A magyar vagy az ukrán válogatott a cél? – a határon túli utánpótlás-nevelés mögöttes mozgatórugóiról is beszélt a Kárpátaljai Labdarúgó-szövetség elnöke.
– Kárpátalja évek óta küzd az elvándorlás problémájával. Miként befolyásolja a futballéletet a megélhetési nehézségek, valamint a sorozás veszélye elől külföldre induló férfiak kiesése?
– Minden szempontból óriási gondot okoz. Meghatározza a közhangulatot, rányomja bélyegét a gazdaságra, s természetesen a labdarúgás helyzetére is. Bár a keleti fronton csak szerződéses katonák harcolhatnak, sokan a háborúra hivatkozva hagyják el az országot, és vállalnak munkát külföldön.
– A környék legnagyobb magyar lélekszámú városa, Beregszász stadionja árván maradt, a helyi csapat nemrég megszűnt, ahogyan a járásban az elmúlt három évben tizenöt másik is. Bennfentes vélemények szerint nehezíti a fennmaradást, hogy a Kárpátaljai Labdarúgó-szövetség egy ideje tiltja a sportolók kettős igazolását és párhuzamos szereplését a magyarországi megyei bajnokságokban.
– Csökkent a csapatok száma, a szigorítás ugyanakkor javított a minőségen. Aki a hétvégéje felét utazásra áldozza, ráadásul kettős terhelést kap, nyilván nem képes úgy teljesíteni, mint akinek csak egy csapatra kell figyelnie. Hozzáteszem, a Beregszászi járásban szemet hunyunk a gyakorlat felett, és eltekintünk az ellenőrzéstől. Elvégre tisztában vagyunk azzal, hogy csapatok sorsa függ attól, meg tudják-e tartani játékosaikat. Korábban az amatőrök mintegy harminc százaléka játszott át Magyarországra, a korlátozásnak köszönhetően az arány mára hat-hét százalékra csökkent. Világos az elv: a futballisták oda mennek, ahol többet fizetnek nekik.
– Itt mennyit fizetnek?
– Papíron semennyit, elvégre amatőr bajnokságokról beszélünk. A gyakorlatban egy hobbifutballista pénze megyei és járási szinten havi húsz dollártól ötszáz dollárig változhat.
– Miután általános tapasztalat, hogy a fekete kifizetéseket visszaszorítani szinte képtelenség, adódik a kérdés: hogyan lehetne a rendszert mégis fehéríteni?
– Ehhez társadalmi akarat kell, és legfőképpen az, hogy az ország gazdasági viszonyai megteremtsék a tisztulás lehetőségét.
– Adózatlan, zsebbe vándorló összegekről beszélünk.
– Higgye el, ez nem sajátságosan kárpátaljai probléma. Egyébként pedig a sportolók többnyire arra fordítják a pénzt, amire klubjuk amúgy is adhatna nekik természetbeni juttatást, vagyis étkezésre, ruházkodásra, egyéb szükségletekre. Igazságosabbá tenné a fizetési viszonyokat, ha működne a térségben professzionális klub, amely a legjobb játékosokat eltartaná.
– Sokáig működött…
– Az ungvári Hoverla tavalyi szétesése óriási csapás, ezerkilencszázhuszonöt óta másodszor fordul elő, hogy a régió nem ad országos bajnokságban szereplő csapatot. Saját bőrén érzi Kárpátalja az ukrán labdarúgásban érzékelhető gazdasági válságot, a megye háttérbe szorulása az utánpótlás-nevelésben is súlyos gondot okoz. A gyerekek máshol keresik a kibontakozás lehetőségét. Olyan helyen, ahol biztosítva látják a körülményeket a fejlődéshez.
– Ott van a munkácsi akadémia.
– Nincs perspektívája. Kevéssé átlátható módon működik, a pályák minősége, a fiatalok ellátása sok kívánnivalót hagy maga után. Ráadásul a képzés vezetői túlvállalják magukat, a megyén túlról, más ukrajnai régiókból is gyűjtik a kiszemelteket. Az akadémia magyarországi támogatásból tartja fenn magát, ami nem is lenne baj, ha a magyar adófizetők biztosra vehetnék, hogy a pénzük ellenőrzött módon, jó helyre kerül.
– Nem jelent kiszolgáltatottságot a magyarországi finanszírozás?
