Szerhij Bubka szinte véletlenül ugrott először hat métert

– Hányadszor jár Budapesten?     
– Pontosan most nem tudnám megmondani, de legutóbb decemberben, a Magyar Olimpiai Bizottság 130. évfordulójának alkalmából voltam itt – mondta az olimpiai, világ- és Európa-bajnok Szerhij Bubka. – Először 1981-ben jártam Magyarországon, szinte kisfiúként, egy juniorversenyen indultam, később pedig többször is megfordultam Budapesten, például a 2023-as atlétikai világbajnokságon. Az önöké nagyon sportos nemzet, gazdag történelemmel és olimpiai múlttal, Budapest pedig az egyik legszebb város a világon, egyedülálló a hidakkal, az építészeti stílus pedig lenyűgöző. Egyszer voltam a Parlamentben is egy vezetett látogatáson, és miután megérkeztem, most is tettem egy gyors sétát a környéken.

– Felnőttként csak egyszer versenyzett Magyarországon. Hogyan emlékszik az 1993-as salgótarjáni ugrógálára?     
– Nagyon szép emlék, bár a város nevét a mai napig nem tudom rendesen kiejteni… Szeretem az olyan versenyeket, mint az volt, ami abba azt irányba viszi a sportágat, hogy a sportolók és a szurkolók minél közelebb kerüljenek egymáshoz, szorosabb kapcsolat legyen köztük. Ma is rendeznek hasonló versenyeket ikonikus helyeken, gyönyörű városi helyszíneken, ahol nagy a tömeg, szól a zene és remek a hangulat. Annak idején igyekeztem Ukrajnába, Doneckbe is utcai versenyeket vinni, mert az ilyenek összehozzák az embereket.

– A nyolcvanas-kilencvenes években egyeduralkodó volt a férfi rúdugrásban. Ellenfelei közül kire tekintett komoly kihívóként?     
– A szovjet-orosz Rogyion Gataullint tartottam a legerősebb ellenfelemnek, de a dél-afrikai Okkert Britsben is rengeteg potenciál volt, akár velem együtt a világcsúcsokra is hajthatott volna, de több dolog miatt nem tudta kihozni magából a legjobbat, elvesztette a koncentrációját, edzőt váltott, és a technikája sem volt tökéletes. Az 1991-es világbajnokságon pedig az ön honfitársa volt nagy ellenfelem, a Bagyula István elleni tokiói döntőben nagyon nehéz helyzetbe kerültem, és közel álltam hozzá, hogy veszítsek.

– Hogyan történt?     
– Bagyula elsőre átvitte az 590 centit, én viszont nem, ráadásul meg is sérültem a kísérletben, és nagyon nehéz mentális helyzetbe kerültem. Tisztában voltam a helyzetemmel, de tudtam, mit kell tennem. Két kísérletem maradt, gondolkodás nélkül 595-re tettem a lécet, az 590-nel ugyanis még mindig csak második lettem volna, engem pedig mindig a győzelem vitt előre. Az első ugrásom nem sikerült, egy utolsó lehetőségem maradt, és sikerült elérnem, hogy ne a sérülésemmel foglalkozzak, csak a rúd átugrására összpontosítottam. Később japán sporttudósok megmérték, hogy amikor átugrottam az 595-öt, igazából a 637 centit is átugorhattam volna, annyival a rúd fölött volt a testem. A tokiói nagyon különleges és izgalmas világbajnokság volt.

– Bagyula István elmondta, hogy egy olaszországi versenyen egyszer le is győzte önt, igaz, extrém időjárási körülmények között.     
– Sosem kerestem kifogásokat, mert aki abban a pillanatban a legjobb és a legerősebb volt, az győzött, a győztes pedig tiszteletet érdemel. De egy elvesztett verseny után az egyik legrosszabb pillanat az, amikor le kell menni a sajtótájékoztatóra, és elmagyarázni az újságíróknak, miért vesztettél. Versenyek előtt mindig treníroztam magam, hogy ezt a helyzetet elkerüljem.

