyobb vakondok is, akik megpróbálhattak fúrni egy kacskaringós alagutat ahhoz a csinos összeghez, amelynek kiutalásáról az MLSZ tao-támogatásként döntött 2016-ban. Noha hallottunk erős vádakat, konkrét neveket, különös történeteket, a rövid recski tartózkodásunk során gyűjtött információ kevés ahhoz, hogy bárkinek a felelősségét megállapíthassuk a szembeötlő hiányosságokért.
Maradjunk hát a puszta tényeknél. A Magyar Labdarúgó Szövetség nyilvánosan hozzáférhető hivatalos határozata alapján megítélte az Ércbányász SE Recsk részére tárgyi eszköz beruházás, felújítás jogcímen a következő támogatási összegeket. Honlapkészítés: 107 252 forint. Cserepad: 1 072 523 forint. Mobillelátó: 3 269 050 forint. Műfüves nagypálya építés: 86 055 265 forint. Labdafogó háló tartószerkezettel: 2 145 046 forint. Öltöző felújítása: 15 478 172 forint.
Ha hihetünk két szemünknek, a recski műfüves pálya mellett labdafogó hálónak nyoma sincsen, a kispadnak hiányzik a teteje, az öltözőépület felújítása pedig egy az egyben elmaradt.
De legalább biztatásképpen ott a csarnok málló falán a réges-régről őrzött bányászfelirat: „Jó szerencsét!”
Ha rádiós magnót nem is nyerhetünk, a Váraszó elleni mérkőzésen is tartogat meglepetést a szünet, beleszippantunk a hatvanas évek szocreál hangulatát árasztó tornacsarnok levegőjébe, előkerül egy hosszú létra, felmászunk a madarak lakta, poros padlásra, ahol a kiselejtezett öltözőpadok, bányászmappák, papírkötegek között megleljük Fesztbaum Béla 1986-os füzetét a recski futball történetéről.
„Csizmában, bakancsban vagy mezítláb, egyre ment – olvassuk a húszas évekbeli indulásról, azokról az időkről, amikor a helyiek még a Parádfürdő felé vezető út mellett, a hegyespadjai kaszálón vívtak ádáz meccseket. – Sleisz nevű adóügyi felügyelő dollárért vett felszerelést, labdát és hét pár cipőt, szürke durábel bőrből. Micsoda öröm volt annak, aki azt a lábára húzhatta!”
Ma már a recski műfüvesen szaladgálnak a fiúk Nike- és Adidas-stoplisokban, a Váraszó ellen azonban angyalszárnyakat is felvehetnének, akkor sem jutnának előbbre.
Angyalszárnyat itt még nem láttak, a második félidő három piros lapot és két újabb vendéggólt hoz.
Mátrai keménylegény étkezési tanácsa a puhány hátvédnek. „Szalonnát egyé’, ne parizert!” Édesanyja is a gyomrával fenyegeti. „Ebből ma nem lesz mákos tészta, fiam, legfeljebb diós…”
„A klubhelyiségbe nem visszük fel a végeredményt” – vallják a recskiek, és a 4–0-s vereség tükrében az ősök bölcsessége különösen időszerű.
A végeredménnyel ellentétben a hideg Kőbányait sohasem felejtik el felvinni a klubhelyiségbe. Reménytelen helyzet a nagy múltú bányásztelepülésen nem létezik, a recskieknél jobban senki sem tudja: minden mélységből vezet út a fényre.
