Kossuth Lajos szülőfalujából, a hegyaljai mesevilágból indult Orosz Zsolt, a játék színfalak mögötti történeteinek népszerű gyűjtője, a Futballkutató oldal szerkesztője.
Végéhez közeledik a Hátsó füves országjáró sorozat, a magyar futball hátországát és a vidéki társadalom viszonyait bemutató 2019-es riportokra hamarosan fotóválogatással tekintünk vissza. A mai záró cikkben jó szívvel hívjuk fel a figyelmet néhány olyan internetes oldalra, médiafelületre, amelyen az emberközeli, földszagú, harangszóval kísért falusi meccsek világát olvasóink továbbra is figyelhetik, csodálhatják vagy éppen sirathatják.
Úgy illik, hogy a Nemzeti Sport kínálatával kezdjük. A sportújság valamikori népszerű Hátország rovatának szellemében jelenik meg szerdánként, a lap négyoldalas betétjeként a Hajrá, foci! című melléklet. A Tősér Norbert gondos szerkesztése mellett készülő oldalakon – az NB III-as, megyei, budapesti és női bajnokságok, valamint a futsal- és strandfutball-versenyek fontos eredményei és eseményei mellett – hétről hétre különleges történetek bukkannak elő a labdarúgás alsóbb bugyraiból. A 2003-ban, a Sportszelet című lapnál induló rovatvezető ragaszkodik az elvhez, hogy a sportértéket szem előtt tartva ne a botrányok, bíróverések álljanak a cikkek fókuszában. Tapasztalata szerint az elmúlt években az időbeosztást, tervezhetőséget tekintve a korábbinál jóval szervezettebbek a megyei bajnokságok, ugyanakkor a létszámhiányból adódó gondok miatt nem tartja helyesnek, hogy a felnőtt csapatok nevezését – a legalsóbb szintet leszámítva – az utánpótlás-együttes szerepeltetéséhez kötik.
A falusi futballkultúra szépségét, varázsát, rögös valóságát szeretőknek érdemes böngészniük továbbá a valogatott.blog.hu megyei futballéletet bemutató sorozatát, a Facebookon a Baranyai Futball Hátország hiánypótló gyűjtést, Gazdag József Egy futballfüggő naplójából című, az olvasót időről időre a Felvidék ismeretlen pályáira kalauzoló oldalát, valamint Sztancsik Richárd Városok, stadionok, kocsmák felületen közölt értékes fotóit, bejegyzéseit.
Különösen jó szívvel ajánljuk a minőségi futballolvasmányt keresők körében régóta ismert, ötletes témaválasztásaival, fotóanyagával évek óta kimagasló szintű tartalmat kínáló, önszorgalomból szerkesztett Futballkutató blogot (elsősorban a Facebookon, de a Twitteren, a Youtube-on is követhető).
„Utazó futballkutatóként bejárom a glóbusz összes szegletét, és feltérképezek, majd lejegyzetelek minden érdekes momentumot a futball világából. Mert az őszinte futball a színfalak mögött játszódik” – szól az egyszemélyes missziót folytató rejtélyes szerkesztő hitvallása. Nevét szerényen elhallgatja nyilvános oldalán, sokan nem is tudják, ki áll a cikkek, fotók, bejegyzések mögött, pedig érdemes „kikutatni” a futballkutató történetét is.
„Monokon születtem, a szőlőültetvényekkel színesített, dimbes-dombos, csendes hegyaljai mesevilágban – beszél gyökereiről Orosz Zsolt a menyasszonyával közös újpesti lakótelepi otthonában, mögötte könyvespolc, rajta a nemzetközi futball-szakirodalom számos ritkasága. – Gyermekkoromban a nyárfás tanyán fociztunk reggeltől estig, mi csináltuk a kapufákat, hálónak összevarrtunk néhány krumpliszsákot. Első futballképeim édesapámhoz kötődnek, nem számított magasnak a monoki csapatban, valamiért mégis a fejesei maradtak meg emlékeimben. Furcsán hangzik, de a családból a legtöbbet édesanyámmal fociztam a kertben, ő a helyi női csapatban is játszott.”
Magától értetődő volt, hogy Zoltán és Katalin fia, Zsolt is előbb-utóbb Kossuth Lajos szülőfalujának együttesében találja magát – az ifik balszélsőjének életében végül a szomszédos Golop elleni edzőmérkőzésen történt meg a nevezetes első kaland. „Tizenhat éves lehettem akkoriban, a meccs előtt egy órával szóltak, hogy kellek a csapatba. Nem is bírtam az iramot, a hetvenedik percben mindkét lábam begörcsölt…”Aligha hitték a monokiak aznap, hogy a vádliját fájlaló újonc néhány évvel később már Golop színeiben tör földijei ellen. Az átmeneti szomszédolás után aztán csak helyreállt a világ rendje, hazatért a „tékozló fiú”, és 2011-es visszavonulásáig hűségesen szolgálta a pályán ősei települését.
„Most is van megyehármas csapat Monokon, de helyi játékos már alig – folytatja a fővárosban egy fémipari cég beszerzőjeként dolgozó 33 éves blogszerkesztő. – Ha hazamegyek, a pályánál ma már szinte nem is látok ismerős arcot, pedig korábban szinte mindenki falubeli volt. Elköltöztek a fiatalok; mi még huszonhárman voltunk az osztályban, ma az általános iskola nyolc évfolyamába járnak körülbelül negyvenen.”
Zsolt a gimnáziumot Szerencsen, az egyetemet Debrecenben végezte el, geográfusnak tanult terület- és településfejlesztő szakon. A földrajz és a futball elsőre szokatlannak tűnő barátsága régebben is meghatározta mindennapjait.
