Ne sírj! – Kovács Erika jegyzete

Rögtön az elején leszögezem: Berki Krisztián kapcsán nem tudok elfogulatlan lenni.

Az ember a munkája során, már ha sportújságíró, óhatatlanul találkozik kiváló versenyzőkkel, nagyszerű emberekkel, s persze mindegyikükkel igyekszik jó kapcsolatot ápolni, ám a közvetlen hangnem, a jó viszony mellett úgy ildomos, ha megtartja a három lépés távolságot.

De vannak kivételek.

Pláne, ha az történik, ami tizenkét évvel ezelőtt esett meg a tornászok stuttgarti világbajnokságán. Életem első világversenyén halálra izgultam magam egy kedves, szimpatikus fiúért, Berki Krisztiánért, és azért szorítottam, hogy legyen képes a már-már lehetetlenre, nyerjen lólengésben, amivel megváltja repülőjegyét a pekingi olimpiára.

Krisztián ezüstérmes lett, pályafutása addigi legmagasabb csúcsára ért, de nem volt boldog. Én meg addig bolyongtam a csarnokban, míg egyszer csak a pódium mellett találtam magam – ott voltam, ahová újságíró be nem teheti a lábát. Fogalmam sincs, miért nem állítottak meg a marcona biztonságiak, akik mégsem voltak annyira zordak, hiszen később már nem is akartak kitessékelni onnan. Tanúi lettek egy barátság kezdetének...

Zöldfülűként természetesen csak a friss vb-ezüstérmes néhány gondolatát szerettem volna feljegyezni, de egészen mást kaptam: az első mondatok után ugyanis Krisztián elsírta magát, én meg sután vigasztalni kezdtem. Sután, hiszen ott lebegett előttem a „Tartsd meg a három lépés távolságot!” íratlan szabálya, ráadásul alig-alig ismertük még egymást.

Azok a közös könnyek felejthetetlenek maradtak, és onnantól szoros kapcsot jelentettek: „végigcsináltunk” sok mindent együtt, egymás mellett, megéltünk megannyi sikert, rontott gyakorlatokat, műtéteket – nevettünk együtt sokat, és most megint könnyezünk...

Pedig milyen régóta tervezgettük, hogy tizenkét év után majd újra ott leszünk együtt Stuttgartban, és bár lehet, hogy sírni fogunk, de azok már örömkönnyek lesznek! Mennyire készültünk arra, hogy Stuttgartban együtt ünnepeljük a tokiói kvótát...!

Krisztián könnyeit látva a vigasztalásom persze ugyanolyan suta, mint tizenkét évvel ezelőtt volt, és leginkább azért, mert ez a fiú tényleg meg akarta még egyszer mutatni, mit tud. Összeszorított fogakkal küzdött azért, hogy még egyszer (kétszer...) bizonyítson. A fájdalom legyőzte, de mert élete legfontosabb versenyein ez másnak nem sikerült, mégiscsak megpróbálkozom a vigasztalással: „Ne sírj, Krisztián...! Bajnok vagy! És az is maradsz.”