Fiával és unokájával együtt lépett pályára a Csongrád megyei Csanytelek bajnoki mérkőzésén a 62 éves Bartus László. Mint az elmúlt huszonhat évben többször, a „Tata” ezúttal is bejelentette visszavonulását.
Csodálatos esetnek lehetünk szemtanúi a Csongrád megyei IV. osztályban: a Csanytelek II csapatában az Újszentiván elleni bajnoki mérkőzésen egyszerre képviselteti magát egyetlen család három nemzedéke. Bartus László, a 62 éves nagypapa, Bartus Róbert, a 40 éves apa és ifjabb Bartus Róbert, a 16 éves fiú közösen sorakozik fel a hazaiaknál, a kezdő rúgást a hatéves unoka, Kende végzi el.
A csanyteleki ifjúsági együtteshez tartozó harmadik unoka, Gyöngyi Zsolt pedig csak azért nem játszik, mert 15 évesen a felnőtteknél még nem szerepelhet. Amúgy meg siet fel Pestre haverjaival a Fradi-meccsre: unokatestvérét, Gál Biankát hat éve elvitte Kiskunfélegyházáról a Ferencváros női csapata, azóta ő is zöld-fehérben látja az alföldi rónaságot.
„Férjem döntését észszerűnek tartom. Ereje teljében hagy fel a játékkal. A jövőben több ideje jut majd a háztáji kertészkedésre” – nyilatkozta Bartus Lászlóné Magdolna a Délmagyarországnak a „Búcsú előtt a csanyi Matuzsálem” című riportban. A cikk 1993-ban jelent meg…
Bartus László természetesen nem hagyta abba, a Thékes István kollégánk tollából megjelent tudósítás óta eltelt 26 év, és az akkor lematuzsálemezett csanyteleki veterán nélkül ma sem kezdenek mérkőzést falujában. Igaz, már régen nem a megyei II. osztályban vitézkedő első csapat, hanem a legalsó ligában futballozó tartalékgárda tagjai között, csak bekocog minden héten az általa hegesztett pályakorlátok közé.
Belegondolni is hihetetlen, de immár 47 éve annak, hogy Derekegyházán először felhúzta a nagyok között szegecselt Tisza-stoplisát (a végeredmény 6–1, a vendéggól szerzője: Bartus L.). Ugyanabban az évben mutatták be Francis Ford Coppola Keresztapa című kultuszfilmjét, az amerikai Cray műszaki cég első, szobányi méretű szuperkompjúterét, míg a Táncdalfesztivált Kovács Kati nyerte meg Add már, Uram, az esőt! című slágerével…
Örültek az esőnek a hagyományosan zöldség- és gyümölcstermelő falunak számító Csanyteleken is, bár Bartus Lászlót a paradicsomoknál, káposztáknál, karfioloknál keményebb anyagok foglalkoztatták két meccs között. A Fűtőber fémlemezgyártó vállalatnál volt előrajzoló, majd a Felgyői Alföldi Róna Mgtsz lakatosaként építette a szocializmust, már amikor nem a május 1-i felvonuláson kellett rangosabb feladatot ellátnia: „Cipeltem én a Lenin elvtársat is…”
Édesapja nem szerette a futballt. Együtt építette a családi házat az akkor tizenhárom éves, hetedikes Lacikával, fiát minden reggel hatkor keltette, iskolába fél köbméternyi homok ellapátolása után indította, a délutáni edzésre pedig csak az aznapi téglapakolás végeztével engedte el. Aztán jött a huszadik század egyik legnagyobb árvize, a Tisza 1970-es áradása, meggyengült a gát, és minden jel arra mutatott, hogy a frissen felépült házat a Makóra kitelepített család kénytelen lesz átengedni a fékevesztett folyónak. A csomagok már összepakolva, az édesanya kisírt szemmel állt az ajtó előtt, amikor az utolsó pillanatban a kubikos-vízügyes apa társaival biztonságos területre engedte át a hömpölygő vizet, megmentve a falu épségét és a család otthonát.
Teltek-múltak az évek, lassan nem maradt pálya a megyében, amelynek gyepét ne koptatta volna a csanyteleki szélső, góljait nyögte a nagy vetélytárs Tömörkény és Baks is. A hét csendesebb napjain pedig jutott idő az edzésekre és a kispályázásra – a háztáji kertészkedés, a paprika, a padlizsán, a retek pedig türelmesen megvárta, míg a meccs utáni taktikai értekezlet utolsó korsója is kiürül. Lassan áttelepült az informális csanyteleki futballélet a falun kívül eső Bartus-tanyára. „Magdi rágta a fülem, hogy van egy eladó telek a határban. »Anya, hagyjál, nem érdekel…« – tiltakoztam, mígnem bedobta a döntő érvet: »Csinálhatnál ott egy focipályát.«”
A gyönyörűen ápolt füves kispálya azóta is az alternatív csanyteleki sportélet központja, a régi társaság minden pénteken összejár focizni, időnként országos öregfiúk-tornát is rendeznek itt, a lefújás után pedig a sörpad, a bárpult és az alföldi szabadság biztosítja a feltételeket a vidám folytatáshoz. Messze földön híres bulijairól leplezetlen büszkeséggel beszél a házigazda, akinek ötvenéves köszöntésén „ötvennégy kan” volt jelen, hatvanéves születésnapján pedig kilencvenhatan ünnepeltek a tanyán, immár nemileg heterogén társaságban.
