Irka-firka, avagy szójátékok – Kő András publicisztikája

Amint az alább olvasható, e sorok írója nem tudta letenni a Nota bene! Latin kifejezések, elnevezések magyarázatokkal című könyvecskét, és a fordulatokról eszébe jutott néhány sporttörténeti pillanat, megtartandó a történetekben a latin kifejezést vagy elnevezést. A buzgóság magyarázata: én még a gimnáziumban latinos voltam, ebből is kaptam érdemjegyet. Itt volt tehát a pillanat, hogy számonkérjem önmagamtól, annyi év után mi maradt meg latin tanulmányaimból, és mi az, amire már nem emlékszem. Ugyanakkor célom volt, hogy bevonjam olvasóimat is a játékba. Addatur (adj hozzá!): szólíttattam fel, és komolyan vettem a felszólítást. 

Aparte (nyíltan): részlet egy dialógusból. Az interjúalany Georgij Grecsko orosz asztronauta volt, aki három küldetésen vett részt az űrben. Járt Budapesten is. Ekkor kérdeztem meg tőle: – Hisz abban, hogy az emberek jók? – Így válaszolt: – Abban a pillanatban, amikor a csillagok felé közelít az ember: igen! – Mondjon egy aforizmát az űrhajósokról! – kérleltem. – Az egészségünk alapján választanak ki bennünket, de nyíltan kimondom: valójában az eszünket akarják használni.

Bonis avibus (kedvező kilátással): Emanuel Lasker, a német származású matematikus és filozófus 1894 és 1921 között volt a sakkjáték világbajnoka. Pszichológiai játékáról volt híres, és minden idők legnagyobb figurájának tartották a sportágban. A lengyel-francia David Janowski a XIX. és a XX. század fordulójának egyik legerősebb sakkozója volt, agresszív játékával tűnt ki, így jellemezte őt Lasker: „Kiváló sakkozó, de közepes sportember és gyenge pszichológus.” Janowski többször megpróbálta legyőzni Laskert, de sohasem sikerült neki. – Nem tudok ellene játszani – fakadt ki Janowski –, mert szivarjának a füstje mindig kikészít… – A lengyel azonban egy alkalommal fogadást ajánlott és kijelentette: – Ha Lasker nem szivarozik, egészen biztosan győzni fogok ellene. – A világbajnok beleegyezett a fogadásba. És mit ad isten, egy idő után Janowski rendkívül jól állt a partiban, és jó előjelekkel nézhetett a végkifejlet elé. Egyszer csak Lasker belenyúlt a zsebébe, elővett egy szivart, és a tábla mellé tette. A lengyel azonnal felugrott és élénk gesztusokkal tiltakozott a versenybíróságnál. – De hiszen nem szivarozik – mondta a főbíró. – Nem, de fenyeget! – sziszegte a fogai között Janowski. 

De visu (saját szemével): amikor a hatvanas évek közepén Devecseri Gábor költő és műfordító először útra kelt Hellászba, hogy ráismerjen arra a tájra, amely negyedszázadon át elszakíthatatlan volt az életétől, s amelyet eladdig de visu még nem látott, csak verselt róla. Olümpiában felkiáltott: „Romok. / Nem ezt hordod-e te is? / Nyomok. / Nem ez kísért-e benned is?… S a versenyek olaja érdekel, ami innen elillant.” Tegyük hozzá: a genius loci (a hely szelleme): in effectu (hatásában, valójában) megbabonázza az embert. Ahol még a napfelkelte is másnak tetszik, mint bárhol másutt. A Kronosz-dombról pedig látni véljük, ahogy a távolban feltűnnek az ókori olimpiák bajnokai: Tiszandrosz, Milón és a többiek. Csitt, ezt a látványt ki kell érdemelni!

Dies irae (a harag napja): még Kosztolányi Dezső is megbeszéltette az 1924-es párizsi olimpiáról hazatérő Pósta Sándort, az egyéni kardbajnokot, akinek a pökhendisége miatt vesztették el a magyarok a kardcsapatversenyt. S ennek okán – dies irae – Pósta felesége el akart válni a férjétől! Ma ez elképzelhetetlen. Nem válóok. De annak idején véresen komoly dolog volt. Becsületbeli ügy. Bajban volnánk, ha manapság definiálnunk kellene, mit értünk a becsület fogalmán…