– Szegény megyének számít Kárpátalja, minden segítséget hálásan fogad. Ráadásul az itteni labdarúgásnak hagyományosan erősek a magyarországi kapcsolatai. Nem véletlen, hogy ezerkilencszázkilencvenkettőben Ungváron a magyarok ellen játszotta története első válogatott mérkőzését az ukrán válogatott. Az itteni magyar labdarúgók mindig példaképnek számítottak, elegendő a Dinamo Kijevben játszó régi csillagokra, Tóth Dezsőre, Györffy Zoltánra, Szabó Józsefre, Havasi Andrásra vagy Rácz Lászlóra gondolni. Tehetség ezen a vidéken mindig termett bőven. Ha bedobnak a gyermekek közé egy labdát, még ma is működik a reflex, azonnal elkezdenek játszani.
– Milyen érdeke fűződik a magyar államnak az itteni szerepvállaláshoz?
– Először is érvényes az elv, hogy azé a tehetséges gyerek, aki finanszírozza az akadémiát.
– Ezt hogy érti?
– Az első választás joga azé, aki a pénzt hozza. Ha például valamelyik magyar klubbal együttműködési megállapodása van az itteni akadémiának, az adott egyesület természetesen elsőbbséget élvez. Másrészt az anyaországnak sem mindegy, hogy az itteni magyar fiatalok miként tudnak kibontakozni, megtalálják-e a számításukat, képesek-e beilleszkedni az ukrajnai társadalomba. Ebben lehet segítségükre egy szilárd alapokon álló kárpátaljai utánpótlás-nevelő központ. Hangsúlyozom azonban, hogy ebben a térségben ugyanolyan fontos a magyar nyelv elsajátítása az ukránoknak, mint amennyire az ukrán a magyaroknak.
– A továbblépés legsúlyosabb tétje a válogatottság kérdése. Hová sorol be a magyar pénzből nevelt kárpátaljai tehetség: a magyar vagy az ukrán nemzeti csapathoz?
– Ez természetesen az érintett fiatalember döntése.
– Úgy tudjuk, hogy a magyarországi Tarpán gyülekeznek az ukrajnai tehetségek: magyarok, ukránok egyaránt.
– Adataim szerint az ott nevelkedő száznyolcvan fiatalból százhatvanöt kárpátaljai. Ugyanakkor aggodalommal követem az ottani munkát, hiszen amilyen erősek a tarpaiak PR-ban, annyira kétséges a hatékonyságuk. Már csak azért is, mert tudom, jó néhány ukrán fiatalnak nem a futball miatt érdekes a határon túli lehetőség, hanem a magyar nyelv, valamint a magyarországi munkaerőpiac miatt. Futballistaigazolással a zsebükben indulnak útnak, valójában viszont dolgozni mennek. Kevés az olyan kárpátaljai tehetség Tarpán, akire büszkék lehetünk. Hirtelen csak egy kivétel jut eszembe, a tizenhét éves Bidzilya Anton, csakhogy már ő is az MTK játékosa.
– Milyen kiutat lát a kárpátaljai utánpótlás-nevelés zavaros helyzetéből?
– Szükség volna kidolgozni egy ötéves tervet az elképzelések összehangolására. Magyar és ukrán pénzből kellene kiépíteni egy átlátható, ellenőrizhető, alapos rendszert, amely úgy biztosítja a gyermek nevelését, fejlődését, hogy közben a fenntartó érdekei sem sérülnek.
– Hány magyar nemzetiségű futballista játszik Kárpátalján?
– Ilyen kimutatásunk nincs, hiszen az igazolásra nem írják rá, hogy az illető magyarnak, ukránnak vagy más nemzetiségűnek vallja magát. Csak becslésekre hagyatkozhatunk. Ha azt mondom, a régióban számon tartott ötezer labdarúgó közül hat–nyolcszáz magyar, valószínűleg nem járok messze a valóságtól.
– Tapasztalt-e etnikai feszültséget a bajnokságokban?
– Egyáltalán nincs tudomásom ilyesmiről. Nemzetiségi villongások a kárpátaljai futballban nincsenek. Soknemzetiségű vidék a miénk, ahol az emberek megtanultak együtt élni – és tisztelni a másikat.