A kacsintások közepette emlegetett sakálpartik részleteit balladai homály fedi, a léptékekről a tánctér sebesülései és az ásott kút fenekén pihenő nyolc-tíz étkészlet tanúskodik.
Most a csönd és a nyugalom az úr, a tizenéves Robika kisgyerekként betonba öntött, régi lábnyomát is szelíden süti a nap a kiskapu mögött.
„Arra kértem annak idején a Jóistent, adja megérnem, hogy a fiammal játszom egy csapatban. Arra álmomban sem gondoltam, hogy még az unokáimmal is megadatik együtt futballoznom” – mondja a családban csak Tatának szólított Laci bácsi, akinek nagy vágyát először a Délmagyarország segített megvalósítani tavaly ősszel.
Létezik-e futball-DNS? Örökölhető-e a fogékonyság a sportágra? Képletesen szólva várhat-e a kései utód az ősöktől sok évtizedes előre ívelést?
Ha a technikai tudás, labdaérzék, sebesség nem is feltétlenül száll apáról fiúra, a játék szeretetét mélyen be lehet szippantani a szülői ház levegőjével. Emlékezetes képsora marad 2017-es Hátsó füves-túránknak a három repülő kapus fotója Szajolról: sokadszorra visszanézve is döbbenetes látni, amint szinte egymást másolva nyújtózkodik a levegőben a Gerhát család egy-egy nemzedékének képviselője a labdáért. Előbb fekete-fehér fotón Antalt, a nagyapát látjuk régimódi gumistoplisában vetődni, aztán Csaba, az édesapa szedi ki zöld mackójában a lövést a bal pipából, végül következik a szédületes magasságban úszó fiú, Dávid látványos robinzonádja. Teltek-múltak az évek, Magyarországon politikai rendszerek, Gerhátéknál generációk váltották egymást, a család mindenkori kapusa azonban csak nem akar leesni a földre.
Ismertebb örökség a zentai állomásunkon bemutatott Nikolics családé, ahol az édesapa, Zoran mintáját mindkét fiú, Vukan és Nemanja engedelmesen átvette. Vagy éppen a Dárdai családé: tavalyelőtti országjárásunk során szülőfalujában, Véménden beszélt a fél évvel később elhunyt idősebb Dárdai Pál arról, hogy miként nőtt bele fia, a majdani 61-szeres válogatott, szövetségi kapitány Dárdai Pál a futballba. „Palcsiék nyaranként állandóan itt voltak a pályán, reggeltől estig. Csak ebédelni jártak haza. Szépen meg lehetett tanulni focizni edző nélkül. Aki benne van, tudja, hogy megy ez.”
Bartusék Csanyteleken még tudják…
Az örökké jó kedélyű, hétköznapjait ma is fiatalos hévvel, derűvel élő nagypapa az Újszentiván elleni rangadó előtt nehéz vallomást tesz: hosszas töprengés és néhány elkésett belépő után arra jutott, hogy az idény végén visszavonul. Persze mondott már ilyesmit huszonhat évvel ezelőtt is…
Csanyteleki világát semmi pénzért nem hagyná el. Két éve ideköltözött a szomszédba egy német házaspár, időnként megjelenik a kerítésnél a férfi, olyankor a magyarul meg sem nyikkanó Franz és a németül kukkot sem tudó László kedélyesen eltársalog egymással („Azt a bugyogást, kotkodácsolást te nem tudod elképzelni”), és ha a derék német gazda elővesz szatyrából két hűtött dobozost, hirtelen a maradék nyelvi akadályok is feloldódnak.
Nélküle nem állna a Bartus-ház, nem tudnák megrendezni a Bartus-bulikat és legfőképpen nem öregbítené a csanyteleki futball hírét a Bartus család három nemzedéke. Bartus Lászlóné Magdolnával, vagy inkább Magdi nénivel, a Bartus-dinasztia alapító anyjával, a csanyteleki vegyesbolt eladójával beszélgetünk a délutáni meccs előtt.
Miként ismerkedett meg Lászlóval?
Az ópusztaszeri búcsúban találkoztunk egy szeptemberi vasárnapon, még a hetvenes évek derekán. A szomszédos faluból, Baksról származom, férjem tősgyökeres csanyi.
