Életjel vagy haláltusa? – Deák Zsigmond publicisztikája
Willam Shakespeare Hamletje óta tudjuk az egyik mellékszereplőtől, Marcellustól, hogy valami bűzlik Dániában, ami persze nem egy konkrét kellemetlen szagra utal az Északi-tenger környékén, hanem arra a vélelemre, hogy valami gond adódik, gyanús dolog készülődik arrafelé. Ilyetén módon használják a kifejezést azóta az élet minden területén, így természetesen a sportban is, szóval, ha azt írom, hogy valami bűzlik Liverpoolban, nem a helyi dokkrendszer mentén (amely már rég nem világkereskedelmi, sokkal inkább kulturális és turisztikai központ) gyülemlett fel a haltetem, hanem a Liverpool FC-nél ég a ház, de legalább a tetőzet. Persze ez is átvitt értelemben használandó, a lényeg, hogy amióta Anglia és a földkerekség egyik legnagyobb, legpatinásabb és legsikeresebb labdarúgóklubjánál három magyar játékos szerepel, köztük a lassan, de biztosan világklasszisnak számító Szoboszlai Dominik, mi, a hazai futballszerető közvélemény tagjai mindjárt érzékenyebbek lettünk az onnan jövő illatokra. Ha kellemes, örülünk, ha büdös, fintorgunk, függetlenül attól, szurkolói voltunk-e valaha is a „vörösöknek”, vagy csak a mieink ottani „új honfoglalása” óta szorítunk értük és szemléljük tüzetesebben az Anfield Road környékén történteket.
A Premier League címvédője egyértelműen gyengébb idényt fut, mint egy éve, ez nem vélemény, hanem tény. E témában jó szívvel ajánlom elolvasni Cselőtei Márk kollégám Képes Sportban megjelent elemzését (Bajnoki címből félmilliárd elköltött euró után gödör és káosz – a liverpooli zuhanás okai). S ő akkor írta, amit írt, amikor a csapat még nem kapott ki megalázó módon, a játék képe alapján „csak” 2–0-ra a címvédő Paris Saint-Germaintől a Bajnokok Ligája negyeddöntőjének első mérkőzésén. Azóta még kétszer játszott a gárda, mindkétszer otthon, az Anfieldben, a múlt szombati bajnokin 2–0-ra legyűrte a Premier League-szinten gyenge középcsapatnak számító Fulhamet, majd kedd este szintén 2–0-ra kikapott a PSG elleni BL-visszavágón. Ezt a két meccset nem kellett eleve a kukába dobni, s árnyalják is a képet, nagyjából annyira, hogy most nehezebb eldönteni, életjeleket mutatnak-e a „vörösök”, vagy elhúzzák a haláltusájukat. A sportban, így a professzionális labdarúgásban végső soron egyedül az eredmény számít, s kevéssé igaz az a keleti filozófiákból eredő, az utóbbi időben divatossá vált gondolat, hogy a cél elérésénél fontosabb az odáig vezető út. Nyilván nem mindegy, hogyan, de el kell érni a célt, amit itt úgy hívnak, siker, az ellenkezője pedig a kudarc. S az utóbbihoz vezető útra már soha többé nem akar lépni senki, bármilyen szépnek és jónak is tűnt valaha.
Márpedig a Liverpool FC idénye egyelőre kudarc, hiszen a Ligakupából már októberben sikerült kiesnie a Crystal Palace-tól kapott 3–0-s zakóval, az FA-kupában április elején a Manchester City és egy újabb súlyos, 4–0-s vereség jelentette a végállomást, a BL-t pedig már említettük, az összesítésben 4–0-s alulmaradás a francia címvédővel szemben szintén nehezen nevezhető fáklyásmenetnek. Egyik esetben sem hajszálon múlt… Tavaly a szenzációs bajnoki menetelés és végső diadal minden egyebet zárójelbe tett, a jelenlegi ötödik hely, 18 ponttal lemaradva az éllovas Arsenaltól enyhén szólva sem, inkább a kudarcos sorba illik. Akkor lenne mindez anyagi és szakmai szempontból egyaránt teljes lebőgés, ha a BL-indulást érő pozíciót sem sikerülne megőrizni; nem lehetetlen küldetés, de magától értetődőnek sem nevezhető. Így változnak menet közben az elérendő célok, mert azt nehezen hiszem, hogy úgy indították el az amerikai tulajdonosok Slotékat erre az idényre, hogy „figyelj, Arne, essetek ki mindenhonnan tükörsimán, és csússzatok be a dobogó alá a bajnokságban…”. Mindenesetre van még hátra hat forduló, a következőben vasárnap délután a városi derbi az Evertonnal, ilyenkor mondják azt, hogy legalább már nem kell másra koncentrálni, csak egyvalamire, jelen esetben a Premier League-re.
