A Hátsó füves futballmentő túra első idei állomásán Túristvándiban a Szatmári Főnix ellen fényes győzelmet aratott a Fehérgyarmat járási roma válogatott, amelynek magját a rendőrök elleni kispályás meccseken edződött baráti csapat adta.
Nehéz megmagyarázni, miért döntöttem úgy három éve, hogy mégsem írok cikket a Fekete Traktor és a Bokafogó mérkőzéseiről. A téma pedig tálcán kínálta magát, bivalyerős példája volt annak, miként lehet egy ötös labdával felrúgni a társadalmi előítéleteket, a hétköznapi megosztottságot, az örökölt beidegződéseket. Biztos voltam benne, hogy ennél erősebb téma a futball hátországában nem létezik. A szenzációs helyszíni riport azonban nem készült el sohasem. Maradt egyetlen rövid, tárgyilagos bekezdés a Ha a pályák mesélni tudnának… című könyv hasábjain, Tukacs László falusi tanító elbeszélésében.
„A fehérgyarmati centerpálya mögött, az öltözőépület takarásában van egy műfüves kispálya, ott játszik egymással minden héten kétszer a Fekete Traktor és a Bokafogó. Két baráti társaságról van szó, a Fekete Traktor a tisztabereki, vámosoroszi, tiszakóródi cigány gyerekekből verbuválódik, a Bokafogó pedig egy jórészt rendőrökből álló baráti csapat. Én is játszom, rendszerint a Fekete Traktor tiszteletbeli tagjaként. A hétfő és a csütörtök szent: ha esik, ha fúj, télben, nyárban összejárunk focizni.”
Hogy miért nem született a cigányok és a rendőrök rendszeres baráti focijáról nagyobb írás? A fehérgyarmati pálya mellett világossá vált, hogy ami a nagyvárosi álszemérmes, lábujjhegyen közlekedős, felvilágosult píszívilágból nézve meghökkentő jelenségnek hat, helyben nem más, mint az élet természetes, magától értetődő része. Itt nem cigányok és rendőrök fociznak egymással, hanem Laci, Sanyi, Elemér bá’ és társaik, és egy pillanatra fel sem vetődik, hogy valami rendkívüli esemény történne, esetleg éppen a közélet áthághatatlannak hitt szabályait tapossák a kopott műfűbe hernyótalpasukkal. Valami ösztönösen azt súgta, ebbe a természetes rendbe médiaeszközökkel belenyúlni vétek lenne, én meg nem akarok a kígyó szerepébe kerülni, aki a bibliai paradicsomkertben ráébresztette az embert mezítelenségére. Hagytam elsodródni a sztorit, amely azóta tényleg el is sodródott, a fehérgyarmati műfüvesen mára kissé átalakult a hétköznap esti focis kör – az egymás közti baráti játék azonban megmaradt.
És megmaradt a Fekete Traktor is, sőt immár nagypályás csapattá duzzadt, „unalmasabb” nevén Fehérgyarmat járási roma válogatottként fut, alkalmi fellépései során pedig ellenfele tavaly ősz óta a Szatmári Főnix.
Utóbbi sem szokványos társaság, szervezője éppen a fent említett Tukacs László tanító, a környék nagyra becsült játékos-edzője, aki a Zempléni Főnix és a Zalai Főnix mintáján felbuzdulva megalakította a környékbeli falusi futballélet felpezsdítését szolgáló Szatmári Főnixet.
Az immár harmadik éve futó Hátsó füves futballmentő túra első idei állomásán pedig éppen a Szatmári Főnix játszott a nagypályás Fekete Traktorral, mégpedig a Túristvándi pályáján. A Túr folyó menti kicsiny település csapata néhány helybeli áldozatos munkájának köszönhetően még talpon van, a Szabolcs-Szatmár-Bereg vármegyei III. osztályban szerepel, ami önmagában nem kis teljesítmény, ha azt vesszük alapul, hogy a járás valamikori 39 együttesének ma már alig harmada működik.
Megszűnt Fülesden is a futball, még 2008-ban, és a fájdalmas fordulat hátterét a leginkább Márton László, a túristvándi mérkőzés játékvezetője ismeri: ő volt a 400 lelkes falu polgármestere akkoriban, az égető játékoshiány megoldhatatlan problémáját testközelből látta. „Biztos, hogy nem” – válaszolta, amikor megkérdeztük, újraindulhat-e még valaha a fülesdi csapat. – „Nincs kiből, nincs fiatalság.” Sokan elköltöztek, a városi tanulmányi lehetőségek, a munkaerőpiaci elszívóhatás erősen apasztja az amúgy is csökkenő számú új nemzedéket, kiugrási esély számos esetben csak a szülőfalutól távol mutatkozik. Ott van példának a bíró sporttárs lánya, a Berlinben élő elismert festőművész, Márton Enikő, aki Pécsen diplomázott, majd alkotóként kiállításaival New Yorkig is eljutott.