Miután Ivan Duran az interjúban kritikával illette a Tarpán folytatott munkát, Csank Jánost, a csapat szaktanácsadóját szembesítettük az elhangzottakkal.
„Amit elmondott az elnök, nem fedi a valóságot – jelentette ki a korábbi szövetségi kapitány. – Tarpának jó neve van a futballban, nem véletlen, hogy már több mint ötven itt nevelkedő fiatalt vittek el más csapatok. Például az, hogy Bidzilya Antonra lecsapott az MTK, nekünk dicsőség. Hogy nem akarnak futballisták lenni? Akiket én látok a tarpai edzéseken, egytől egyig komolyan veszik, amit csinálnak. Aki jön Ukrajnából, mind magyarul beszél, még ha hallani ukrán szavakat is – ahogyan, emlékszem, sok évvel ezelőtt, még békéscsabai korszakomban megfigyeltem, a piacon a szlovák gyökerű békésiek idegen szavai között elfért a magyar káromkodás, keverték a tejszínt a kocsiszínnel. Szívesen küldik a kárpátaljai szülők a gyereküket Tarpára, mert biztonságban akarják tudni – minél messzebb a háború sújtotta Ukrajnától.”
A kisvárdai Várda SE, az NB II-es együttest működtető gazdasági társaság, a kárpátaljai Munkács FC, valamint fiókcsapata, a magyarországi Tarpa SC tavaly kötött együttműködési megállapodást. A szerződéskötéskor jelenlévő Seszták Miklós nemzeti fejlesztési miniszter – a szon.hu szerint – így magyarázta az elképzelést: „Ha van egy játékos, aki a határtól számított ötven kilométeren belül játszik, és van egy magyar futballklub, amelynek telephelye a határtól ötven kilométeren belül található, akkor tizennyolc éves kora előtt szabadon Magyarországra igazolható. Aki pedig Magyarországon játékjogot szerez, az UEFA előírásai szerint európai uniós futballistának számít.”
Atomfizikus labdarúgó?
Bármilyen furcsán hangzik, létezik ilyen. Ungváron született 1939-ben, az ungvári Szpartaknál kezdte el pályafutását, 1959-ben repülővel vitte el magához a Dinamo Kijev, évtizedekkel később, a Szovjetunió összeomlása idején a Kárpátaljai Labdarúgó-szövetség elnökeként tevékenykedett. Havasi Andrást, az egykori szovjet B-válogatott kapust általános tisztelet és megbecsülés övezi Kárpátalján. Jelenleg Ivan Duran elnök mellett a megyei labdarúgó-szövetség alelnökeként segíti a helyi futballt. Az egyenes tekintetű, szálfa alkatú 78 éves sportvezetővel az ungvári megyei tanács épületében beszélgetünk, miután kiszállunk a tanácsháza régi időket idéző páternoszteréből. Néhány éve portréfilmet forgattak róla, amelyben felelevenítette a Szpartak Uzsgorodnál töltött éveket, és azt is, hogy az ungvári csapatnál az ötvenes években természetes volt, hogy még a fehérorosz és a ruszin vendégjátékosok is magyarul beszéltek az öltözőben.
„Kijevbe hármunkat vittek el Ungvárról ezerkilencszázötvenkilencben, Szabó Józsefet, Turjancsik Vaszilt és engem – folytatja a történetet az egykori játékos. – Hirtelen kapusra volt szüksége a csapatnak, megsérült ugyanis az addig védő Oleg Makarov. Másfél szezont játszottam Kijevben, tizenkét mérkőzésen álltam a kapuban, mielőtt visszatért az időközben felépült játékos. Edzőtáborban szobatársam volt a klub nagyszerű csatára, a később edzőként és szövetségi kapitányként is nagy tiszteletnek örvendő Valerij Lobanovszkij. Szélsőként erőltették akkoriban, ő azonban elégedetlenkedett, centert akart játszani. Egyszer a csapat ügyeiről beszélve megemlítettem kívánságát az edzőnek, mire ő megharagudott Lobanovszkijra, és felelősségre vonta. A játékos igen rossz néven vette, hogy egy besúgó elárulta a trénernek. Három napig szörnyen éreztem magam, aztán bevallottam neki, hogy én beszéltem ki a panaszát.”
