Hol az ember? – újranyomásért kiált a negyven éve megjelent sportkönyv

 

Több mint harminc sportkönyv került a boltokba 1982-ben, jó néhányuk természetesen a berobbanás előtti karácsonyi ajándékozási lázhoz illeszkedve, novemberben. Közéjük tartozott Kocsis L. Mihály (1962–1969, valamint 1970–1978 között a Népsport gyakornoka, munkatársa, rovatvezető-helyettese, olvasószerkesztője, főmunkatársa) Sportpályák foglyai című kötete, amely tulajdonképpen nem is sportkönyv, hanem olyan esszé- és riportkötet, amelynek szerzője a sport terepét járta be mikroszkópjával. No igen, szabad szemmel az újságíró (rá hagyatkozva pedig az olvasó) hajlamos az idealizmus fátylán át látni és láttatni a sportot és főszereplőit: csak a dobogón (annak is inkább a tetején) álló hőst veszi észre, csak a könnyfakasztó Himnuszt hallja, csak a megfeszülő, kiugró izmokat csodálja, csak a rekordokat írja vastagon kiemelve, és eredményekkel dobálózik. Vagy a másik véglet: egyetlen csalódást keltő produkció hatására rögtön temeti, leírja, helytelen cselekedete esetén végletesen elítéli az annak előtte felmagasztalt klasszist. De hova tűnt a miértek gondos, kíváncsiságról árulkodó keresése, az apró mozzanatok felcsippentése és kinagyítása, hol sejlik fel az út, amely a dobogó tetejére vagy a szakadékba vezet.

Hol az ember?

Igen, Kocsis L. Mihály az embert fedezte fel, mutatta meg, másképpen fogalmazva, a sport homályosabb, kráterek szabdalta felszínére is elvezetett, kiteljesítve emberi arcát. Amely így szép, így valós. A sport és szereplői sem különböznek mástól, másoktól; ő is, ők is csak jók és rosszak, hozzátéve: más és más módon lettek jók és rosszak.

A szerző így ír látásmódja forrásáról: „Fiatalabb koromban gyakran belefeledkeztem az esti mérkőzések látványába, középütt a kivilágított pálya, körülötte a sötét nézőtér; hosszú percekre képes voltam elfordulni a játéktól, és azt figyeltem: a sötétben hogyan villannak fel a gyufák és öngyújtók tünékeny lidércfényei. Mindegyik csak egy pillanatig égett, mégis – emiatt sose volt teljesen sötét a Népstadion lelátóin. Számomra ezek a fények a tömegben megbúvó egyéni vélemények, egyéni szándékok, egyéni életek.” Ezek az egyéni életek villannak fel a könyv lapjain, mégpedig éles fénnyel, mert a toll gazdája bátran cselekszik, szociológusi, pszichológusi, szépírói tehetségét egyaránt latba veti, s teszi például az olvasó sajnálatra méltó kedvencévé az NB I-ben (az Újpest színeiben) összesen 104 percet védő (ezzel együtt bajnok) kapust, Lipovszky Józsefet, vagy megidézi Gyarmati Dezsőt, aki „téveszméit legalább nagyszerű eredményekkel képes körülbástyázni”, és aki a magyar póló nemzeti értékét Bartók Béla munkásságáé elé helyezi (erről John Lennon a Beatles és Jézus Krisztus népszerűségéről tett kijelentése jut eszembe...).

Bella István költő azon morfondírozott, a magyar sport véd- és vádiratának, netán izzó látleletnek, precíz periratnak vagy egy kórboncnok mikroszkópja alatt kinagyított tenyészetnek titulálja-e a könyvet. A lényeg, nagyon jó olvasni (akár ide-oda ugrálva is), és bár az antikváriumokban ma is hozzájuthatunk kevesebb mint ezer forintért, azt mondom: új köntöst kapva, értékálló mű lévén, érdemes az újrakiadásra. Hiánycikk ez a sokrétű, sok tapadókorongos írói érzékenység a sportkönyvpiacon.

(Kocsis L. Mihály: Sportpályák foglyai. Sport, Budapest 1982)

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2021. november 27-i lapszámában jelent meg.)