– Pályafutása egyik legnagyobb mérföldköve volt, amikor 1984. július 13-án Párizsban átugrotta a hat métert. Hogyan emlékszik a történelmi pillanatra?     
– Akkoriban senki sem hitte el, hogy a hatméteres határt még a huszadik században elérhetik. Ezzel egyébként ma, negyven évvel a párizsi ugrásom után is világversenyeket lehet nyerni. Egyébként érdekes, hogy azon a párizsi versenyen nem is terveztem indulni, eredetileg Nizzába utaztunk, de reggel a delegációnk vezetője azt mondta, hogy ha akarok, aznap versenyezhetek Párizsban is. Az edzőm telefonon engedélyt adott, felszálltunk a repülőre, megérkeztünk, ám nem volt időm gyakorolni sem, beestünk a hotelbe, átöltöztem, és már mentünk is ki a stadionba, ahol javában ment a bemelegítés. A versenyt 570-nel megnyertem, de mivel Nizzába már úgy indultunk el, hogy megkísérlem átvinni a hat métert, gondoltam: miért ne próbálhatnám meg már Párizsban? Az első két kísérletemet elrontottam, ám harmadikra sikerült, így a rúdugrás történetében én lettem az első, aki erre képes volt. Mindezt egy nappal a francia nemzeti ünnep előtt, másnap velem voltak tele az újságok, olyan szalagcímekkel, hogy »Bubka acélból készült«, meg »Bubka az űrbe repült.« Izgalmas napok voltak, és bevallom, élveztem őket.

– Mi volt a legnagyobb erőssége?     
– Egy rúdugrónak mentálisan, fizikailag és technikailag is nagyon stabilnak kell lennie, komplex versenyzőnek, talán ez rá a legjobb szó. Ami nekem óriási fejlődési lehetőséget és vezető szerepet biztosított ennyi éven át, az a helyes technika megértése volt, ami lehetőséget adott arra, hogy a hat métert bőven meghaladjam. A mentális erő is fontos, de az az alap, anélkül nem lehet sikerrel járni, viszont nagyon nehéz végrehajtani a helyes technikát. Tudni kell megfelelő időben átadni az energiát a rúdnak, hogy mozgásba hozd és a legjobbkor hajlítsd, így olyan legyen, mint egy katapult. Nézem, sokan még ma is úgy hajlítják a rudat, hogy az energia elszivárog, ezért nagyon nehéz hat méter felett ugrani. Armand Duplantis viszont ezt nagyon jól csinálja, ezért is jár annyival a mezőny előtt.

– Beszélt már vele?     
– Többször is, legutóbb például elég komoly beszélgetést folytattunk Monacóban, a Gyémánt Liga-versenyen. Egyébként jól ismerem az édesapját, Greg Duplantist, az 1980-as években többször versenyeztem ellene.

– Harmincöt alkalommal döntötte meg a világcsúcsot. Van, amelyik valamiért kiemelkedik a többi közül?     
– Három is. Az első az 581 centi volt 1984 januárjában Vilniusban, ami azért emlékezetes, mert ez volt az első. A második a már említett hatméteres határ elérése, a harmadik pedig a 610 centi. Azért annyi, mert az pontosan húsz láb az amerikaiaknál, én pedig a hat méter elérése után azt tűztem ki magam elé. Az amerikaiaknak ugyanis semmit sem jelent, hogy átvitted a hat métert, de ha azt mondod, hogy átugrottad a húsz lábat, akkor azt mondják, hogy na, az már valami!

– A korszak legjobb rúdugrójaként, abszolút egyeduralkodójaként hogyan tudta magát újra és újra motiválni?     
– Ilyen az egyéniségem, mindig a tökéletességre törekszem. Ha elértem valami jó eredményt, akkor is kielemeztem, hogy mi volt jó, mi volt rossz, mindig egyre magasabbra tettem a lécet, és igyekeztem megtalálni a következő célt, újra és újra bebizonyítani, hogy aznap is én vagyok a legjobb, hiszen tegnap hiába értem el valami nagy dolgot, az már akkor is a múlt. Ez a hozzállás rengeteget segít a fejlődésben, és az ember amúgy sem élhet a múltbéli sikereiből, mindenki új rekordokat akar látni, új csúcsokra kíváncsi, rajongótól újságírón át a versenyszervezőig. És ha nem motiválod magad, nem tudod újra és újra túlszárnyalni magad.