Lapsus linguae (nyelvbotlás): Gulyás Gyula, a Magyar Rádió egykori kitűnő, sokoldalú sportriportere nevéhez több anekdota fűződik. A leginkább nekem tetszőt mellékelem ide. A páston Bóbis Ildikó tőrvilágbajnoknő egy orosz vívóval mérkőzött. Gulyás így közvetítette a csörtét: „Na, Ildi… gyerünk… egy terpesztést, jó pillanatban… együttes támadás…, és találat Ildikónál, sajnos… 3:3. (Sóhaj) Na, szurkolhatunk a negyedikért. (Abban az időben még négy találatra vívtak – K. A. ) Hát az előbb sikerült. Talán, talán, most is… Ildi jön előre, Knyazeva hátrál, megáll a két méternél, Ildi cselez, szúr, (nagy hanggal) Gooooól!… Aj, gól, azt kiabáltam, hogy gól, gól. Ez, kérem szépen: találat. 4:3-ra győz Bóbis, igen-igen küzdelmes mérkőzésen!”

Lato sensu (tág értelemben, tágabb értelmezésben): Kossuth-díjas költőnk, Ágh István mondta egy vele készített interjúban: „Nem szeretőm a sport, de kedves rokonom.”

Miraculum miraculorum (csodák csodája): Kossuth-díjas írónk, Lázár Ervin mesélte: „Boldogult fiatal koromban a Dorog futballcsapatának szurkoltam, amikor még az NB I-ben játszott. Komlón volt a meccs, mentem hát én is. De láttam, hogy a két bányászcsapat döntetlent akar… Garai-Gráner volt a Komló jobbszélsője. Garai becsapta a védelmet, beadott, és a labda – csodák csodája – behullt a válogatott kapus, Ilku Pista hálójába. A szélső ijedtében a fejéhez kapott!… Egy perc múlva azonban rúgott egy gólt a Dorog, és 1:1 lett a vége. Ezután sokáig nem néztem futballmeccset.”

Veto (szó szerint megtiltom, tiltakozom): és még mondják, hogy a férfiak nem babonásak! A mexikóvárosi olimpia egyéni olimpiai párbajtőrbajnoka, Kulcsár Győző egy alkalommal a szokásairól beszélt. „Megtiltottam – mondta –, hogy más kössön be a páston! De ha harmadszorra sem sikerült a karabinert beakasztanom a helyére, nem számíthattam a győzelemre… Orvosi eset a tétel, bolondéria, tudom, de többségében bejött. Ez viszont nem azt jelenti, hogy arra kellene tanítani a fiatalokat, hogy ügyesen bánjanak a karabinerrel.”

Animam debet (lelkével is adós): vívó-világbajnokságon történt. A sportág legjobbjai, köztük a magyarok is, párbajtőrben vetélkedtek a babérokért. Abban az időben még csoportos körmérkőzések döntöttek a versenyzők továbbjutásáról, mígnem bevezették a direkt kieséses rendszert, hogy garantálják a versenyek tisztaságát.

In medias res (vágjunk bele a dolgok közepébe): az egyik magyar vívó – nevezzük M.-nek (ma már nem él) csoportjában rosszul állt, és az az ötlete támadt, hogy megkéri orosz társát – aki már beverekedte magát a döntőbe –, adja le neki a csörtét, ami ahhoz szükséges, hogy M. is a fináléba jusson. Ő pedig majd visszaadja az asszót a döntőben. Az orosz párbajtőrvívó készséggel ráállt a javaslatra, hiszen máris egy győzelemmel indulhatott a legjobbak között. Elkezdődött a küzdelem a fináléban, és úgy alakult, hogy M. egyre-másra nyerte a csörtéit, és várható volt, hogy ha így folytatja, a dobogó valamelyik fokára is felléphet. Ebben a helyzetben következett az orosz párbajtőrözővel való megméretése. És M. úgy döntött, hogy a várható nagy siker reményében nem adja vissza a csörtét! Hogy mi lett a következmény? Az orosz vívó nem fogott M.-mel kezet, földhöz vágta a fejvédjét, káromkodott, átkozódott, köpködött, senki sem értette, hogy mi ütött belé. M. pedig világbajnok lett, de magára maradt a rossz lelkiismeretével…

Viribus unitis (egyesült erővel): vizsgázik a hátvéd a Testnevelési Főiskolán (ma egyetem) egészségtanból. A professzor a szóban forgó betegség tüneteiről kérdezi. Teljes a sötétség. A jóindulatú adjunktus a professzor háta mögött megpróbál súgni és mutatja, hogy fáradtság…, letörtség…, mímeli az öklendezést, a hányást… A hallgató nézi, nézi az adjunktust, majd elhaló hangon – viribus unitis – megszólal: „Professzor úr, az adjunktus úr rosszul van.”

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!