„Már kisiskolás koromban ott volt előttem a földrajzi atlasz, és böngésztem, hol vannak azok a külföldi városok, amelyeknek a csapatairól olvastam a hétvégén a Teletext eredménylistáján vagy a bibliámban, a Focivilág magazinban.”
Első futballcikkeit a 2010-ben induló magyar FourFourTwo magazin internetes oldala közölte, miután a felvételi tesztek alapján az 500-600 jelentkezőből beválasztották a hatvanfős szerzői gárdába – a Futballkutató blog nyitó írása a „temetkezésiek” vagy „sírásók” becenéven futó Chacarita Juniors argentin klubról szólt. Később is többnyire a külföldi labdarúgás rendkívüli történeteit kereste, ráadásul amikor 2012-ben kiköltözött egy évre szállodai felszolgálónak Londonba, a Boleyn Grounddal szemközt lakva alkalma nyílt közelről megtapasztalni a brit futballkultúra összetéveszthetetlen miliőét, az akkor még másodosztályú West Ham United hagyományhű szurkolói közegét, végül pedig meccsének magával ragadó élményét is.
Ha a szöveg nem is feltétlenül angol meccskörnyezetről árulkodik, nem véletlenül szerepelt a Futballkutató oldalon nemrég az 1935-ös Arsenal–Chelsea mérkőzés varázslatos tribünfotója a szurkolói kultúra változásáról megfogalmazott vízió kísérőjeként.
„Először talán az ember fülét kapta el a hangulat, a stadion és környezete zaja, az ezer felől szédelgő tömeg moraja, végül a szotyi- és műsorfüzetárusok hízelgő hada. Aztán megjelentek a szemnek oly elbűvölő, a léleknek megnyugvást jelentő, ég felé meredő kandeláberek. […] A komponálatlan menetrend ellenére mindenki tudta a dolgát. Manapság minden megszervezett, mondhatni túlszervezett. Ha egy meccsen voltál, ott voltál az összesen. A szpíker jóvoltából kívülről fújhatod a klubshop (már ha van ilyen) nyitvatartását, vagy az insta-pontokat, és buzdít, hogy szurkolj(!), mintha nem tudnád… Az erőltetett zenebona erőszakosan veszi el tőled a gólöröm és a győzelem okozta mámor legelragadóbb pillanatait. »Köszöntjük Vendégeinket!«, vagy mondhatnák úgy is, vásárlóinkat.”
Illés Béla játékának tisztelőjeként már „látatlanban”, monoki évei alatt MTK-szurkolóvá vált, a klubkötődés azóta is megmaradt, magyar cikktémák felé azonban csak a Gazdag Józsefnek adott, Pátria Rádióban elhangzó néhány évvel ezelőtti interjúja fordította. Azóta a dél-amerikai, afrikai, észak-európai virtuális utazások mellett rendszeresen beszámol ismeretlen vidéki pályákon tett személyes látogatásairól is, erős nyomott hagyott benne például közelmúltbeli golopi élménye.
„Tudtam, hogy két pálya van a faluban, a meccs időpontjában az újat kerestem fel, ahol a játékosok éppen sétáltak ki a nemrég átadott, korszerű öltözőépületből – eleveníti fel emlékét. – Aztán egyszer csak azt vettem észre, hogy nincsenek sehol, a gyep üres. Kiderült, átmentek az ősfás környezetben, platánok, tölgyek között elterülő régi, kastélykerti pályához. Elmondták, hogy hiába csináltatták meg méregdrágán az új játékteret, a kivitelező durva törmelékkel töltötte fel, életveszélyes rajta futballozni.”
A Hátsó füves-túrák tapasztalatával összecseng Orosz Zsolt megfigyelése: a demográfiai folyamatokat pontosan jelzi a falusi futballélet változása, és a megyei csapatok számának csökkenése nem csak a borsodi területen szolgál figyelmeztetésül (amíg például Borsod-Abaúj-Zemplén megyében 1999 és 2019 között 198-ról 96 tagúra olvadt a megyei osztályok mezőnye, az elmúlt két évtizedben Baranyában is 106-ról 71-re apadt az együttesek köre).
A nehézségeket érzékelve különösen felemelő – a boon.hu cikke nyomán – a Futballkutató oldalon is bemutatott keresztétei példa: a borsodi törpefalut hivatalosan 36-an lakják, az ország legkisebb futballcsapatot működtető településeként mégis ott van a megyei III. osztályban, és foggal-körömmel harcol azért, hogy a labdarúgás térképén is fennmaradjon. Keresztéte szívet melengető jelképe annak, hogy elszántsággal, erővel, összefogással lehet szembeszélben is előrejutni.
„Ami egyre inkább hiányzik a falusi fociból a csapatok eltűnésével, az a hétvégente felbolyduló közösségi tér, a nyüzsgő focipálya, ahol a falubeliek apraja-nagyja találkozik, buzdítja a helyi kedvenceket – világít rá a változásokra Orosz Zsolt. – Meccsek idején átutazva egy-egy településen futballtól és emberek ricsajától zsongó légkör, pezsgő látvány fogadott pálya mellett, ma már a jelenség csak foltokban, szigetekben maradt meg.”
És csak remélhetjük, hogy a borsodi bajnokság szeptemberi rajtján ott találjuk még a túlélés legszebb szigetét, a Keresztéte SE-t…
(Fotó: Barangolás a Zempléni-hegységben Facebook-oldal/Galgóczy Árpád)