Havasi András később visszatért Ungvárra, és bár évekre rá még egyszer hívta a Dinamo Kijev, sőt a Juszt Ernő vezette, 1969-ben Szovjet Kupa-győzelmet arató Karpati Lvov is, ő diplomavédés előtt nem hagyta ott az egyetemet. Huszonöt évig mérnökként dolgozott, technológusként a perecsenyi borgyár munkáját segítette („Akkoriban a szesz volt errefelé az első számú valuta” – teszi hozzá), majd két időszakban is a Kárpátaljai Labdarúgó-szövetséget vezette elnökként. Igaz, ma sem titkolja, a szovjet hatalom idején a kézi vezérlésű sportirányítás nem sok beleszólást engedett a helyi szervezeteknek. Másodszor már a Szovjetunió széthullása után vette át a kormányrudat, ám a kilencvenes évek széteső kolhozrendszere a helyi szintű állami sportfinanszírozást is tönkretette. Az 1994-ben megörökölt 66 megyei csapatból elnöki időszaka végére 13 maradt. Az egykori jeles futballista észrevételeire ma is odafigyelnek Kárpátalján, tiszteletére jellemző, hogy nemzetközi utánpótlástornát neveztek el róla.
Nem idevaló a jelző, sajnos mégis igaz: Beregszászon torokszorító a futball helyzete.
Ukrajna Kárpátalja megyéjében (Zakarpatszka oblaszty) kétszintű regionális bajnokságot bonyolítanak le, valamint négy területi versengést a Beregszászi, a Munkácsi, a Nagyszőlősi és az Ungvári járásban. Valamennyi vidéken jellemző az elmúlt években a csapatok számának csökkenése, a legutóbbi nagy veszteség a Beregszászi junior visszalépése volt a Beregszászi járási mezőnyből. A 2011-es kimutatás szerint a Vérke-parti járásközpont 24 500-as népességének több mint a fele magyar, így Kárpátalja legnagyobb magyar lakosságszámú városának számít.
„Sírás szorítja a torkomat, ha látom az üres stadiont – néz körbe a kifogástalan állapotban lévő lelátókon terepszemlénk során Vojtovics Iván helyi sportvezető, az egyesület korábbi alelnöke, az ukrán öregfiúk-válogatott intézője. – A tavaszi-őszi lebonyolításban rendezett bajnokság első felét még végigjátszottuk a javarészt ifistákból álló csapattal. A kudarcsorozat azonban a fiatalok kedvét szegte, ráadásul másutt talán anyagilag is jobban járnak.”
A gazdátlanul maradt Barátság Stadion sorsa azért is különösen szomorú, mert Beregszász régi, gazdag futballhagyományokkal büszkélkedik, néhány hónapja például azzal került a hírekbe, hogy oldalában emléktáblát avattak a Beregszászon született, a csehszlovák és a magyar válogatottban egyaránt szereplő Kalocsai Géza tiszteletére (bár sok helyen hibásan y-nal szerepel, a 2008-ban 95 évesen elhunyt sportember egy alkalommal tisztázta, i-vel írja a nevét). A város első számú futballhelyszíne elárvult, a helyi labdarúgóélet mégsem sorvadt el teljesen, a másik helyi csapat, a Beregszászi Csillag ugyanis továbbra is játszik külvárosi pályáján a járási bajnokságban.
