A boldogság nem alapfelszereltség – Borbola Bence publicisztikája

MUHAMED BESIC három év alatt tizennégy autót vett. De a boldogság egyikben sem volt alapfelszereltség.

Amikor a közelmúltban beszélgettünk, a Ferencváros korábbi bosnyák válogatott labdarúgója felidézte, hogyan ült az új Lamborghinijében, és meglepetésére öröm helyett közönyt érzett. Azon gondolkodott, most mi következik, hogyan tovább…?! Eljutott a világbajnokságra, futballozott Lionel Messi ellen, a Ferencvárosból az Evertonba igazolt, keresett annyit, hogy megvehessen olyan autókat, amelyek mellett mások fényképezkednek. Aztán végre beült az egyikbe, és semmi. „Csak ültem, és nem éreztem boldogságot. Hiába vettem álomautókat.”

Az autógyár természetesen ártatlan. A szerződésben aligha szerepelt, hogy a jármű mellé az élet értelmét is szállítja. Ezt már mi – hétköznapi emberek – képzeljük hozzá. Hogy ha végre meglesz az a bizonyos hőn áhított tárgy, akkor helyükre kerülnek a dolgok. Besicnek meglett, a garázs felhozatala tovább bővült, újabb csodajárgányt lehetett nézegetni, de az érzés mégsem jött.

Ilyenkor szokás elővenni a pénz nem boldogít bölcsességét, lehetőleg kényelmes fotelből, rendezett számlák mellől. Engem ez a mondat mindig zavar(t). Aki nem tudja kifizetni a villanyt, annak aligha vigasz a középpályás szomorúsága. A pénz nagyon is számít. Lakhatást, biztonságot, választási lehetőséget ad. Csak furcsa módon a választási lehetőségek megsokszorozódásával még nem tudjuk feltétlenül, mit is válasszunk.

Muhamed Besic történetében az a leginkább érdekes, hogy a gyerekként elképzelt életbe megérkezve egyszer csak nem tudott mit kezdeni saját magával. A bankszámláján hiába gyűlt fel elkölthetetlen mennyiségű pénz, a sérülések idején magányossá vált, elveszettnek érezte magát – a hétköznapi ember aligha így képzeli el az élsportoló életét, aki tömött zsebekkel járhat-kelhet étteremről étteremre, kávézóról kávézóra.

Gianluigi Buffon 26 évesen a Juventus és az olasz válogatott kapuját védte, amikor depresszióval küzdött. A The Players’ Tribune oldalán megjelent, fiatal önmagának címzett levelében felidézte: volt pénze, megbecsülése, még Supermannek is nevezték. Közben előfordult, hogy annyira remegett a lába, hogy vezetni sem tudott. Az edzés, a televízió, az alvás ismétlődése bezárta az életét.

Buffon depresszióját nem lehet azonosítani Besic ürességérzésével. A két vallomás mégis megmutatja, milyen keveset tudunk valakiről, ha csak az átigazolási díját és a trófeáit ismerjük.

A kapus egy reggel más útvonalon indult reggelizni Torinóban, és betért egy Chagall-kiállításra. A Séta című festmény ragadta meg, a földön álló férfi a levegőben lebegő nő kezét fogta. A kapus arról írt, hogy a kép visszahozott számára valamit a gyerekkori érzésekből, az egyszerű örömből. Másnap újra elment. Nem receptet adott a gyógyulásra, a saját életének egy fordulatát mesélte el. A világ egyik legjobb kapusa azon a napon egy múzeum ajtaján ment be, hogy találjon valamit a futballon kívül.

Andre Agassi egészen másfelől jutott hasonló kérdésig. A tenisz az apja választása volt, ő pedig hosszú ideig nem tudta, kicsoda is valójában. Jól játszott egy játékot, amelyet gyűlölt. A pénzdíjak és a serlegek jó érzést adtak, reggel amikor a tükörbe nézett, mégsem érzett boldogságot.

Kívülről nézve nehezen elképzelhető helyzet. Mégis hogyan ne örülne valaki annak, hogy Agassi lehet? Olyasvalaki, akiért lányok milliói rajongtak, aki csak televízióreklámokból dollármilliókat keres, szimpla megjelenésével is sikert sugároz.

Talán azért nem örült, mert reggel ismét Agassinak kellett lennie.

A szupersztár számára végül gyerekek tanulási lehetőségeinek bővítése adott új ösztönzést a teniszhez. Úgy fogalmazott, visszavonulása után több céllal ébred, mint játékosként.

Michael Phelps 2008-ban nyolc olimpiai aranyat nyert Pekingben, annyit, amennyi egy tisztességes sportnemzetnek is becsületére válna. Négy évvel később, a londoni játékok után viszont olyan mély depresszióba zuhant, hogy későbbi vallomása szerint már élni sem akart. De hogy a jelenség nem új keletű: Buzz Aldrin 1969-ben második emberként lépett a Holdra, hazatérése után pedig depresszióval és alkoholizmussal kellett megküzdenie.

Mike Tyson pályafutása során több százmillió dollárt keresett, és a luxusautók mellé bengáli tigriseket is vásárolt – a bevásárlólistájáról csak a boldogságot nem lehetett kipipálni. Néhány évvel ezelőtt meglepő helyen, a Cigar & Spirits magazinban beszélt arról, hogy az emberek a pénze elvesztését tartják élete mélypontjának. „Nem tudják, hogy többnyire akkor is boldogtalan voltam, amikor volt pénzem” – mondta. Szivarok és italok között különösen szép helye van ennek a vallomásnak.

Tyson történetéből sem érdemes ártatlan példázatot gyártani. A saját döntéseinek, tetteinek felelősségét nem tünteti el egy utólagos felismerés. De ebben az egy mondatban van valami pontos: a vagyon elvesztését látjuk, mert az megszámolható. Azt, hogy előtte hogyan élt benne valaki, már kevésbé.

Ahány sportoló és híres személy, annyi élet(út). Aligha ugyanaz a hiány hajtotta mindegyiküket, vagy hogy létezne hozzájuk egy közös, szépen bekeretezhető megfejtés. Egy olimpiai arany lezárhatja a versenyt, miközben nyitva hagyja a kérdést, miért keljen fel az ember másnap reggel.

Szurkolóként szeretjük a célvonalat, az aláírt szerződést, a bajnoki érmet, a külföldi bemutatkozást. Ott még könnyű azt mondani: látjátok, megérte. Másnapra már nincs ilyen biztos mondatunk. A sportoló viszont másnap is felkel, és él tovább abban az életben, amelyet mi az előző este késznek nyilvánítottunk.

Besic is arról beszélt, most már egyszerűen élvezni szeretné a pályafutása végét, aztán Mallorcán megöregedni. Ezek szerényen hangzó kívánságok egy Lamborghiniből nézve. Lám, milyen messzire kellett mennie, hány helyre eljutnia, hogy ilyen pontosan tudja, hol szeretne lenni.

Az autókat egyszerűbb volt kiválasztani.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!