Tucatnyi és még egy – Pucz Péter publicisztikája

Mese nincs! Egyszer beléptünk egy elit klubba, onnan kiesni már nem tudunk. Pontosabban, amíg a világ labdarúgását a FIFA uralja, addig tart a mi tagságunk is. Remélhetőleg nagy pálfordulás belátható időn belül nem történik, mert az ismételt „jegyváltásra” azért elég csekély az esélyünk. Ugyanis a futball-világbajnokságok 1930-tól íródó történetében tizenhárom ország jutott el a döntőig. Elég alacsony ez a mutató, ha azt nézzük, hogy a létező, a megszűnt, az átalakult nemzeti formációk közül összességében jóval kétszáznál többen vágtak neki már valaha a világ egyik, talán legbecsesebb trófeájának elhódítása reményében minimum a selejtezőnek. Rengetegen már ott el is véreztek, aztán fancsali arcot vágva követték a fejleményeket. 

Az eddigi huszonkét döntőben negyvennégy csapat volt érintett, ami természetesen nem ugyanannyi államot jelent. (Tegyük hozzá, az 1950-es eseményen klasszikus finálét nem tartottak, bár a Brazília–Uruguay összecsapást tekinthetjük annak, mivel azon dőlt el az arany és az ezüst sorsa.) 

Újak nehezen léphetik át az álmok kapuját, az utóbbi időszakban Horvátország volt ilyen. Korábban meg Hollandia, a németalföldiek az összes ilyen rendezvény legnagyobb vesztesei. Háromszor verekedték magukat végig az úton, majd távoztak „leforrázva”. Azok közül, akik sohasem emelhették fel a Világkupát, de közel kerülhettek hozzá, ők a legbalszerencsésebbek. Képzelhetjük, mit érezhettek a drukkereik, ha minket az a kettő is annyira megviselt. Ráadásul 1974-ben meg 1978-ban is a rendezőtől kaptak ki, ami a vb-döntők történetében nem szokatlan. Velünk nem ez esett meg Franciaországban és Svájcban, semleges helyszínen maradtunk alul. Különösen felkavaró a berni, 1954-es história a nyugatnémetekkel szemben. Mert az csupán velünk esett meg, hogy vezettünk 2:0-ra, mégsem a mieink nyakába kerültek a legfényesebb medáliák. Visszanézve az akkori felvételeket, a hajrában nem adták meg Puskás Ferenc gólját les címén. Elfogulatlanul kijelenthetem (rendben, ez hazugság volt a legveretesebbek közül, amit az utóbbi években leírtam!), annyira szabályos góltól fosztottak meg minket, amit rossz volt nézni az ismétlésekben, jobbára a filmhíradók műsorában. Mert egyenesben a magyar televízió nem adta a találkozót, prózai okból. Ugyanis nálunk a távolbalátó készülék még nem hódított teret, ezért mindenki a rádiót „nézte”, pontosabban hallgatta a helyszíni jelentést. Nem hiszek a géprombolásban, de talán még a kisbaltát is belevertem volna a készülékbe, ha éltem volna abban az évben. Főleg ha utána még beolvasták volna a munkaverseny állását is a pécsi bányák tárnáiból érkező adatokat ismertetve.

Igaz, egyszer majdnem az argentinok is eljátszottak valami hasonlót, bár amikor a német nemzeti tizenegy a padlóról felállt (2–2), a harmadik gólt a dél-amerikaiak érték el, elkerülve a hosszabbítás keserveit. 1986-ban csaknem megismétlődött a futballtörténelem, mégsem úgy esett – egyedi maradt a mi balszerencsénk.

Eddig kizárólag Dél-Amerika és Európa valamelyik nemzeti válogatottja léphetett gyepre vb-döntőben, a többieknek maradt a sóvárgás. A németek a csúcstartók a vesztes csaták számában, négy esetben is alulmaradtak, igaz, ugyanannyiszor bizonyultak a legerősebbnek. Négy–néggyel már ki lehet egyezni a soknak tűnő nyolc végjátékot követően. Azért ilyen teljesítményre már érdemes mezt, zászlót vásárolni, ami egy átlagos német fanatikusnak nem is olyan eszeveszett beruházás.

