Angol kor – Szeli Mátyás jegyzete

A magyar-angol közös futballtörténet több mint egy évszázados múltra nyúlik vissza, és Budapest mindig is különleges helye volt ennek a kapcsolatnak. Az első egymás elleni válogatott mérkőzést 1908-ban a Millenárison játszották, jó tíz évvel később egy brit hadihajó matrózai fociztak a MAC, az FTC és a BAK vegyes csapata ellen a Margitszigeten, az Aranycsapat pedig évtizedekkel később 7:1-gyel küldte haza szigetországi vendégeit.

A hatvanas-hetvenes években a Liverpool, a Leeds és a Newcastle is rangos kupacsatát vívott Pesten, aztán persze a látogatások megritkultak, inkább a selejtezőben kaptak helyet, de azért voltak visszatérő vendégek. A Puskás-stadionban tanulta meg a Manchester United ellen győztes gólt szerző zalaegerszegi Koplárovics Béla nevét az ország, és akkor még megfelelő stadion hiányában itt fogadta a DVSC a Liverpoolt is a Bajnokok Ligájában, a Groupama Arénát pedig a Chelsea-vel avatta fel a Ferencváros, a londoniak aztán élesben is játszottak benne a Fehérvárral.

Most újabb rangos találkozók, a legjelentősebb európai kupa nyolcaddöntője miatt érkeznek ide angol (és német) sztáregyüttesek. Kár tagadni, kényszerből.

Ettől még reklám- és presztízsszempontból értékes e meccsek megrendezése, no meg nem elhanyagolható tényező, pénzt is hoznak a konyhára. De ha a drukkerek szemszögéből nézzük, nekik a járvány miatt ugyanannyira (nem) hozzáférhetők ezek a csaták, mintha Németországban rendezték volna őket. Ennek kapcsán felvetődik a kérdés, ha mindez nem ütközik semmilyen járványügyi protokollba, nem lehetne-e néhány ezer, a vakcinából mindkét dózist megkapó egészségügyi dolgozót beengedni a találkozókra? A katari klubvilágbajnokságon az igazoltan beoltottak például már vásárolhatnak belépőt.

Az persze már örömteli, hogy a két találkozó kapcsán „eleve” a Puskás Aréna vetődött fel helyszínként, az embernek mégis lehet hiányérzete: nem lepik el angol drukkerek a belváros utcáit (a Millwall szurkolóit persze nem sokan sírják vissza), nem lesz tolongás a metrón, nem telik meg rogyásig a nemzeti stadionunk. Mindez a normális vagy mondjuk úgy, korábbi életünk visszatérésének egyik szimbóluma lenne.

Persze ami késik, nem múlik: az Eb-csatákat követően az ősszel az angol válogatott – huszonkét év után – ismét Budapesten lép pályára, ráadásul az 1999-es (1–1) összecsapással ellentétben tétmérkőzésen, világbajnoki selejtezőn, mi pedig nem vendéglátók, hanem ellenfelek leszünk.

Bízzunk benne, akkor már több tízezer szurkoló hangja lesz az aláfestő zene.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!