Szobrok árnyéka – Csillag Péter publicisztikája

Érdekes eljátszani a gondolattal, hogy hány olyan emberrel fogtunk már kezet életünk során, akiből egy napon mellszobor, emléktábla, utca lesz. Nap mint nap keresztülbiciklizem egy budai terecskén, a Bartók Béla út kiöblösödéseként kialakult Gárdonyi téren, ahol a díszfák között a századforduló jeles írójának bronzba öntött alakja bújik meg. Az „egri remete” emlékét őrző alkotásról szól Karinthy Frigyes Szobor című 1933-as elbeszélése, amelyben a szerző zavartságának ad hangot, a szomszédos Hadik Kávéházból figyelve, amint a nem oly régen még a New York Kávéház asztalánál hebegve köszöntött írónagyságot, Gárdonyi Gézát éppen talapzatra állítják. „Tyű, gyerekek… de sok szobrot kezdek ismerni, személyesen.”

Újságíróként valószínűleg az átlagnál több majdani szoborral kerül az ember kapcsolatba. Sportlap munkatársaként erre különösen nagy az esély, hiszen akárhogy nézzük, a sportélet szereplőinek rendkívül kedvezőek a megdicsőülési esélyei. Egy könyvelő hiába végzi a dolgát bravúros alapossággal, évtizedeken át hibátlanul, „világszínvonalon”; ha nem robbant ki forradalmat, nem lesz mozgalmárok merényletének áldozata, nem találja fel két elszámolás között a rák ellenszerét, esélye sincs elérni, hogy legalább egy koszos emléktáblával tisztelegjen fáradozásai előtt az utókor. Igazságtalan reflexe, torz sznobizmusa ez társadalmi értékítéleteinknek. Hasonlóan részrehajló hozzáállás, mint labdarúgásban a gólszerzők vak ajnározása, szembeállítva a „futballshow szürke könyvelőinek”, a piszkos munkát elvégző hátvédek érdemen aluli kezelésével. A hosszú-hosszú pályafutása alatt mindvégig szenzációs produkciót nyújtó számvivő feledésre van ítélve, a sport azonban sajátos logikája folytán kirakatba lökhet olyan kiváltságosokat is, akiknek aranyba keretezett hőstette talán csupán egy jól sikerült felkészülés, a versenynapi tényezők kedvező együttállása vagy egyetlen ihletett pillanat gyümölcse. De ne a sporttörténet szerencselovagjainak példáját vegyük itt hivatkozási alapnak, induljunk ki abból az ideális elképzelésből, hogy egy sportember – jelképes vagy valós – szoborrá válását minden esetben elhivatott, kitartó munkával megszolgált, sportszakmai és/vagy emberi szempontból kiemelkedő teljesítmény indokolta. 

Ilyen például a 120 éve született Sebes Gusztávé, a magyar labdarúgás máig leghíresebb együttesének számító Aranycsapat szövetségi kapitányáé, aki az 1952-es helsinki olimpiai aranyérem, az 1953 nyarán elnyert Európa-kupa, az 1954-es világbajnoki ezüst mellett a londoni 6:3-as diadal kivívásában is fontos szerepet játszott. Tisztelői a napokban koszorúzták meg a sírját a budafoki temetőben. Máshol nem is igen tudtak volna emlékezni rá, nem kapott ugyanis se szobrot, se stadiont, se utcát, de még csak egy gazos városszéli dűlőt sem. Ahogyan méltatlanul háttérbe szorult segítője, Mándi Gyula edző sem, noha a korszak magyar válogatottjának történetét kutatók tudják, a csillogó sikerekhez a szakmai alapot, a hétköznapi csapatépítő munkát, a láthatatlan, de elengedhetetlen „könyvelői” részt jelentős mértékben ő tette hozzá. Az edzők kihagyása azért is tűnik meglepőnek, mert az évek során az Aranycsapat klasszikus tizenegyének valamennyi játékostagja stadion, sportközpont vagy futballpálya névadója lett. Íme, a londoni kezdő: Grosics Gyula Stadion (Tatabánya) – Buzánszky Jenő Stadion (Dorog), Lóránt Gyula Sporttelep (Kőszeg), Lantos Mihály Sportközpont (Budapest, Zugló) – Bozsik Aréna (Budapest, Kispest), Zakariás József Edzőközpont (Budafok, Budapest) – Budai II László Stadion (Rákospalota, Budapest), Kocsis Sándor Sportközpont (Kőbánya, Budapest), Hidegkuti Nándor Stadion (Budapest, Hungária körút), Puskás Aréna/Pancho Aréna (Budapest/Felcsút), Czibor Zoltán Városi Sporttelep (Komárom). Csereként szerepet kap: Gellér Sándor Sportcentrum (Püspökladány). Sebes, Mándi sehol…