Magyar Zoltán, az 1992-es sporttörténelmi ukrán–magyar felnőttválogatott-mérkőzés és a 2017-es jubileumi ukrán–magyar öregfiúk-válogatott mérkőzés szervezője, a kárpátaljai futballkapcsolatok elkötelezett és több kulturális díjjal elismert ápolója így értékelt:
„A kárpátaljai helyzet rendkívül összetett, a megértéséhez kevés egy röpke kirándulás. Örvendetes, hogy sok szervezet és a magyar állam is igyekszik segíteni, ugyanakkor érdemes körültekintően bánni a régióval. Nagyobb fokú egyeztetésre, összehangoltságra lenne szükség, hogy a jó kezdeményezések ne kioltsák, hanem erősítsék egymást. Olyan ez, mint a sárkányhajó, amelyben hiába húz minden evezős legjobb tudása szerint, erőfeszítésük mit sem ér, ha nincs ott a csónak elején a dobos, aki veri az ütemet, és akkor a kormányosról nem is szóltunk. Amikor ezerkilencszázkilencvenkettőben sikerült tető alá hozni szimbolikusan Budapest és Kijev között félúton, a vegyes lakosságú Ungváron az ukrán válogatott első mérkőzését, a magyar válogatott révén a jó szomszédság jegyében tettünk egy udvarias gesztust a mellettünk született új államnak. Ne felejtsük, Kárpátalján negyvennégytől kilencvenegyig Szovjetunió volt. A keleti tömb tagjaként, a vasfüggöny mögött mi is éreztük a szovjet megszállás hatásait, de akinek ezeket a saját országán belül kellett megélnie, elképesztő küzdelmekkel nézett szembe. A szovjet futball második világháborút követő fellendítésében elévülhetetlen érdemei voltak a kárpátaljai futballistáknak, edzőknek, akiknek a nevét hallva ma is szinte vigyázzba vágják magukat az emberek Ukrajnában. Örülök, ha egy kárpátaljai magyar sportoló – például egy labdarúgó – Magyarországot választja, de figyelemmel kell lennünk arra, hogy ott is maradjon valaki. Abban kell segíteni a kárpátaljaiakat, hogy elsősorban saját környezetükben találják meg a boldogulásukat.”
Összeszedtünk néhány mérkőzést a rendszerváltozást követő időszakból, amelyek – Magyar Zoltán szervező kezdeményezésével – jelképesen erősítették a kárpátaljai futballbarátságot.
1990. március 7., barátságos mérkőzés, Budapest
Ferencváros–Zakarpatje 3–1
Sajtóidézet: „A kárpátaljai együttesnek több vezetője és játékosa magyar, ők vették fel a kapcsolatot a ferencvárosiakkal, akik nagy örömmel fogadták el a megkeresést.”
1990. június 2., barátságos mérkőzés, Beregszász
Beregszász–Ferencváros 1–3
Sajtóidézet: „Bízunk benne, hogy nem kell újabb negyven évet várni, amíg a Fradi csapatát újra láthatjuk itt, Kárpátalján.”
1991. december 5., barátságos mérkőzés, Ungvár
Kárpátalja válogatottja–Magyar ligaválogatott 0–0
Sajtóidézet: „Az idén 90 éves ungvári labdarúgás vezetői azért tartották fontosnak, hogy magyar futballistákat meghívjanak, mert talán még mindig a foci a legjobb összekötő kapocs.”
1992. április 29., barátságos mérkőzés, Ungvár
Ukrajna–Magyarország 1–3
Sajtóidézet: „Az idejét sem tudom, hogy a magyar válogatottat mikor fogadták ilyen szeretettel. A küldöttség felé áradó gondoskodás, segítőkészség egyszerűen megható volt Ungváron, minden vendéglátó részéről. Ám azok is éreztették velünk ezt, akik az utcán szembejöttek. Tudatták, hogy számukra valóban sporttörténeti esemény az ukrán himnusz felcsendülése a stadionban, és ez sokkal többet jelent nekik, mint egy futballmérkőzés ünnepélyes nyitánya. Amikor a kék-sárga zászló magasba kúszott, az lényegesen több volt mint jelkép.”
1998. november 30., barátságos mérkőzés, Nyíregyháza
Magyar ligaválogatott–Kárpátaljai területi válogatott 3–1
Sajtóidézet: „A mérkőzés jótékony céllal jön létre, a bevételt a tiszai árvízkárosultak javára ajánlják fel a rendezők.”
1998. december 1., barátságos mérkőzés, Munkács
Kárpátaljai területi válogatott–Magyar ligaválogatott 3–2
Sajtóidézet: „Európa földrajzi határain belül, az emberi logika határain túl – Kárpátalján. Talán a költő sem gondolta, mennyire időszerűek lesznek 1998 decemberében is az ezúttal a mérkőzés előtt felhangzó sorai: »Megbűnhődte már e nép a múltat, s jövendőt…«
2017. május 30., öregfiúk barátságos mérkőzés, Ungvár
Ukrajna–Magyarország 3–1
Sajtóidézet: „Az 1992-es ukrán–magyar mérkőzés napja ma már az ukrán labdarúgás napja is egyben, részben ennek köszönhetően óriási érdeklődés övezte az Ukrajna első szereplésének huszonötödik évfordulója alkalmából rendezett találkozót.”