Az elitfutball becelofánozott, reklámmal körbetekert csúcstermékei garantált minőséget kínálnak. A falusi foci annál sokkal többet.
Gyökereiről letépett, identitásától megfosztott, PR-termékké butított nemzetközi óriásklubok világa a modern futball. Olyan sportvállalkozásoké, sőt vállalatbirodalmaké, amelyeknek egyetlen értéke a produktum. A világválogatottak Münchentől Barcelonáig, Manchestertől Torinóig hétről hétre legyártják az eladható futballterméket, a fogyasztó meg lelkesen zabálja, mint éhes plázagyerek a bigmeket. Ha elvitelre kéri, megeszi odahaza, a tévé előtt.
És akkor mi van? Nem az a lényeg, hogy jó focit lásson az ember? Kit érdekel a helyi csapatocska szerencsétlenkedése az NB I-ben, NB II-ben, megye háromban, ha ugyanabban az időben Messit lehet nézni a fotelből?!
Nehéz erre mit mondani. Aki csupán élvezni akarja a minőséget, tudja, hol a fotel. Lehet, hogy még személyes kötelék is fűzi a vadidegen világcsapathoz – az általánosban körzőheggyel Liverpoolt vésett a padjába, szülinapjára kivitte nagybátyja Milan-meccsre, Terry által aláírt Chelsea-mezt vett a vaterán, abban tombol vasárnap a kiskocsmában. Adódhat ok a lelkesedésre.
De van egy nagy különbség: hiába nézi meg az ember a széplányt a hetes buszon, azért csak a saját anyukáját szereti jobban. A világfutball áruháza árvaház, a törzsvásárlók, a brandrajongók közül nagyon sokan futballárvák. Csodálják a bájos arcot, szép tekintetet, formás alakot, aztán leszállnak a buszról, és hazakullognak. Az NB I-be, az NB II-be, a megye háromba.
Szerencsés, aki saját házában talál otthonra.
Mátraverebély és Real Madrid több millió eurókilométerre van egymástól, a klubszeretet fogalmát nem lehet lefordítani verebélyiről madridi nyelvre. A malajziai tinilány megrendeli interneten a Real-logós tolltartót, befizet érte bankkártyájával nyolcvan maláj ringgitet. Ő így fejezi ki szimpátiáját, korszerűen, személytelenül, adás-vételi formában. Nem is tehet másként, szeretett klubjától nyolcvan ócska ringgitjét leszámítva minden elválasztja: távolság, kultúra, marketing policy.
Gyula bácsi Mátraverebélyen nem hallott még marketing policyről, viszont imádja a srácokat, minden edzésen, meccsen ott áll a pálya szélén, rekedtre kiabálja magát. Nyugdíjas ácsként összegyűjtött néhány deszkát, két napon át fúrt-faragott az udvaron, aztán a tréning előtt odagördítette a csapatnak a fából készült sorfalat.
Hercegszántón a helyi cipész fapapucs-garnitúrával segítette a csapatot. Végegyházán Robi, a pályagondnok a meccs előtti éjjelen este nyolctól hajnali fél ötig locsolta a pályát. Múcsonyban Józsi, az intéző vasat gyűjtött a MÉH-be, hogy sportszárat vehessen a fiúknak. Nem kapnak fáradozásukért semmi pénzt, nem is kérnek, a Champions League-közegben már euróra, dollárra olcsósított érzés nemesebb válfaja hajtja őket: a csapat igazi szeretete.
Minél mélyebbre ásunk, annál szorosabb kötődéseket tapinthatunk ki. A Real Madrid, a PSG, a Bayern és a többi odafent profi világcégként szolgálja ki piaci alapon kiépített vásárlóközönségét, a langyoskás, enyhén bundaszagú, pénztemető NB I-es légiósbörzéért egyre nehezebb őszinte szenvedéllyel lobogni, a „miénk a csapat” érzés lejjebb erősödik. Kivált falusi környezetben: a pénztelenség szűzies világában élő, isten háta mögötti megyei csapatoknál a hétköznapok valóságában fonódik egybe a játékosok és a szurkolók élete. Az oldalvonal itt nem elhatárol, hanem összekapcsol.
Sohasem kerülnek címlapra, sohasem jut el hírük Malajziába, mégis tiszteletet érdemelnek a helyi hősök. Névtelenül, ismeretlenül és elfelejtve, de ők tartják életben, táplálják hajszálgyökereikkel a magyar futballkultúrát.