Helyben maradni néha nehezebb, de a gyermekkori környezet, a barátok közelsége, az emberléptékű életritmus kárpótolhat az elengedett illúziókért. Lázár Róberttel, a 4–1-es győzelmet arató Fehérgyarmat járási roma válogatott csapatkapitányával beszélgettünk a harmadik félidőben, a Kende báró egykori kúriájában kínált babgulyás mellett. A mezőgazdasági munkákat vállaló, tizenhárom fős munkácscsapatot irányító hermánszegi futballista a vasárnapi mérkőzés napját is az uborkaföldön kezdte: „Reggel hat óra körül találkoztunk Vámosorosziban, mentünk Bendzsihez Tiszakóródra, ott lekaróztunk neki és kétezerötszáz métert bakhátoltunk. A környék nagyvállalkozójának dolgozunk be, akad munka bőven. Hogy miért épült le a falusi futball errefelé? Abban közrejátszik a pénz is. Több helyen lehetett hallani arról, hogy elsikkasztották a csapat pénzét, egy idő után pedig ebből másoknak elegük lett, inkább abbahagyták.”
Az említett Bendzsi is a járási roma válogatott tagja, ahogyan Csabika, Vén Csabi, Hapi, Tare és Figo is. Itt hamar ráragasztanak az emberre valami becenevet, Lázár Róbert csapatkapitányt sem ismeri senki polgári nevén, csak Csitaként. Elmondása szerint az egykori Chita jégkrém miatt kezdték így nevezni, miután gyerekkorában egyszer egy bácsi hosszú szakállával játszott, és úgy vette be a szájába, mintha fagyit nyalna. Hálásan és tisztelettel beszélt a leves mellett Tukacs „Laci bácsiról”, aki felkarolta csapatukat, segítette, támogatta őket. Sokuknak tanítója is volt az iskolában, egyebek mellett okította őket sakkra és külön tantárgyként cigány népismeretre.
„A cigány kultúráról beszélgetek a túristvándi kisdiákokkal, az ősi cigány mesterségekről, cigány szokásokról – mutatta be a tananyagot az az újkóródi tanyán született 62 éves sportember a Ha a pályák mesélni tudnának… című kötetben. – Én általában nem szeretem ezeket a könyvízű dolgokat. Inkább a helyi cigány értékeket próbálom hangsúlyozni, például a zenét, mert az azért valahol szomorú, hogy nincs egy zenész a faluban. Valamikor volt olyan település, ahol két cigányzenekar is játszott. Most meg egy sem. […] Én azt próbálnám velük megértetni, hogy a származásukat ne feledjék. Sokan próbálnak kiszakadni, de azt figyeltük meg, hogy amelyik kitört a cigányság közül, néha szinte lenézte a többit, nem foglalkozott velük. Hát azt kellene elérni, hogy a többit hozza, húzza magával. Énnekem az a hitvallásom ezen a téren, hogy a cigány gyerekekből nem magyart kell csinálni, hanem tisztességesen dolgozó embert, aki legyen arra büszke, hogy ő cigány származású. Mert ha csak a múltjukat megnézzük, hány művészre, muzsikusra lehetnek büszkék! Én még láttam a gyerekkoromban teknővájó cigányokat, tudom, milyen munkát tudtak végezni. Ma például Tiszacsécsén nincs egy vályogvető, nincs egy zenész, nincs egy futballista. Istvándiban azért mindig került két-három jó focista, akiket bevettünk magunk közé, és érdekes módon ők sokkal jobban beilleszkedtek a faluközösségbe.”
A magyar futballélet kirakatában, az NB I-ben, a profi osztályokban alig-alig látni cigány származású játékost. A szembeötlő jelenség számos éles, figyelmeztető kérdést felvet. Vajon tényleg él az esélyegyenlőség a pályán, vagy a gazdagabbak, tehetősebbek, a többséghez tartozók könnyebben kerülnek ziccerbe? Ha nem tudnak érvényesülni a roma tehetségek, milyen környezeti, lélektani, társadalmi hatások fogják vissza őket? Nem lehet-e hatékonyabban segíteni a kibontakozásukat, már csak a magyar futball önző érdekei, a most még elfecsérelt talentumok megtartása miatt is? A témáról Tukacs László is sok szót ejtett az említett könyvben.
