Fókuszban az unitárius Homoródalmás és a katolikus Szentegyháza vidékének hihetetlenül gazdag futballmitológiája. Folytatjuk székelyföldi barangolásunkat a Skót-felföldet idéző Homoród-menti tájon.
Volt a valamikori homoródalmási pálya mellett egy ketrec, Ráduly Sándor törzsszurkolóé. A mérkőzések előtt gazdája kötelességtudóan besétált a rácsok mögé, elfoglalta helyét a neki rendelt zónában, kattant kívülről a lakat, és miután a játékvezető is meggyőződött a megfelelő előkészületekről, sípjelet adott a játék megkezdésére. Odabentről Ráduly bácsi aztán már kedvére kiabálhatott, átkozhatta a bírót, rázhatta a fémszerkezetet, nagy kárt nemigen tudott tenni. Sok víz lefolyt azonban az idők során a közeli Homoród-patakon, amíg kialakult a fent leírt idilli állapot. Bizony eleinte heveskedett, tiltakozott, rúgkapált Ráduly bácsi, amikor falubeli markos legények besegítették a zárkába, nem tetszett neki a kieszelt rendvédelmi újítás.
Muszáj volt azonban intézkedni, mert mint a helyiek mesélik, Ráduly bácsinak nemcsak rusnya volt a szája, nemcsak szavakkal ócsárolta a bírót, de szabad drukker időszakában gyakorta be is szaladgált a pályára, hogy öklét rázva ráijesszen. Nem minden játékvezető tűrte ezt szó nélkül, úgy beszélik, egyszer egy szokottnál is határozottabb sporttárs kisétált a partjelzőjéhez, kivette kezéből a zászlót, és azzal úgy fejbe kólintotta Ráduly bácsit, hogy aznap többet nyikkanni sem volt kedve.
Mi mindent össze nem fecsegtek az évek során a homoródalmási futballisták törzshelyén, a falu főutcája mellett szellemi lámpásként világító Ezüst Hold Bárban! Kacagva emlegetett slágertörténet az idős asszonyé, aki a labdázó fiatalok szaladgálásával mit sem törődve húzta keresztül a pályán kéziszekerét, de nosztalgiázva emlegették a kilencvenes években kötött pamutmezeket is, amelyek sártól, esőtől ólmos páncélruhává váltak.
És ha már minden nevezetes csodabogárról, furcsa esetről szó esett, ráadásként felemlegették Szabó Zoltán zseniális jelbeszédét. Az almásiak titkos lestaktikája a csapatkapitány kívülállóknak érthetetlen színkódjaira épült. Ha azt mondta, hogy „zöld!”, mindenki szaladt előre, lesen hagyva az ellenfél csatárait. De ha „piros!”-t kiáltott, a hátvédek fegyelmezetten hátráltak. Persze ha csak ennyiből állt volna a trükk, a vetélytársak előbb-utóbb kiismerték volna, a homoródalmási csapatvezér azonban ennél fifikásabb volt. Megtanította csapattársainak idővel a magasabb szinteket is: a „piros, piros!” jelszó „zöld!”-et jelentett, a „zöld, zöld!” viszont „piros!”-at, a „zöld, zöld, zöld!” azonban újra „zöld!”-et. Az Ezüst Hold Bár derengő lámpafényénél kieszelt zseniális titoknyelv persze a meccs hevében okozott értelmezési nehézségeket, és gyaníthatóan nem csak az ellenfélnek, de a zöld-piros villódzásban beragadt hátvédekről már nem szól a legenda.
Arról viszont igen, hogy játszott egy felejthetetlen nemzedék Homoródalmáson, amely 2002-ben megnyerte az udvarhelyszéki körzeti bajnokságot, és feljutott a Hargita megyei bajnokságba. A csapat vezére Sorbán Vencel volt akkor is, előtte is, azóta is, az 1971-ben született homoródalmási futballszervező a Kis-Homoród völgyének Minarik Edéje. Játszani mindössze egy félidőt játszott, huszonhét éves csapatvezetői időszakának legelső félidejét, még 1996-ban, Farkaslaka ellen (aztán a szünetben lecserélte magát, végleg). Meccsről azóta a mintegy ezer alkalomból összesen háromszor hiányzott, és bár az évek annyiból fogtak rajta, hogy bevallása szerint a legújabb generációval már nehezebben találja a közös hangot, és a hajnalig tartó meccs utáni csapatbulik ideje is elmúlt, azért elhivatottsága nem csorbult.
