Technikai doppingszerek – Csinta Samu publicisztkája

Azt hiszem, abban mindannyian egyetértünk, hogy Sabastian Sawe vasárnap befutott a történelembe. A versenykörülmények közötti első, két órán belüli időeredménnyel teljesített maratoni tulajdonosa – mondhatni természetesen – kenyai, a londoni maratonin elért 1:59:30 perces eredménye azonban nemcsak a befutóórán rögzített eredmény fényében elképesztő. A részeredmények olyan további távlatokra nyitják fel a szemünket, amelyeket ez idáig egyértelműen a fikció birodalmába utaltunk. Ennek ellenére mégse merüljünk el a számok tengerében, sok minden megfejtésre szoruló, illetve váró tényező akad még. Akárha egy titokzatos láda előtt ácsorognánk, amelynek tartalma minden borzongató hatás ellenére ellenállhatatlan kíváncsiságot ébreszt.

Itt van mindjárt a misztikus kenyai tartomány, ahonnan csodafutók tömege származik. A kelet-afrikai ország Rift-völgyét a világ első számú hosszútávfutó-bölcsőjének tekintik, olyan ikonikus bajnokok érkeztek onnan, mint Eliud Kipchoge, David Rudisha, Faith Kipyegon, Brigid Kosgei, Mary Kei­tany, Geoffrey Kamworor, Wilson Kipsang, Patrick Makau vagy Dennis Kimetto. Az alapkérdés örök: miért, mitől termel a Rift-völgy elit futókat? A rift önmagában hasadékvölgyet jelent, a tektonikus lemezek szétválása nyomán létrejövő mély völgyet meredek falakkal, úgynevezett vetőkkel. Ennek legkiemelkedőbb példája a 6400 kilométer hosszú Nagy-hasadékvölgy, ahol máris helyben vagyunk.

A magaslati futás – a 2000 méter feletti főként – köztudottan fokozza az aerob kapacitást, de ez önmagában még nem magyarázza elég kimerítően a lényeget. A futás fokozatosan kialakuló kultúrája viszont tovább árnyalja a képet. A régióban jó ideje egyértelművé vált, hogy járható út a sikerhez, így immár erős hagyományokkal is büszkélkedhet a térség. Az adottságok révén ideálisnak mondható edzőtér közismert futóparadicsommá vált, Iten és Kaptagat magaslati városok környékén optimális körülményeket létesítettek – speciális edzőtáborok, biztonságos vidéki, magaslati utak –, amelyek a mítoszon túl külön vonzzák a világ elit futóit és uralják a globális maratonikat. Nem utolsósorban, vonzzák a legjobb futóedzőket is, akik közül sokan évek óta ott élnek, és csiszolják az újabb és újabb, briliáns tehetségű generációkat. Iten a „Bajnokok otthona” néven ismert, folyamatosan több ezer futónak ad otthont, Kaptagat pedig kisebb, biztonságosabb magaslati edzőterület, amelyet elit maratoni futók látogatnak. A régióban ugyanakkor már fiatal kortól kezdve hatalmas versenyek, iskolai bajnokságok zajlanak, már ezeken is észveszejtő a színvonal, bármelyik világverseny rendezője megnyalná az ujját utánuk. 

De még ennél a körülményegyüttesnél sem érdemes lehorgonyozni. Akinek elkerülte volna a figyelmét, a londoni férfiverseny első öt helyezettje közül négy ugyanazon márkájú, fejlesztésű cipőt viselt, akárcsak a női győztes. Az Adizero Adios Pro Evo 3 nevű csodacipő korántsem vehető ki a pakliból, és ez a pontosítás már csak azért sem minősül reklámetikailag kifogásolhatónak, mert az atlétika futószámai jó ideje nemcsak az edzőpályán dőlnek el, hanem a tervezőasztalokon, illetve a laboratóriumokban is.