A sportág királyainak is szokták nevezni a brazilokat, ami a mezükre felvarrt öt világbajnoki csillag alapján nem alaptalan kijelentés. De még ők is buktak kétszer, amivel elég nagy nemzeti gyászt idéztek elő. Különösen 1950-ben, a feljegyzések szerint egyesek a stadionban lettek öngyilkosok az Uruguay elleni fiaskót követően. Igaz, korábban még nem sikerült megkaparintaniuk a nemes díjat, szóval érezték, mit jelent vesztesnek lenni nemzeti sportjuk végjátékában.

Az idei világbajnokságra 48 ország vívta ki a helyét, soha ilyen népes mezőny nem indulhatott korábban. Ami azért különösen fájó, mert mi még akkor jártunk ilyen rendezvényekre, amikor a világ 16, legfeljebb 24 formációja lehetett jelen. Európában, a futball legfontosabb helyszínén mindig nagy a harc a részvétel jogáért. A nyolc valaha nyertes közül öt belátható közelségben van hozzánk. A már említett németek, az olaszok (négy nyerés), a franciák (két arany), a spanyolok (egy trófea) meg az angolok (szintén egy örömteli végjátékkal) eléggé behatárolták a többség lehetőségeit. Most azonban, midőn csaknem félszáz lobogót fújnak a szelek a világszövetség zászlórúdjain, az a ritka eset fordult elő, hogy tizenegy korábbi végjátékos nép képviselői még bátran álmodozhatnak a világbajnoki címről. Hogy az olaszok egymás után harmadszor is lecsúsztak a világbajnokságról, hozzávetőleg akkora meglepetésnek számított, mint amikor egy félrészeg a kocsmában húszra lapot kért és nyert. Előre tervezhetetlennek tűnt.

A tizenhármas szám balszerencsés mivoltában, átkában egy cseppet sem hiszek. Vizsgán többször húztam ilyen számú tételt, egyszer duplán is sikerült, két gyors mozdulattal. A bizottság gyengébb idegzetű tagjai már kezdtek sajnálni, de két ötössel köszöntem el tőlük. Azóta viszont kifejezetten kedvelem a tizenhármast, mióta egy májusi, amúgy pénteki napon sikerült leszerelnem a magyar honvédségtől. Nem lehet olyan szörnyű dolog az a tizenhármas, főleg, mert utólag tudtam meg, hogy aznap (1983-ban) született Görbicz Anita kézilabdázó is. Ha nekünk (már amennyiben magamat egy szövegkörnyezetben említhetem a sikert sikerre halmozó játékossal) lehet „közös” születésnapunk, akkor a világ összes más rontása, varázsereje is megtörhető együttes hittel, akarattal.     

Mert már-már tökéletesre sikeredett a dramaturgia. Az olaszoké mellett csupán egy olyan büszke ország létezik ebben a pillanatban, amelyik nem lépte át a képzeletbeli küszöböt. Nem éppen törvényszerű, mégis talán sorsszerű, az elit kizárólagos mulasztói mi, magyarok leszünk 2026-ban. Ám ez nem egy gittegylet, innen mégsem törölhetik a nevünket. Nemecsek Ernővel ugyan megeshetett a méltánytalanság, később azonban kiderült, mekkora igazságtalanság érte a csenevész legénykét A Pál utcai fiúk című ifjúsági regényben. Köszönet ezért Molnár Ferenc írónak, ő ugyanis ezzel mindörökre beírta önnön nevét a magyar irodalomba, korhatári keretektől függetlenül. A hősiesség ugyanis kortalan. Ez kellő hazafias öntudattal töltheti el minden drukker keblét. Bár nekünk jelenleg inkább múltunk van, mint jelenünk. Talán a jövőnk nem teljesen reménytelen, bár nem könnyű a pillanatnyi helyzetet megemészteni, abból magvas következtetéseket levonni.

Egyes történészek azt állítják, az 1956-os forradalmi események előfutára lehetett, amikor a svájci tornáról „szégyenkezve” kellett hazatérnünk, a játékosok zsebében ezüstérmekkel.  Ma revolúciót senki sem kívánhat sem magának, sem másnak e hazában. Petőfi Sándort idecitálva: „Európa csendes, újra csendes, Elzúgtak forradalmai.” De egy nyelvi fordulattal élve, alacsonyabb szinten is megoldható lenne a probléma. Egy összetett szó az egész, ami nem más, mint a magyarországi futballforradalom eljövetele. Utána garantáltan megtelnének az utcák, terek békés vigadókkal.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!