Őszintén bevallom, én azok közé tartozom, akik korábban nem voltak megveszekedett Liverpool-drukkerek – mondjuk más külföldi csapaté sem –, viszont mindig tisztelettel figyeltem a gazdag hagyományú, szenzációs szurkolótáború, egyedi hangulatú patinás (1892-ben alapított) és sikeres angol egylet mindenkori szereplését. „You’ll Never Walk Alone” – szívemből szól a híres szurkolói himnusz, amely számomra kicsit a Nélküled előképe, nemzet- helyett klubszintű parafrázisa. „Soha nem leszel egyedül” – már Szoboszlai Dominik 2023-as szerződtetése érthetően sokunk fókuszát irányította a Mersey partjára, s amióta kiderült Kerkez Milos és Pécsi Ármin érkezésekor, hogy tényleg nem lesz egyedüli honfitársunk ott, a fél ország a Liverpoolért (is) szorít. Ezek után engedtessék meg, hogy sokadmagammal főképp magyar szemüvegen át szemléljük a történteket és a mieink sorsát. A minél tüzetesebb szemlélés elősegítése érdekében hoztuk meg azt a döntést a Nemzeti Sportnál a Spíler Tv-vel karöltve, hogy az ősztől állandó tudósítót küldtünk Liverpoolba. Gyenge Balázs kollégám hosszú hónapok után, a húsvéti ünnepek alatt az egykori szovjet hadsereghez hasonlóan „ideiglenesen hazánkban tartózkodott”, és sikerült vele beszélgetnem. Sok minden szóba került, például a kinti munkakörülmények taglalása, ilyesmi, ez talán kevésbé közérdekű téma, de azt azért érdemes tudni mindenkinek, milyen nehéz „beszivárogni” a messziről jött embernek egy ekkora klub mélyére úgy, hogy aztán érdekes és biztos infókkal gazdagodjon, a bizalmat is kiépítve-megtartva. Szerencsére Balázsnak egyre inkább sikerül, a Liverpooli lábnyomok című podcastben például erről rendszeresen bizonyságot ad.
A magyar szemüveg természetesen nemcsak rá (s ő tényleg szemüveges…), hanem a közérdeklődés szempontjából sokkal inkább a játékosokra vonatkozik. Pécsi Ármin egyelőre az U21-es második csapatban pallérozódik, s vár a nagy lehetőségre, amely olyan kapusok mögött, mint Alisson Becker és Giorgi Mamardasvili (no meg Freddie Woodman), nem jön el automatikusan és magától értetődően. Ám amikor hirtelen ott van, meg kell próbálni élni vele.
Kerkez Milos ennél előrébb jár, a kezdeti bizonytalankodás után immár egyértelműen ő a csapat bal oldalának „ura”, ha a PSG ellen betalált volna (helyzetekig eljutott), hőssé magasztosul, egyelőre ott tartunk, hogy poszttársa és remek elődje, Andy Robertson nem véletlenül távozik a nyáron. Szoboszlai Dominik Kerkezhez hasonlóan a Liverpool legjobbjai közé tartozott a keddi BL-negyeddöntős mérkőzésen, ám ez nála nem meglepetés, hiszen erre az idényre egyértelműen csapata vezéregyéniségévé vált. Ám ha ez a csapat nem nő fel mellé és nem éri el a már többször említett céljait, bizony logikusan felvetődhet a távozás gondolata. Persze nem mindegy, hová, innen pedig már rövid az út felfelé, s kevés irányba ágazik el. Most dobálózhatunk a Real Madriddal meg egyéb pletykákkal, de úgyis az lesz a perdöntő, mire megy magával a Liverpool FC az újratervezés során, s milyen szerepet szán benne Szobinak. A hírek totális strukturális átalakításról szólnak, a Manchester City és mások mintájára fiókcsapatokkal, nemzetközi klubhálózattal. Ha ez megvalósul is, a hatásai nem azonnal következnek be, egyelőre a nyáron elherdált félmilliárd eurót, Szalah távozását, a szurkolók demonstrálását (főképp az emelkedő jegyárak miatt) meg a többi gondot-bajt kell megemészteni. Arne Slot jövője is érdekes, bár a vezetőség a bizalmáról biztosította a holland mestert, az, aki a BL-címvédő ellen próbál ki egy teljesen új taktikai felállást, aminek hatására a játékosai csak szaladgálnak, mint pók a falon, és nyomozzák a labdát az eleve remek rivális nyomasztó fölénye közepette, nem biztos, hogy a legélesebb kés a fiókban. A visszavágón természetesen visszatért a megszokott szisztémához, más is lett a meccs képe, noha az eredmény ugyanaz.
S mint már hangsúlyoztuk, éppen ez a lényeg.
A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!