Az említett, huszonegy évvel ezelőtti csodacsapat kezdő tizenegyét pedig kérésünkre most is kapásból elsorolta, a játékosok mai foglalkozásával kiegészítve: Tarcsafalvi Attila (játékgépeket üzemeltető vállalkozó) – Jakab Ferenc (kerékpárszerelő), Szabó Zoltán (pékárukat kihordó sofőr), Bálint Béni (autóátírások adminisztrátora) – Szín Ferenc (a Székelyudvarhelyi FC-nél edző), Máthé Csongor (régi vasgyári munkás), Kiss János (hűtőrendszerek forgalmazója), Knobloch Zoltán (őrző-védő cég alkalmazottja), Dobai Zsolt (magánvállalkozó) – Toró Sándor (Ausztriában dolgozik, korábban pincér volt), Gudor Elemér (belső burkoló). Természetesen ennek az aranycsapatnak is voltak Sándor Csikarjai, Palotás Péterjei, Gellér Sándorjai, a kezdőkhöz hasonlóan legendás cseréi, akiknek alakját szintén szeretettel idézi fel az Ezüst Hold Bár népe.
Betértünk a polgármesteri hivatalba is, a kanyar a településvezető Tikosi László futballkötődése ellenére egyfajta rutin protokollvizitnek indult, aztán legnagyobb meglepetésünkre sporttörténeti, sőt történelmi kincsek felfedezésére adott módot. Ehhez mindössze fel kellett pillantani az önkormányzati helység polcára, ahol két, ránézésre szokványos labdarúgóalakot ábrázoló szobrocska állt. Közelebb lépve azonban világossá vált, hogy az 1980-as évek második feléből megmaradt dísztárgyak nem akármilyen kötődésnek a jelei: a Székelyföld szívében talált figurák egyike felismerhetően Nyilasi Tibort ábrázolja piros-fehér-zöld színekben, a másik pedig a régió korabeli futballcsillagát, a Marosvásárhelyen kibontakozó, a Steaua Bucuresti színeiben 1986-ban Bajnokcsapatok Európa-kupáját nyerő, dicsőszentmártoni származású Bölöni Lászlót.
Kisétáltunk Sorbán Vencellel a futballpályához is, amelyet a régi helyéről egy elhibázott patakszabályozás miatt át kellett telepíteni a temetődomb alá, ahol viszont a pálinkafőzde közelsége meghatározza a szurkolói közhangulatot. A szögletzászló közelében egy félig összedőlt malomépület és egy használaton kívüli, valamikor öltözőként is szolgáló nyári lak roskadozik, kissé hátrébb fából ácsolt tehénistállóból árad a friss szénaillat. Az állattenyésztés–mezőgazdaság meccs itt régen eldőlt az előbbi javára, kalauzunk szerint veszélyes errefelé növényt termeszteni, mert rájár a vaddisznó és a medve.
Homoródalmás és a szomszédos Lövéte párharcát előszeretettel emlegetik a székely Old Firmként, ugyanis a glasgow-i protestáns Rangers és a katolikus Celtic csatájához hasonlóan a Kis-Homoród völgyében is meghatározzák a viszonyokat a vallási különbözőségek. A szakaszhatár éppen az unitárius Homoródalmás és a katolikus Lövéte között húzódik, és a „pápisták” zónájába tartozik északabbra Szentkeresztbánya és a labdarúgó-fellegvár Szentegyháza is.
