Már a serdülőben tudták, Orbán Szabolcsnak fejre nem szabad adni a labdát. Egyszer mégis érkezett a beívelés…
Hangok, hangok és hangok mindenünnen, zagyva kavargásban.
Hallom a csörögve közeledő labdát, az erősödő voj-vojozást, a játékba avatkozók egyezményes indiánkiáltását. Belső iránytűm halványan jelzi, merre lehet az ellenfél kapuja, ám amikor óvatos léptekkel, kezemet biztonsági radarként előretartva megindulok a képzelt cél felé, váratlan akadályba ütközöm – a kispálya oldalpalánkja állja utamat.
Zavaros összevisszaság vesz körül, láthatatlan emberként állok a káosz közepén, a futballzsivaj sűrűjében magam maradok belső hangjaimmal. Be kell ismernem, fogalmam sincs, hol vagyok. Mint kezdő úszó a medence szélébe, kapaszkodom a biztonságot adó palánkba, és próbálok kiszűrni valamit a körülöttem gomolygó zajfelhőből, ami segíthet újratájolnom a világot.
Takarókötés a szememen, lehúzni nem ér, a látásomra nem számíthatok. Egy edzés idejére vakfocista lettem, a Látássérültek Szabadidős Sportegyesületének (LÁSS) csapata ideiglenesen vendégjátékosának fogadott.
A futballpálya sajátos szabályokat szül. Ha egy látónak bekötik a szemét, úgy kóvályog a bizonytalanságban, mint részeg szamár a ködben, és megnyugtató segítséget, támaszt, eligazítást éppen azoktól kap csupán, akik a külvilág fogalmai szerint nehezen tájékozódnak.
Bármily furcsán hangzik, itt fordított a rend: az ép látásúak tébolyognak, a látássérültek viszont bámulatos biztonsággal futnak, passzolnak, lőnek, miközben a nemzetközi szaknyelv kívánalmai szerint a spanyol „megyek” („voy”) szóval adják tudtul a többieknek haladásuk irányát.
Orbán Szabolcs 35 éves, hét éve jár péntekenként a LÁSS vakfocis edzéseire. Stargardt-szindrómával küzd, ami elmondása alapján látótér-kiesést jelent, tulajdonképpen a csőlátás ellentétét, vagyis hiányzik a centrális látása. Foltokat, fényeket, nagyobb tárgyakat észlel látómezeje perifériáján, jelenleg körülbelül négyszázalékos a látása.
Kilencéves korábban vették észre, hogy gond van a szemével, akkor még mintegy tizenöt százalékot látott. Az orvosok tévesen szemtengelyferdüléssel műtötték meg, a hibás beavatkozás előhozta és felgyorsította az eredeti problémát.
„Az állapotom stagnál vagy romlik, a betegséget gyógyítani nem lehet. Néha előfordul, hogy észreveszem, már nem látom a közlekedési lámpát, amelyet a múltkor még igen” – magyarázza a komoly, megfontolt, világra nyitott fiatalember, aki a lehetőségekhez képest alkalmazkodott különleges helyzetéhez.
Beszélő szoftverrel használja okostelefonját, bonyolítja levelezését, utcai közlekedésnél pedig annyira magabiztos, hogy fehér botot csak ismeretlen terepen és sötétedés után használ.
Máriahalom felé autózunk Szabolccsal, a Gerecse keleti nyúlványai között elterülő, festői környezetben fekvő faluhoz kötődnek meghatározó tizenéves emlékei. Lábatlanban született, ahogy fogalmaz, családi háttere nem volt tökéletes, édesanyja és mostohaapja nevelte.
Általános iskolás tanárai, osztálytársai sokat segítettek a látáshiányából fakadó nehézségek leküzdésében, és bár saját kézírását ki tudta silabizálni, édesanyja hangos felolvasásai nélkül bajosan jutott volna előre. Sohasem voltak tanulási nehézségei, matematikából, fizikából, biológiából, kémiából esztergomi középiskolás évei alatt is az osztály legjobbjai közé tartozott, versmondó versenyeken, Ki mit tud? vetélkedőkön szép sikereket aratott.
És futballozott, amikor csak tehette. Játszott Lábatlanban az egyesület szép füves gyepén, játszott Máriahalmon a régi iskolaépület mellett kitaposott grundon és játszott az esztergomi gimnázium pályáján.