„Hogy miként változnak az arányok? Túristvándiban például az iskolában nyolcvan százalék cigány gyerek. Kóródon, amikor én játszottam a csapatban, a labdarúgók harmada-negyede cigány fiú volt, és nagyon jól fociztak! Mára viszont már a Facebook őket is legyőzte, ülnek inkább otthon a mütyürjeikkel. Ez akkor is igaz, ha többségében inkább a cigány gyerekek játszanak a térségben. Talán még jobb fizikumúak, jobb mozgásúak, nincsenek úgy elpuhulva, mint a magyar gyerekek. Mindenütt máshogy kezelik ezt a kérdést. Van olyan település, ahol nem is engedtek a csapatban cigányokat focizni. Én ezzel soha nem értettem egyet, mert én azt mondtam, hogy a futballban, ha szegény, ha gazdag, ha cigány, ha magyar, a teljesítmény számít. Sőt mindig ügyeltem arra, hogy a cigány gyerekek énmellettem öltözzenek. És ha ott vannak a csapatban, akkor könnyebben asszimilálódnak a faluközösségbe.”
“Adódik a kérdés, hogy miért reked meg annyi cigány futballtehetség menet közben. A jelenség egyik legfőbb okát abban látom, hogy sokan közülük öntörvényűek. Úgy szoktam mondani, hogy a cigány gyerek ösztönösen játssza a focit. Érted, mit akarok mondani? Hogy benne van a vérében a játék, de nem szereti a szabályokat, a kötöttségeket. És amikor egy csapatban fegyelmezettnek kell lenni, a taktikához kell alakulni, már jönnek a gondok. Az is igaz, hogy számos esetben nincs bennük kellő kitartás, visszahúzza őket a közeg. Könnyebb sztárnak lenni egy falusi csapatban, mint egy nagyobb egyesületnél, ahol vállalni kell plusz munkát, tréninget. Ügyesek, nagyon ügyesek, de mondom, nehezen irányíthatók, és én ebben látom az okát annak, hogy nem jutnak el oda, ahova a tehetségük alapján juthatnának. A magyar futball átélt két világháborút, átélte ’56-ot, a rendszerváltást, de a Facebookkal nem bírt. Ezt én a kispaládi cigányoktól hallottam, és igazat is adok nekik.”
Kellenek az ösztönző példák, a pozitív történetek, amelyek a környékbeli cigányság körében is cselekvésre biztatnak, önbizalmat adnak. Ilyen lehet Lakatos Ernőé, a 49 éves túristvándi csatáré, aki ezen a napon a Szatmári Főnixet erősítette, de ugyanúgy alapembere a Fekete Traktornak is. Örömmel mesélte, hogy a Hátsó füves futballmentő túra tavalyi panyolai és kölcsei állomása után több környékbeli faluból megkeresték érdeklődve, a régi csapat alkalmi feltámasztása sok településen vonzó kísérlet. Igyekszik is segíteni a maga eszközeivel, tetőfelújítással foglalkozó családi vállalkozása révén nincsenek megélhetési gondjai, ám hangsúlyozta, nem volt mindig így.
A tetőfedő-csapatmecénás Fülesden szolgál a helyi baptista gyülekezetben presbiterként, a környékbeli cigányság körében feltűnően népszerűek a szabadkeresztény közösségek. Meglátása szerint ebben közrejátszik az, hogy bár a cigányok jellemzően istenfélő emberek, a vándorló mentalitás, a szabadság keresése nehezen illeszthető össze a történelmi egyházak kötöttségeivel.
„Roma származású vagyok én is, és látom, tapasztalom, nekünk kicsivel többet kell tennünk ahhoz, hogy érvényesüljünk a társadalomban – mondta a nagy lövőerejű, megtermett sportember. – Aki több akar lenni, a futballban kitűnhet. De nem egyszerű, mert tizenhárom-tizennégy évesen sokszor már jön az alkohol, jönnek a lányok, a közeg nem segít. Elkerülhet a tehetség egy nagyobb klubhoz, de nincs mese, mindenki azt hozza a táskájában, amit otthon beletettek. A romáknál probléma, hogy sokukból hiányzik a küzdeni tudás. Gyakran a könnyebb utat választják, pedig nem szabad feladni, munkával, kitartással messzire lehet jutni. Nekem, amikor elindultam, nem volt semmim, csak a szavam. Se pénzem, se segítségem, az ígéretemet azonban mindig tartottam.”
A Szatmári Főnix hamarosan folytatja útját az ígéret földjén, ahol egyelőre több ok van a szebb holnapban bízni, mint a mának felhőtlenül örülni. A szatmári vidék futballpályái környékén sokat tanulhat a messziről jött utazó, példát láthat nemes küzdelemről, őszinteségről, kitartásról.
Nem véletlenül jegyezte meg annak idején túristvándi időszakáról Móricz Zsigmond, a környék neves írója: „Istvándi volt az én jellemformáló kohóm.”
„– Van meleg víz?
– Van, csak hideg.”