Azon a vidéken azonban már Kósa Csaba Attila a futballemlékek gondozója, és sajnos ma már ki is merül tevékenysége a múlt fényezgetésében, az alapítása 85. évfordulóját ünneplő Szentegyházi Vasas ugyanis nem ünnepel, mert nincs mit: a csapat méltatlan pályavita miatt egy ideje nem működik. Maradnak hát a dicső évek néha nem is annyira dicső történetei, amilyen például a szerző Félistenek című könyvéből már egy korábbi cikkünkben is idézett epizód: „Egy itthoni mérkőzésen, amikor a Marosvásárhelyi Abatorul volt az ellenfél, a bírók csúnyán megverették Szentegyházát. A közönség hallotta, amikor a bíró a vásárhelyi edzőtől megkérdezte, hogy meg van-e elégedve, ő ugyanis minden tőle telhetőt megtett, hogy Vásárhely nyerjen. A szurkolók előbb fütyültek, kiabáltak, aztán jól megverték a bírót. Levetkőztették, letérdeltették a Sztálin-kép elé, elásatták vele a sípot, és meg kellett esküdjék, hogy többet nem jön Szentkeresztbányára bíráskodni.”
A szentegyházi futballpályát 1974-ben építette a környék népének valamikor munkát adó vasgyár. A hatalmas üzem régen bezárt, mára többnyire betontorzói, rozsdacsonkjai maradtak, a gyártelepi rész fölött elterülő sporttelep pedig az önkormányzat és a területtulajdonos vállalkozó viszályának áldozatává lett. A konfliktus drámai jelenete volt, amikor a terephez lelkileg is kötődő régi futballisták pályabúcsúztató meccsének záró akkordjaként gyertyát gyújtottak a szent gyepen, majd a magasztos csendben meghallgatták, amint a jelen lévő polgármester és az érintett üzletember az egybegyűltek széles közönsége előtt heves verbális csatába bocsátkozik, kiterítve teljes érvkészletét. A lehetetlen helyzet sajátos megoldásaként manapság új pálya épül a település ellenkező végében, a szentegyházasfalvi részen.
Helyszíni terepszemlénk során meggyőződhettünk arról, hogy a boltíves bejárat fölött olvasható „Vasas Stadion Metalu” feliratnál többet ma már nemigen lehet látni a gondosan körbezárt pályából. Illetve ez így nem pontos, hiszen az íves kapuhoz vezető kaptató mellett szokatlan futballművészeti alkotások fogadják a lelakatolt stadionokhoz vonzódó látogatókat. A rögzített fémlemezekre festett, mára kissé megkopott, elrozsdásodott képek ötvözik a nonfiguratív formákat és a jellemző sportmozzanatokat, láthatunk gát fölött szökkenő női atlétát, a város díszes címere mellett labdát terelgető Szentegyháza-játékost és egy Arsenal–Milan Bajnokok Ligája-meccsről ellesett akciójelenetet.
Két telefonhívásba került, és megtaláltuk az alkotót, Juon Adél képzőművészt és balettoktatót – nem sokkal később tizenöt évvel ezelőtti művei mellett tartott spontán idegenvezetést. A művészet világa már általános iskolás korában beszippantotta, ám el kellett telnie néhány évnek ahhoz, hogy a napsugármotívum kidolgozásától eljusson témáiban a hangos futballmeccsek számára addig ismeretlen terepéig. A tervezést és a kivitelezést az alkotói szabadságára bízták a megrendelők, egyedül azt kérték tőle, hogy szerepeljenek a lemezfestményeken a Szentegyházi Vasas jelképei, továbbá lehetőleg legyenek modern hatásúak.
„Amikor festettem a képeket, álltak mögöttem a környékbeli gyerekek, figyelték, mit csinálok, hogyan haladok – elevenítette fel az alkotás időszakát a kétgyermekes családanya. – Jöttek az öregek is, hozzászóltak, véleményezték, mindenkinek volt valami megjegyzése, általában tetszett nekik.”