– Nem volt szerencséje az olimpiákkal, mert hiába volt vitathatatlanul a legjobb, csak Szöulban sikerült nyernie 1988-ban. Miért?     
– Ezzel a megállapítással egyetértek, sajnos tényleg nem volt szerencsém az olimpiákkal. Az 1984-es Los Angeles-i nyári játékokról a bojkott miatt maradtam le, négy év múlva pedig óriási nyomás volt rajtam, mert csak az olimpiai aranyérem hiányzott a gyűjteményemből. Ha túl nagy mentális terhet helyezel magadra, blokkolja a testedet, és pontosan ez történt velem Szöulban, az izmaim egyszerűen nem követték az agyam utasításait, és megvolt az esélye, hogy még a dobogóra sem tudok felállni. Csak az utolsó kísérletnél tudtam magam összeszedni. 1992-ben csak egy versenyem volt, a barcelonai olimpiára koncentráltam, ám annyira világrekordot akartam ugrani, hogy elrontottam a kvalifikációt. 1996-ban életem legjobb formájában voltam, de megsérült az Achillesem, és mivel a svájci orvosok félrediagnosztizáltak, folytattam az idényt. Azt mondták, csak gyulladás, nem szakadás, úgyhogy nyugodtan mehetek Atlantába. Hát én el is mentem, ott remekül sikerült a bemelegítés, az ellenfelek edzői azt mondták, hogy Bubkát nem lehet legyőzni, és tényleg, edzésen 630 körül ugráltam. Ám a selejtezőben már annyira fájt a sarkam, hogy járni sem tudtam. Másnap reggel elmentem a klinikára, ahol megállapították, hogy 25 százalékban elszakadt az Achilles-inam. Ha erőltetem, az egész elszakadhatott volna. Egyik műtét jött a másik után, 2000-ben pedig már 37 éves voltam, tudtam, hogy Sydney az utolsó olimpiám.

– Kicsit csalódott?     
– Kicsit valóban az vagyok az olimpia miatt, valahol viszont boldog, mert mégiscsak elmondhatom magamról, hogy olimpai bajnok vagyok, amiért hálát adok Istennek.

– Ahhoz képest, hogy hatszor nyert világbajnokságot, ami egyébként rekord, Európa-bajnokságot csak egyszer. Ennek mi az oka?     
– 1986-ban Stuttgartban a bátyámtól, Vaszilijtól vettem el az aranyérmet, ő lett a második. 1990-ben sérült voltam, és bevallom, a kontinensviadal valahogy nem volt olyan fontos nekem. Nem tudtam és nem is akartam minden világversenyre koncentrálni, az olimpia és a világbajnokság elég volt nekem.

– Többször nyilatkozta, hogy nem hisz a határokban – pedig határok biztosan vannak. A rúdugrás esetében ön szerint hol?     
– Hogy ezt megválaszoljam, a saját tapasztalataimat veszem alapul. Már említettem, hogy a japán sporttudósok 1991-ben elemezték a győztes ugrásomat, és megállapították, hogy az 637 volt. Ezt ma is lehet látni a felvételeken és a kimerevített képeken. Egy évvel később, ugyancsak Tokióban, az olimpiai stadionban 613-as világrekordot ugrottam, amit újra kielemeztek, és azt mondták, az ugrás 634-nek felelt meg, annyival a rúd fölött volt a testem. A legnagyobb ugrásomnak ugyanakkor nem ezeket tartom, hanem azt, amit az 1997-es athéni világbajnokságon értem el, amikor 601-gyel nyertem, de vagy fél méterrel a léc fölött estem át. Erről is van oldalsó kép. Két hete Szlovéniában tartottam előadást, és megkértem az egyik ottani professzort, elemezze már ki azt az ugrásomat. Utána néhány nap múlva azt írta, hogy a 660 centit is átugrottam volna. Készen álltam arra, hogy 640-650 centit mond, de a 660-nál kicsit én is elképedtem. Persze tudom, hogy ez nem így megy, mert minél magasabban van a léc, annál nagyobb a nyomás az emberen, ám jól mutatja, hogy a határ még bőven tolható. Szerettem volna 620-szal visszavonulni, de »csak« 615 sikerült, és szorítok Duplantisnak, hogy minél jobb eredményeket érjen el. Nagyszerű sportoló, sokat jelent az atlétikának és általában az egész sportnak, hogy van olyan ember, aki egyre magasabbra tudja tolni a határokat, és megvan benne a lehetőség, hogy újra és újra megtegye. Akárcsak egykor én.

NÉVJEGY

Szerhij Nazarovics Bubka Született: 1963. december 4., Luhanszk, Szovjetunió Nemzetisége: ukrán Magassága/versenysúlya: 183 cm/80 kg Sportága: atlétika       Versenyszáma: rúdugrás Egyéni csúcsai: 615 cm (1993, fedett pályán), 614 cm (szabadtéren) Edzője: Vitalij Petrov Legjobb eredményei: olimpiai bajnok (1988), 6x világbajnok (1983, 1987, 1991, 1993, 1995, 1997), Európa-bajnok (1986), 4x fedett pályás világbajnok (1985, 1987, 1991, 1995), fedett pályás Európa-bajnok (1985), 35-szörös világcsúcstartó (1984-1994), az Év sportolója Európában (1985)