A vezetésre álló csapat kapitánya vigasztalja az ellenfél edzőjét: „Laci bá’, ne haragudjon, hogy ezt mondom, de úgy játszanak, mint a pulya, amelyiknek kivették a cumit a szájából. Sírva, szenvedve.”
Az országos hírű vízimalomnál kezdődött a túristvándi program, Pogány Károly vízimolnár tartott bemutatót mesterségéről és az egyedülálló építényről.
A mérkőzés előestéjén Tukacs László, a környék híres Újpest-szurkolója, a Szatmári Főnix vezetője barátaival elment Kisvárdára, hogy az újpesti csapat vendégjátéka után átadjon egy üveg szatmári szilvapálinkát Mészöly Géza vezetőedzőnek.
A Hátsó füves futballmentő túra szatmári együttesének lila-fehér mezfeliratait Ujfalusi Szilárd tervezte, az avatón ebben játszott az ügyet személyes jelenlétével és játékával segítő két nyíregyházi díszvendég, Szatke Zoltán és Kosán István is. A Fehérgyarmat járási roma válogatott elleni mérkőzésen játszották le először a Szatmári Főnix vadonatúj indulóját is.
A lendületes dalról a szerző, a csapatot erősítő Lázár László (becenevén Ayala) lakodalmas zenész elmondta, megtisztelő kihívásnak vette, hogy önálló zeneművet komponálhatott. A fülbemászó dallam, a sodró erejű ének mellett külön értéke a műnek, hogy a közepén elhangzik a Tukacs László edző védjegyévé vált, szatmári nyelvjárásban kiadott jelszó: „Csak lűjetek!
A túristvándi rajt után Zalában, Káváson rendezték meg a Hátsó füves futballmentő túra idei második programját, amelyen a hazai csapat három év után lépett ismét pályára. A Zalaegerszegtől 12 kilométerre fekvő, kedves kistelepülésen tájházlátogatással kezdődött a nap, mégpedig meglepetésvendéggel: a régi, zsúptetős paraszti házat egykori lakója, a 92 éves Csillagné Nagy Anna, Annus néni mutatta be az érdeklődőknek.
A pályánál a kávási futball történetét összefoglaló minitárlat fogadta a résztvevőket, a mérkőzés előtt – társai, Hegedüs Enikő és Bóbics László nevében is – Szabó Zoltán szervező, valamint Eke László polgármester köszöntötte a jelenlévőket, a helyi előkészítésről Szabó László, a Kávás SE elnöke gondoskodott.
A 2022-ben, a Zemplénben indult programsorozatot kezdettől segíti a Sátoraljaújhelyi Fegyház és Börtön, amely ezúttal Pavlics Tamás Börtönmúzeum-vezető közvetítésével míves, egyedi emlékplaketteket és csapatzászlót küldött a zalai faluba, a kezdeményezést a Magyar Sportújságírók Szövetsége Nagy Béla-programja is támogatja, a Magyar Labdarúgó Sövetség pedig ösztönzésképpen labdát és válogatottas tárgyakat ajánlott fel.
A három év szünet után összeálló kávási együttes soraiban ott volt a korábbi NB I-es játékosok közül az együttesben megforduló Kocsárdi Gergely, Kaj András és Marián Sluka. A mintegy nyolcvan néző előtt megrendezett mérkőzésen a kávásiak 7–6-ra felülmúlták a Zalai Főnix utazó csapatot, amely Bóbics László támogatásának köszönhetően új, saját mezben lépett pályára.
A lefújást követően pódiumbeszélgetés idézte meg a kávási labdarúgás legszebb napjait, és mire eljutottunk a jelenig, elkészült az alapvonal mögött felállított üstben főtt bográcsétel is.
A számos gyermeket megmozgató tizenegyesrúgó-versenyt Kulcsár Márk, a ZTE 8 éves tehetsége nyerte meg.
A Hátsó füves futballmentő túra a megszűnt falusi csapatok alkalmi felélesztését szolgáló, 2022-ben indult programsorozat, amelynek motorja a Zempléni Főnix, a Zalai Főnix és a Szatmári Főnix nevű utazó csapat. A mérkőzést a helyszíneken kulturális műsor, futballtörténeti kiállítás és pódiumbeszélgetés kíséri. Az idei hátralévő 14 állomás: Balatonszentgyörgy (április 28.), Hercegszántó (május 1.), Szigliget (május 4.), Erdőbénye (május 11.), Sárhida (május 20.), Zalaszántó (május 25.) Nagyszekeres (június 2.), Kölcse (június 16.), Bodroghalom (június 22.), Sármellék (június 29.), Drávaszabolcs (június 29.), Sukoró (július 6.), Felsőberecki (július 14.), Zalavár (augusztus 10.)
A programsorozat részleteiről a Hátsó füves Facebook-oldalán lehet tájékozódni.