A képzőművészetre fogékony szentegyházi közönség el van kényeztetve mostanában, ha nem érné be a bezárt pálya mellett sorakozó festménymaradványokkal, benézhet a központban működő Rustik Étterembe, amelynek falait a Szentegyházi Képzőművészeti Egyesület tárlata díszíti.
Az egyik legérdekesebb alkotás Lőrincz Imre Levente Töredék című grafikája, amely a szentegyházi hétköznapok jellemző részleteit, díszleteit dolgozza egybe montázsszerűen.
Felbukkannak az akkor még működő vasgyár képei, a strand, a templom, a filharmonikus zenekar villanásszerű gyermekkori emlékeit, a kopott betűmaradványok formájában 2023-ban is látható „Ceausescu pace” (Ceausescu béke) falfelirat.
Az 1986-ban született alkotó a helyi művészeti élet egyik mozgatója, a képzőművészeti szakkör vezetője is, a gyártelepi településrész szülöttjeként pedig a gyermekek körében ma is űzött lakótelepi játékok ismerője.
„A tömbházak közötti udvaron fociztunk, a mi blokkrészünk három lépcsőházában összesen tizennégyen laktunk fiúgyerekek – elevenítette fel az 1990-es évek szentegyházi világát a háromgyermekes családapa. – A pálya a terepviszonyokhoz igazodott, a garázskapukig tartott, a házak közötti poroló szolgált kapuként. Egy-egy lövés után időnként cserepek is hullottak, a szomszédság nem rajongott ezekért a meccsekért. A tömbházak külön csapatokat alakítottak, erős volt a külső és a belső Mihai Eminescu utcáé, a Hársfa utcaiaké rendőrséggel szembeni tömbé vagy a Trinfuly fivéreké. A környékbeliekkel bandaháborúztunk és a legkülönfélébb labdajátékokat űztük a négyespattanótól a kilenckövezésen vagy ötkövezésen keresztül a nemzetezésig. A vasgyárhoz kapcsolódott gyermekkorunk egyik látványossága, mindannyian érdeklődve figyeltük, amikor a vízzel hajtott vashámot beindították. És persze a szentegyházi csapat futballmeccseit is, hallgattuk az időseket, hogy milyen szépen dicsérik a bírót és simogató szavakkal méltatják az ellenfelet.”
Hogy mi maradt mindebből mára? Egy gondosan lelakatolt futballpálya, egy étteremfalat díszítő grafika és egy gondos szeretettel megírt futballtörténeti könyv. És csak remélni lehet, hogy akad még, akit a kiadvány hátoldalán olvasható lelkesítés megszólít: „Te jelentsd a különbséget! Megállhatsz, ha eleged van, és befejezheted, ha a csapatnévsorban csak egy név vagy a sok közül. Vagy te lehetsz az, akitől a legjobban félnek. Aki egyetlen pillanat alatt megfordítja a meccset, aki szívesen elvállalja a büntetőrúgást a 90. percben, aki a sérülések nyomait is magán viseli, de nyomot hagy csapatán is. Az egyetlen, aki észreveszi a többiek által elmulasztott passzot, cselezésével a kétségbeesett védekezést agresszív támadássá lendíti át. Aki a kételkedést hitre váltja. A síri csendben hazafelé tartó busz helyébe őrült ünneplést varázsol. Legyél az, akitől már napokkal a meccs előtt reszketnek. Legyél az, akit már a bemelegítésnél le akarnak rúgni. Akit egyszerre gyűlölnek és tisztelnek. Aki megállíthatatlan, de félelmetes. Minden egyes mérkőzés a te nevedtől legyen hangos. Ma. Holnap. Az edzésen. Jövő szombaton.”
Riportsorozatunk epizódjaiban rendre megszólaltatjuk a környék futballéletének egy-egy izgalmas háttérszereplőjét. Ezúttal Miklós Csongor pszichológussal, a korábban Homoródalmáson is megforduló zetelakai játékossal beszélgettünk, a vegán futballistával, aki a székely férfiak lelkét is érti.