A cipőkérdés már akkor fajsúlyosan felvetődött, amikor Eliud Kipchoge 2019. október 12-én Bécsben áttörte a maratoni futás kétórás álomhatárát (1:59:40 óra). Rekordja azonban nem volt hitelesíthető világcsúcsként, a kenyai ugyanis nem nyílt versenyen érte el korszakos eredményét, sokak véleménye szerint ugyanakkor teljesítménye elsősorban új fejlesztésű cipőjének volt köszönhető. Többen a Nike Vaporfly Next nevű futócipő betiltását követelték, miszerint sportszerűtlenül nagy előnyhöz juttatja viselőjét. A „csodacipő” lényege abban állt, hogy a talpba épített karbonlemez és hab minidobbantóként löki el a földtől a futót, akár öt százalékot is hozzáadva a teljesítményéhez. A boszorkányüldözés azonban nem torkollt betiltásba, a 2020 júniusa óta hosszú távú számokban elért világrekordok esetében négyben is azonosíthatunk legalább egy közös pontot: a csúcsdöntők Nike Vaporfly cipőt viseltek.
Sawe és kollégái Adidas cipőjének legfontosabb paramétere a súlya: egy 42-es méretű cipő hivatalosan 97 grammot nyom. Hogy ez mit jelenthet? A Wall Street Journal által hivatkozási alapként emlegetett egyik tanulmány szerint maratoni távon minden 10 deka pluszban vagy mínuszban 1 percet jelent, amit az is alátámasztani látszik, hogy a londoni harmadik helyezett ugandai Jacob Kiplimo Nike cipőben 58 másodpercet kapott Sawétól. A dolog szépséghibája, hogy a szuperkönnyű, ezáltal szupergyors cipő 500 euróba kerül és egyelőre csak limitált darabszámban kapható.

A technikai doppingolásnak is tekintett sportszerfejlesztések amúgy is csak szűk versenyzői réteget céloztak. A súlyos összegekbe kerülő, űrtechnológiai kutatási eredményeket is segítségül hívó fejlesztések legismertebb gyümölcse az úszósportban 2008-ban megjelent cápadressz volt, amely szinte második bőrrétegként segítette az úszókat. A test nagy részét borító sportöltözékkel minimalizálták a közegellenállást, a feszesség miatt a bőrre kifejtett állandó nyomás ugyanakkor fokozta a vérkeringést, lassította az izmok fáradását. Az eredmény több mint látványosnak bizonyult, 130 világcsúcs született cápadresszben, Michael Phelps nyolc olimpiai aranyérmet szerzett benne. A „cápakorszaknak” 2010-ben vetett véget a Nemzetközi Úszószövetség, azóta csak textilből készült ruhában lehet úszni, és azt is szigorúan szabályozzák, hogy milyen arányban kell elfedni a testfelületet.

A kajak-kenu sportban 1986-ban jelentkezett az űrtechnika, az úgynevezett wing, a forradalmian új kajaklapát-konstrukció. A NASA-ban ugyanakkor kifejlesztették azt az egyes és páros hajót, amelyekben lapátolva Greg Barton két olimpiai aranyérmet is nyert Szöulban. A brit kerékpárversenyzők számára a 2012-es londoni olimpiára titokban kifejlesztettek egy akkumulátorral működő, fűthető nadrágot, a Loughborough Egyetem és az Adidas által közösen megálmodott ruhadarabot bemelegítés alatt viselték a brit versenyzők, hogy izomzatuk lényegesebb fizikai fáradozás nélkül érje el és tartsa meg az ideális hőmérsékletet.

A sok hasonló példa közül emeljünk ki egyet a teniszsportban folyamatosan zajló „mesterkedések” közül is. Az 1977 októberében a franciaországi Aix-en-Provence-ban rendezett ATP-torna döntőjében az akkori világelső, 46 mérkőzés óta veretlen Guillermo Vilasszal szemben Ilie Nastase új húrozási technikát alkalmazott. A német Werner Fischer által kidolgozott módszerrel duplán felhúrozott ütővel megütött labda íve kiszámíthatatlanná vált. A mérkőzés Nastase elképzelése szerint zajlott: a román játékos 6:1, 7:5-ös vezetésekor Vilas a harmadik játszmában feladta a meccset. A különleges húrozást mindenesetre rövid úton betiltotta a nemzetközi szövetség.

Hiányos maradna a kép a nekünk, magyaroknak máig sajgó fájdalmat okozó 1954-es cipőújítás említése nélkül. A svájci labdarúgó-világbajnokság döntőjében az Aranycsapat szakadó esőben játszotta a Nyugat-Németország elleni mérkőzést, azon a meccsen húzták magukra a németek az Adidas-alapító Adi Dassler által készített, cserélhető hosszabb stoplikkal ellátott új futballcipőket, amelyek viselőiknek jóval magabiztosabb mozgást biztosítottak, mint a magyarok által használt hagyományos cipők. A csavaros stoplis cipőből később óriási sikersztori lett, a mai futballcipők előfutárának tekinthető. Nekünk pedig örök szomorúság forrása, még ha a későbbiekben némi „duzzogás” árán mifelénk is polgárjogot nyert.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!