„Rengeteget fociztam, főleg, amíg többet láttam. Lábatlanban a serdülő csapatban edzettem, a társaim tudták, hogy rosszul látok. Odafigyeltek rám, például arra, hogy nekem ne adjanak fejre labdát. Mivel elég hamar elromlott a szemem, adódott, hogy hátvéd poszton szerepeljek, ott tudtam a leghatékonyabban segíteni.”
Sétálunk a máriahalmi ház felé, ahová tizenegyedikes korától, édesanyja és nevelőapja különválásától kezdve járt haza. Ma nagymamája és nagynénje lakik ott, ahol ő annak idején tinédzserkalandjait élte, olvasta könyveit, és ha senki sem látta, kimászott első emeleti szobája ablakán, hogy barátaival elmenjen este meginni egy-két sört a helyi kocsmában.
„Nem neveltek másként, sohasem éreztem úgy, hogy vak vagyok. Furcsán hangzik, de tizenhat évesen találkoztam először látássérülttel, ekkoriban léptem be a vakok szövetségébe. Sikeresen leérettségiztem, és úgy vettek fel az ELTE Jogi Karára, hogy a jelentkezők közül én szereztem a legmagasabb pontszámot történelemből és magyarból. Az egyetem sokk volt számomra. Nem tudtam addig, milyen, amikor az embert semmibe veszik. Fogalmam sem volt, miként kell vakon boldogulnom, a megfelelő tankönyvek is hiányoztak, és rendszeresen kaptam visszahúzó jelzéseket. Máig a fülemben hallom egyik tanárom megjegyzését: »Hát, a magukfélére sajnos nincs felkészülve a felsőoktatás«. Ráadásul az egyetemi nehézségek idején veszítettem el édesanyámat. Teljesen összerogytam, nem volt más támaszom nekem.”
Aztán mégis végigküzdötte az egyetemi akadálypályát, közben szórólapozásból, borítékhajtogatásból, táplálkozási tanácsadói munkákból próbálta fenntartani magát – 2010-ben sikeresen lediplomázott. Rendes munkát találni sokáig lehetetlen feladatnak tűnt, Szabolcs saját hevenyészett statisztikája szerint fél év alatt ötszáz vállalathoz küldte el az önéletrajzát, ötven helyre hívták be állásinterjúra, ám sehonnan sem kapott pozitív választ. Néhány helyen kerek perec közölték vele, hogy látássérültként nem tudnák alkalmazni.
Végül nagy örömére felvették jogi diplomájával a Tescóba munkaruha-raktárosnak, és bár a nadrágok szín és méret szerinti osztályozása nem merítette ki szellemi kapacitását, úgy érezte, végre hasznos feladatot végezhet. Ha meg időnként elfogyott a hajtogatni való ruhanemű, elővette olvasmányait és angol nyelvkönyvét, hogy képezze magát a későbbi fontosabb feladatra.
Amikor már minden remény veszni látszott, hogy képzettségének megfelelő szerepkörbe jut, egy közigazgatási állásokat közvetítő oldal révén eljutott jelentkezése az akkori Közigazgatási és Igazságügyi Minisztériumhoz. Miután a személyes elbeszélgetés során meggyőzte leendő főnökeit arról, hogy a munkát látássérültként is el tudja végezni, felvételt nyert, és ma már a rejtélyesen hangzó Közigazgatási Eljárásjogi Kodifikációs Osztály osztályvezetőjét köszönthetik a csatár személyében a vakfocisták edzésein.
Szabolcs életében ma is meghatározó a játék, a pénteki tréning látássérült társaival jóval több mint egyszerű testmozgás – erőt ad, feltölt, ösztönzésül szolgál a hétköznapok kihívásaihoz.
Bár számos szép mozzanat köti a vakfoci-válogatotthoz, meghatározó futballélménye lábatlani időszakához fűződik.
Kitörölhetetlenül él emlékeiben a nap, amelyen első gólját szerezte a serdülő csapatban.
„Érkeztem a kapu elé lendülettel, és mivel rossz látásom miatt nem tudtam fejelni, kiabáltam az alapvonal felé futó szélsőnek: »Laposan! Laposan!« Erre persze ő izomból, magasan küldte be középre. A következő emlékképem, hogy hordágyon visznek le. Vagy a labda ütésétől ájultam el, vagy a kapufának repültem neki, nem tudom már, de elvesztettem az eszméletemet. Nem felejtem a pillanatot, ahogy ott fekszem, próbálok magamhoz térni, pislogok zavartan, a többiek meg boldogan kiabálnak fölöttem: »Gólt fejeltél!«”
