Gyökerek – Thury Gábor jegyzete

Marozsán Dzsenifer, Sterbik Árpád, Sztáni István. Három sors, három interjú. Hogyan lehetne életüket közös szálra felfűzni? Egyszerűen: mindnyájan magyarok.

Három sportoló, közös még bennük, hogy egyikük sem (volt) magyar válogatott. Viszont valamennyiük sorsa tágabb értelemben közös játszóterünkön, a Kárpát-medencében gyökerezik, és valamennyiük sorsa Európában teljesedett ki.

Az ózdi Sztáni Istvánt az 1956 utáni futballexodus sodorta Európa másik felére, a Puskásékat követő generáció egyik legtehetségesebb futballistája az ifiválogatottal még a forradalom előtt indult angliai portyára. Nem akart kint maradni, de úgy alakult az élete, hogy Frankfurtban telepedett le, az Eintrachttal nyugatnémet bajnok lett, a Standard Liege-zsel belga aranyérmes. Ám sem az NSZK, sem a belga válogatott mezét nem húzta magára, pedig lett volna rá lehetősége. A német metropoliszban olyan nimbusza volt, mint Puskásnak Madridban, az odavetődő magyar futballisták – Détári Lajos, Dombi Tibor – útját atyai módon egyengette. Az egykori debreceni csatár ottlétekor a saját szememmel láttam: a csapat akkori edzője, a roppant morózus Jörg Berger haptákba vágta magát Sztáni érkezésekor.

Sztánit még be kell mutatni a fiatalabb generációknak, ám Sterbik Árpádot nem. S nemcsak azért, mert a Vardar Szkopje zseniális kapusa a minap Bajnokok Ligáját nyert csapatával, azért sem, mert az egykor Magyarországhoz tartozó délvidéki Zentán született sportoló korábban éppen a veszprémi kézilabdázók kapuját védte, a bakonyi klubnál mind a mai napig nagy szeretet veszi körül. Felvetődött magyar válogatottsága, a miért nem kérdésre összetett a válasz: egyrészt nem volt rá égető szükség, másrészt ragaszkodott a szerb együtteshez, hiszen ennek tagjaként lett ismert. Veszprémből a Ciudad Realba átigazolva később a spanyol nemzeti csapatot választotta. De soha senki sem hánytorgatta fel, hogy miért nem védett nálunk.

Mint ahogyan Marozsán Dzsenifer esetében sem. Fel lehetne tenni a kérdést, hogy az olimpiai és Európa-bajnok, BL-győztes miért nem a mi válogatottunkat erősíti, de felesleges. A női futballban már-már védjegynek számító játékos négyévesen került Németországba, mert édesapja – a négyszeres válogatott Marozsán János – kint tudott családjának jobb megélhetést biztosítani. Ismerve a női futball hazai helyzetét, Dzsenifer logikusan választotta a német együttest. Ezen lehet fanyalogni, de felesleges.

Elvégre a gyökerek közösek.