Gondolom, azon a fényes napon a futball is egyszeriben beköltözött életébe.
Nem szerettem a meccseket. Nekem túl kemények voltak, a férfiak folyton kiabáltak, verekedtek. Hetvenhétben házasodtunk, két évig kijártam, aztán elmaradtam.
Pedig ebben a családban nehéz kikerülni a labdarúgást.
Büszke is vagyok arra, hogy ennyire vitték a fiúk. Robika meccseire mindig el is mentem Makóra – az idők során azért megkedveltem a futballt.
És a harmadik félidőket?
Az vele jár. A főzésből, sütésből én is kiveszem a részem, ha gulyást, birkapörköltet, csirkepaprikást csinálunk a csapatnak. A mosogatás, elpakolás általában amúgy is rám marad.
Ahogy hallom, a ház falába is beletett egy-két téglát.
Segítettek a csapattársak is az építkezésnél, a nyolcvanas években ez még közösen ment. Együtt hordtuk a téglát, raktuk fel a tetőcserepet.
Ki a Bartus-házban az engedékenyebb: a nagymama vagy a nagypapa?
Én, persze. Ha Robika indul bulizni a barátaival, néha felkiabál az ablak alatt, hogy »Szia, Mama!« Valamiért nem a Tatát szólongatja…
A falu levegőjét nemcsak az orrában, tüdejében, de szívében is hordozza az itteni ember. „Nekem Csanytelek a mindenem – mosolyodik el a fiatalságát labdapattogással ápoló nagypapa. – Ha időnként el is megyünk néhány napra nyaralni, már alig várom, hogy hazaérjünk. A csanyi környezet, a tanyai pálya, a frissen nyírt fű illata rettentően hiányzik olyankor.”
Ahol az 1957-ben született futballnyugdíjas kölyökként fél évszázada tejbegrízgombóc-lövedékekkel vívott ádáz padláscsatákat vagy nyílágyúval lőtt át a kertek felett az iskolaigazgató gyerekének udvarára, most fia, Róbert él állatai között. Tíz-egynéhány galambja, holland bóbitás tyúkjai, törpe cochinjai, fodros tollú japán tyúkjai nélkül hiányos lenne a megye legkeményebb középhátvédjének élete.
A lovak miatt így is bánkódik eleget: a szépséges Hajnalt, Csillagot, Dáriust és Villámot el kellett adnia, egyedül Szellő, a póni maradt meg. Kisfia, az ostort már hatévesen Rózsa Sándorként csattogtató Kende szíve szakadna meg, ha még a kis kedvencét is el kellene engedni.
„Nem az a világ van már, mint régen – mondja a 40 éves árufeltöltő, árufuvarozó. – Hiányzik a tanyasi élet. Nem volt itt ilyen rohanás, hajsza, mint az elmúlt öt-tíz évben. A lóra jutott idő. Aztán be kellett látnom, az állatnak szenvedés, ha itt áll, és a munka mellett nem tudom megfelelően gondozni. A sportban, futballban ugyanezt látom. Ha megsérülök, nem dolgozom, ha nem dolgozom, nem keresek pénzt. Sokan így gondolják, és inkább a meccset áldozzák fel.”
Aggódva visszakérdezünk, őt is érte-e már efféle súlyos sérülés, mire mosolyogva megnyugtat: „Én inkább okozni szoktam.” Nem finomkodik sem az ellenfelekkel, sem a szavakkal; amikor egy képzeletbeli Csanytelek 1999–Csanytelek 2019 generációs derbi várható kimenetele felől érdeklődünk, határozottan rávágja: „Nem kérdés. A maiak siralmasan, gyötrelmesen le volnának igázva.”
Róbert jelenleg kétmeccses eltiltását tölti a megyei II. osztályban, csak a tartalékban léphet pályára. Hamar kiderül, nemes apai ösztönök vezették a súlyos kihágásra az Apátfalva elleni ütközet során.
„A kedves, drága jó gyerekem, Robika késztetett rá – idézi fel az esetet. – Kapott egy rúgást, én meg szóltam érte a bírónak, kiállítás lett a vége. Az ember csak félti, óvja saját kisfiát. Tettlegességig nem fajultunk. Nem úgy van, mint régen, hogy annak is meg kellett lennie.”
Ami a védelemre szoruló Robit illeti, tizenhat évesen még mindig nagy tehetségnek számít, játszott az NB II-es Makó színeiben (az első hat mérkőzésén 22 gólt szerzett), aztán csak visszatért Csanytelekre. Önkritikusan elismeri, hiába tanácsolják neki, nem képes kizárni a külvilágot. Nagyapja szerint nem is a bulizással van baj, hanem a dohányzással – cigivel ő nemhogy 62, de talán még 31 évig sem jutott volna a pályán.