Egy pálya talán jutna nekik is valahol, mondom ezt kissé bizonytalanul, vegyes érzéseim vannak ugyanis a sportolók intézményesítésével kapcsolatban. Ha őszinte vagyok, a szoborállítási trendektől például tartok is valamelyest. A kővé dermedt, bronzba öntött legendák az utókor szemében óhatatlanul elveszítik emberi vonásaikat, gyarlóságukban is szeretett természetüket, hús-vér életük valós rezdüléseit. Nagy igazság: egy szobor legélőbb tulajdonsága, hogy árnyéka van. Ezért is nézem némi aggodalommal a számos Puskás-szobrot, amelyek a tiszteletadás szándéka mellett a bálványépítés veszélyét is magukban hordozzák, és hajlamossá tesznek megfeledkezni minket arról, hogy Puskás Ferenc elsősorban nem mozdulatlanságra kárhoztatott entitás és bámulni rendeltetett panteonalak, hanem futballtörténetük egyik legcsodálatosabb személyisége, pályán kibontakoztatott zsenialitásával, lényéből fakadó jólelkűséggel, olykor karcos humorával és megmosolyogni való esendőségeivel együtt. Furcsa ellentmondás ez, éppen az az eszköz homályosítja el az embert, amely emlékének megőrzését kívánja biztosítani. Más szavakkal: vajon a József Attila lakótelepen élők ismerik-e József Attilát? Nem a blokkházak névadóját, hanem a költőt, aki figyelmeztetett, „…a való anyag teremtett minket / e szörnyű társadalom / öntőformáiba löttyintve / forrón és szilajon, / hogy helyt álljunk az emberiségért / az örök talajon.”

Tudva ezt-azt József Attila hányatott életútjáról, erősen kétséges az is, hogy a költő mindennapjainak valamikori szereplői sejtették-e, a kopott ingben járkáló különös fiatalember majdan Magyarország egyik legfőbb híressége lesz, akinek nevét számos utca, iskola, színház, művház és nem utolsósorban lakótelep hirdeti. Ha ma szembejönne velünk korunk József Attilája, felismernénk-e benne az örök érvényű üzenetek hordozóját? És a sport világában érzékeljük-e, kik azok a körülöttünk élő egyéniségek, akik valóban korszakosat alkotnak, akik statisztikákban mérhető eredményeiken túlmutató mintát közvetítenek, és akiket az – egyébként persze legkevésbé sem tévedhetetlen – utókor kiemel majd korunk mezőnyéből? 

Visszatérve az eredeti felvetéshez és a cikk elején idézett Karinthy-Gárdonyi példához: képesek vagyunk-e értékelni az életünket gazdagító „meleg kézfogásokat”, vagy megvárjuk az érdemek felismerésével a pillanatot, amikor az előttünk álló kiválóság jobbját már csupán bronzhideg szoborkarként nyújtja felénk? Ha visszagondolok saját sporttalálkozásaimra, az idő még inkább felértékeli a kiváltságot, hogy interjúhelyzetben nyílt lehetőségem néhány „szobor- vagy stadionjelölt” gondolatait hallgathatni, személyes kisugárzását megtapasztalni, kritikáival szembesülni. Az Aranycsapat-tagok közül Grosics Gyula és Buzánszky Jenő, a világfutballból Pelé jut eszembe, és ezekre a beszélgetésekre nem azért gondolok vissza szívesen, mert az alanyok időközben szobrok lettek, hanem azért, amiért szobrok lettek. Olvasatomban például kicsit az alábbi, jellemüket, stílusukat, gondolkodásukat is tükröző mondatok miatt. Grosics: „Szomorú vagyok, hogy ilyen világraszóló, óriási sikereket elérő válogatott csak úgy elmegy. Emlékeket hagy maga után, amelyek nem azoknak fájnak, akik elmentek, hanem azoknak, akik itt maradtak.” Buzánszky: „A sikert nem adják ingyen. Nincsen hétvégi csacsacsa-csicsicsi-diszkó, ha jól játszol a meccsen, majd ismernek a faludban, aztán észrevesznek mások, és lehet belőled valami. Mindig azt mondom a mostaniaknak, próbáljanak meg leüberelni bennünket.” Pelé: „Azt szeretném, hogy elsősorban ne úgy maradjak meg az emlékezetben, mint a világ legjobbjának választott labdarúgó, hanem mint jó és kedves ember.”

Futballedző emlékére nem sok szobrot emeltek Magyarországon. Bár trénerként is elértek egyet s mást, Puskás, Hidegkuti, Lóránt és társaik főként játékosként hagyott örökségükkel érdemelték ki a bronzba öntést. A labdarúgóként kevésbé, edzőként annál inkább nyomot hagyó Weisz Árpád büsztje az ellenpélda. A Törekvés-pálya közelében, a Kőbányai úti Eiffel Műhelyház előterében felavatott 2023-as alkotás tiszteleg a tragikus sorsú, Auschwitzban családjával együtt odaveszett, háromszoros olasz bajnok futballreformer emberi és szakmai példája előtt. Tavalyelőtt Bolognában igyekeztem történetének ismeretlen szálait felfejteni, így bukkantam a San Vitale utca régiségkereskedőjénél a Sport Illustrato és a Calcio Illustrato 1937-es kiadványaira. Az említett lapok leírása szerint a Bologna frissen elnyert bajnoki címe a csapat látványos egységének, erkölcsi tartásának, a játékosok egymást segítő hozzáállásának volt köszönhető, mindezek mögött pedig az edzői intelligencia hamisítatlan, mélyre hajtó bizonyítékát látták. Ha Weisz Árpád karakterábrázolásának réges-régi, megsárgult olasz újságokban őrzött kitételeire gondolunk, nem hagy nyugodni a kérdés: vajon a magyar futball mai szereplői közül kiből lesz egy szép napon tekintélyes bronzszobor?

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!