Ha rossz, akkor is jó – Ballai Attila publicisztikája
ANGLIÁBAN ISMÉT GÓLOK ESTEK hó helyett december 26-án. Hirtelen bajos is lenne összeszámolni, mennyi, mert pénteken teljes fordulót rendeztek a labdarúgó Championshipben, a League 1-ben, 2-ben és a National League-ben, azaz a másod-, harmad-, negyed- és ötödosztályban, mindenütt tizenkét, összesen negyvennyolc mérkőzésen, kilencvenhat csapattal. Ennek azonban nincs is igazi hírértéke, hiszen a hagyományos brit karácsonyi felosztás szerint december 25., Christmas Day az áhítat és az istentisztelet (mass=mise) napja, míg 26., Boxing Day az ajándékozásé (a box a doboz, skatulya, szelence, amely az ajándékot rejti), és a futballmeccs a szigetországban már több mint másfél évszázada ünnep.
Hírértéke annak van, hogy az első osztályban 2025. december 26-án egyetlenegy mérkőzést vívtak. Ez 1982 óta a legkevesebb. A Manchester United–Newcastle találkozó ugyancsak egy gólt hozott – mi ez az 1963-as 66-hoz képest? Ezért, mielőtt továbblépnénk, merüljünk a mai gólszegénységből a múlt gazdagságába, már csak a kontraszt kedvéért is, annak a varázslatos Boxing Daynek amúgy is mindenképpen érdemes szentelni egy bekezdést.
Hatvankét esztendeje a Boxing Day teljes és őrületes fordulóval lepte meg a szurkolókat, tíz mérkőzéssel, 66 góllal, hat mesterhármassal, négy kiállítással. Csupán két gárda, az Everton és a Bolton maradt gól nélkül, ellenben a Fulham kereken tízet vágott: 10:1-re intézte el az 1962 tavaszán, másfél évvel korábban bajnokságot nyerő Ipswichet, Graham Leggat három percen belül szerzett három gólt, ez máig utolérhetetlen termelési ráta. A már Bill Shankly menedzserrel friss feljutó Liverpool – úgy bizony! – egy hatossal küldte haza a Stoke Cityt, a Burnley ugyancsak fél tucattal a Manchester Unitedet (mindkettő 6:1), a West Brom 4:4-re ment a Tottenhammel. A nap szenzációját mindemellett a Blackburn szolgáltatta, hiszen 8:2-re verte rommá saját pályáján a West Hamet, utóbbi soraiban az 1966-os világbajnok angol válogatott hőseivel, a csapatkapitány Bobby Moore-ral, a vb-döntőn három gólt elért Geoff Hursttel és Martin Petersszel.
Akkor, 1963-ban már évszázados múltja volt az ünnepi labdarúgásnak. Belegondolni is szédítő, hogy abban az esztendőben, amikor Ferenc József császár kiadta az októberi diplomát, amikor meghalt Széchenyi István, amikor Abraham Lincolnt megválasztották az Egyesült Államok elnökének, tehát 1860-ban, Angliában már labdarúgó-mérkőzést rendeztek december 26-án. A krikettklubként alapított Hallam FC mérte össze erejét a Sheffieldével. A karácsonyi futball az évek során megváltoztathatatlannak, rendíthetetlennek hitt hagyománnyá szilárdult, nemesült. Olyannyira, hogy sokáig december 25-én és 26-án kettős forduló zajlott, ám tekintettel a játékosok fokozott igénybevételére – hol volt még a rotáció, hiszen cserélni sem lehetett! – és a családokra, szép lassan eltűnt az első napi játék, de megmaradt a második napi.
Arra viszont tódult a nép. Minden pályán csurig tömött lelátók előtt pattogott a labda. Hátborzongató belegondolni, hogy 1979. december 26-án 49 ezren zsúfolódtak össze a Sheffield Wednesday–Sheffield United harmadosztályú városi derbire a Hillsborough-ban – a világhálón fellelhető összefoglalón látható, hogy a stadion csak nyelte, nyelte be az iszonyatos embertömeget, éppen úgy, mint tíz évvel később, a tragikus véget érő, majdnem száz halálos áldozatot követelő Liverpool–Nottingham FA-kupa-elődöntő alkalmával.