„A csapattársak voltak a testvérek, az edző, Andris bácsi pedig a családfő. Úgy tartotta össze a nyájat, mint egy igazi pásztor. Persze szükség volt a nagyobb testvérekre is, akik a mérkőzéseken a pályán, vagy az öltözőben mutattak példát az olyan kisöcsiknek, amilyen én is voltam. Csodálatos évek, csodálatos emlékek…” – olvassuk visszatekintését a kézdiszentléleki ifjúsági csapatnál töltött időszakra az 1985-ben született pszichológus személyes hangú blogján. Pályafutásának gyökeres fordulatot adott egy réges-régi mérkőzés, amelyre az előző éjszakai diszkózás után nem jött össze az őt éppen átigazolni készülő kézdivásárhelyi ificsapat, így hirtelen 17 évesen a mély vízben találta magát. Nem jött zavarba, rúgott hat gólt, az ellenfél Makó pedig azon nyomban felültette a csapatbuszára, és még aznap elvitte magával. A váratlan magyarországi költözés kezdetben szép reményekkel kecsegtetett, az NB II-es klub csatáraként a székely tehetség ontotta a gólokat, idővel azonban jelentkeztek a sérülések, és jött a kényszerű hazaköltözés. Azt már Erdélyből figyelte a tévé előtt fájó szívvel (és makacs gerincsérvvel), hogy egykori cseréi a Makót 2009-ben a Ferencváros elleni 2–1-es győzelemhez segítik. Játszott a Csíkcsicsó, Csíkszentmihály, Tusnádfürdő és a Csíkszereda csapatában.
Gerincsérülése után második életét a futballban Sorbán Vencel hívására Homoródalmáson kezdte, ahol a csapatvezető példáján keresztül megismerte, milyen az, amikor az elhivatottság nem eredményesség függvénye. Később rátalált Zetelakára, ahol hat éve élvezi a székelyföldi amatőr labdarúgás minden szépségét.
„Amikor hallom, hogy vitatkoznak egymással a Real Madrid és a Barcelona hívei, arra gondolok, az igazi szenvedélyes foci nem ez, hanem a megyei és a körzeti bajnokságok terepe – hangsúlyozza Miklós Csongor. – Teljesen más világ. A hatvan, hetven körüli bácsiknak tévében meccset nézni nincs türelmük, a pálya mellett nekik tényleg csak az számít, hogy jobbak vagyunk-e a szomszéd falunál.”
Sajátos helyzetet jelent, hogy a futballista jó ideje áttért a növényi étrendre, vegánként pedig kilóg a sorból az öltözői közeg zsírtól csöpögős, kolbászos-szalonnás közegében.
„Eleinte úgy néztek rám a csapatbanketten, mint egy hülyegyerekre, aztán megszokták a csapattársaim. Sőt ma már eljutottunk odáig, hogy eszükbe jutok az ételek kigondolásánál, a malacsütésnél sült krumplival is készülnek. Van a többiek között több vadász is, velük általában heves vitákat folytatok arról, hogy miért kellene vagy nem kellene lelőni a szarvast. Bár a sérülések miatt javasolták nekem az orvosok a növényi ételeket, a választásom etikai jellegű, az állatokat védem vele.”
Rendhagyó szituációk munkája során is adódnak, hiszen pszichológusként nem könnyű megküzdenie azzal, hogy a székely férfiak hagyományosan nem szívesen beszélnek lelki jellegű témákról. A Székelyföldi Jégkorong Akadémia sportpszichológusaként pedig napi kihívást jelent a gyermekek szorongásait oldani, alacsony önbecsülését javítani.
„A szülők érzékenyítése is szép feladat, segíteni kell őket, hogy a gyermeket ne fejszével és pofonnal neveljék. A teljesítménykényszer az utánpótlássportban is meghatározó, hatéves kislányomra gondolva rossz érzéseim vannak ezzel kapcsolatban. Sportágtól függetlenül az akadémiai képzést időnként darálónak látom, és nem vagyok biztos abban, hogy ami a gyerekekkel történik, az mindig az ő javukat szolgálja és nem okoz lelki sérüléseket.”