„Hé, pirost neki! Utolsó embör volt!” „Nem mögy el melletted!” „Köll a gól, találd el a kaput!”
Miközben élvezettel hallgatjuk a csanyteleki szurkolók hamisítatlanul „szögedies” tájszólását, az oldalvonal mellett a kilencvenes évek végén a Videotonban is megforduló Magyar József meséli el nekünk pályafutását, majd a legfiatalabb pályán lévő Bartus-fiúról, a 17 éves Róbertről ad velős jellemzést: „A gyorsasága megvan, a rúgótechnikája átlagon felüli, a fejjátéka viszont még fejlődhetne. És megmondom neked, ő már abbahagyta volna, ha a nagyapja nem nyomja, ösztönzi. Nem engedte, hogy ne csinálja.”
Ami a környezetet illeti, Csanytelek történelmébe Forgó Henrik polgármester ad némi betekintést, kiemelve a település országos rekordját. „Részben a terep adottságainak, részben az itt élők észjárásának következménye, hogy a maga 5.8 kilométerével miénk Magyarország leghosszabb falva. A Pannon-tenger hullámzása három-négy méteres szintkülönbségeket hagyott maga után a vidéken. Házukat az emberek később az úgynevezett hátakra építették, így amikor kiöntött az akkoriban még szabályozatlan Tisza, biztonságban tudták otthonukat, és ladikkal közlekedhettek a dombok között.”
Sérült játékos meséli balesetét. „A vakondtúrás mellé léptem, oszt egyszer csak látom, hogy szembenéz velem a talpam.”
Szülői aggodalom. „Nem lesz sok a három energiaital, fiam? Már benyomtad a mohirtósat is…”
Nem lehet elég korán kezdeni… „Még sört sem ittam, máris gólt kapunk?!”
Mucsi István, a Csanytelek II 54 éves játékos-edzője nagyvonalúan lecseréli magát a második félidőben („Épp időben, Pista, még van meleg víz” – halljuk a közönség kedves dicséretét), az öltöző felé tartva értékeli a negyedosztály előnyeit. Meglátása szerint a fiatalok, akik a megyei II. osztályú Csanytelek I-ben inkább iramfocit játszanak, itt, két szinttel lejjebb megtanulják, milyen találkozni olyan ellenfelekkel, „akiken izom is van”. A sokat látott csanyteleki sportember, mint minden meccs előtt, ezen a napon is átadta a többieknek szokott útmutatását: „A lábat az agy irányítja. Ez fontos tény a futballban.” Ami az öreg Bartust illeti, Mucsi tréner állítja, még egy ilyen ember nem volt, és nem is lesz a csanyteleki futballpálya környékén.
„Laci szívét szét kellene osztani a megyekettőben. Vagy a válogatottban…” – visszhangozza a véleményt Fejes Ferenc, a régi idők nagy tanúja, aki 1938-ban született kortársával, Kádár Imrével támasztja a pálya melletti vaskorlátot. Imre bácsi hozzáteszi: „Nem sokan maradtunk, de azért még vannak hetvenhárom-hetvennégy éves gyerökök, akikkel együtt fotballoztam. Még valamikor Megyesi Istvánnal, a csanyteleki nagy Fradi-játékossal is – három éve meghalt szegény.”
A két törzsszurkoló kint volt már a női csapat kora délutáni meccsén is, fényes győzelem született Makó ellen, Sománé bombaformában játszott. Miután a három gólt szerző csodaasszony friss hőstetteit kitaglalta, a páros felidézi a régi csanyteleki pályák emlékét: az első játékteret még a Mucsiné gyöpén alakították ki, a mostani előttit pedig az egykori lövöldénél, a tsz-majornál. Feri bácsi józanul fogalmazza meg a mindannyiunk által tapasztalt folyamatot, ridegen rögzíti, a falusi futball a mai formájában szépen lassan elvész, hiányzik az utánpótlás, a fiatalok közül sokan elmennek. A jövőt illető nehézségek éles ellentétben állnak az odaadással, különleges szellemmel, elhivatottsággal, amelyet a 62 éves Bartus László képvisel. Földije így ragadja meg a csanyteleki legenda kötődését: „Én csak annyit mondok Laciról, hogy ha itt megszűnik a futball, ő azt nem éli túl.”
Az ifjú Robinál persze az Újszentiván elleni meccs előtt sem marad el a „bemelegítő staub”, mégis ő nyitja meg góljával a vasárnapi gólparádét (5–2 a vége). Aztán szépen sorban megtapsolja lecserélt felmenőit, előbb Laci tatát, aztán Róbert papát. Miközben halad az oldalvonal felé, az édesapa odakiált fiának: „Te, Robi, vettél kenyeret?” „Nem mondtad, apa.” „Na, akkor elmegyek kenyérért!”