Kis híján ötvenezren, a harmadik ligában! A legemlékezetesebb csemegéket persze az első osztályú találkozók adták már 1888-tól kezdve, amikor a Boxing Dayen a Preston North End 5:0-ra ütötte ki a West Bromwich Albiont. Néhányszor, 1948-ban, 1954-ben, 1965-ben, 1971-ben és 1976-ban elit futball nélkül telt karácsony második napja, leginkább azért, mert hajdan, ha hétvégére esett 26., akkor a következő hétköznapra tolták el a fordulót. Aztán később ezzel a gyakorlattal is szakítottak, így követelte a szurkolói népakarat.
A harmadik évezredben pedig előbb kérni, majd ugyancsak követelni kezdtek a közvetlen érintettek is. Csakhogy ők nem több futballt akartak bármi áron, hanem valamivel kevesebbet. 2009-ben például az Aston Villa vezetői nehezményezték, hogy ötvennégy órán belül az Arsenallal és a Liverpoollal is meg kellett ütközniük, és a „kettős rangadót” pont és gól nélkül, 0–4-gyel zárták. Ugyanebben az évben a Sunderland is nyögve viselte a dupla terhet, a szombat, hétfő ritmust, szívfacsaró adalék, hogy a „Fekete Macskák” kapuját a tíz éve elhunyt Fülöp Márton védte. 2020-ban nem kisebb személyiség emelt szót a régi módi ellen, mint Frank Lampard, aki úgy fogalmazott, hogy a minőségre kontraproduktív módon hat e meccsdömping. Tette ezt azután, hogy a Chelsea 26-án az Arsenallal, 28-án pedig az Aston Villával csapott össze, és a mérlege 3–1-es vereség és otthon kiszenvedett 1–1-es döntetlen lett.
Az idén nyárra harminckét csapatosra és egy hónaposra felduzzasztott klubvilágbajnokság még tovább feszítette a versenynaptárt és az izmokat, ezt is szem előtt tartva a Premier League döntéshozói október végi, hivatalos közleményükben leszögezték, hogy az egyesületek iránti elkötelezettségük jegyében átalakítják az ünnepi időszak mérkőzésrendjét. Kimondatott, hogy a játékosok hosszabb pihenőt igényelnek a regenerálódáshoz, így hatvan órán belül egyetlen csapat sem kötelezhető két mérkőzésre. Ez még érthető is. De hogy ebből miért következett, hogy 26-ra, péntekre egyetlen összecsapást tettek, 27-re, szombatra pedig hetet, az nem egészen világos. Senkinek. Még azoknak sem, akik saját elhatározásukat igyekeztek megokolni. Hiszen a 19. forduló ütemezése – hat mérkőzés december 30-án, négy jövő január elsején – éppenséggel a 26-i játékot indokolta volna.
E sorok írásakor, szombat délelőtt még nem tudhatom, mire ment egymással és több százezer hívével a délután és este fellépő tizennégy alakulat – köztük a Liverpool –, de az illetékesek már érzékelik, hogy nem a legnépszerűbb megoldást választották, ezért sietve leszögezték, hogy jövőre több mérkőzés lesz a Premiershipben december 26-án. Azaz, legalább kettő.
Ráadásul pénteken az „igazi” angol bajnokság, a helyenként még hamisítatlan brit stílust felvonultató Championship (ahogy egykori magyar légiósa szellemesen és szemléletesen megjegyezte, a mérkőzések jelentős részét a labda alatt tölti) sem bizonyult megfelelő hiánypótlónak: a huszonnégy gárdából nyolc egy gólt sem ért el, kilenc pedig csak egyet. A Sheffield viszont legalább annyiban hű maradt a tradícióhoz, hogy a United már a 24. percre három gólt rámolt be vendéglátója, a Wrexham kapujába, és a még nagyobb bravúrt csak ezután vitte végbe, mert így is kikapott 5–3-ra.
Ami persze a fent már említett, 1979-es városi rangadón elszenvedett 0–4-hez képest egészen pofás eredmény. Bár még az is jobb a semminél, mert a Boxing Day-futballról azt vallja a vérbeli angol szurkoló, hogy amikor rossz, akkor is jó.
A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!
