Szemesnek áll a világ – Jakus Barnabás publicisztikája

A vármegyei labdarúgó-bajnokságok küzdelmei csak március elején folytatódnak, Balatonszemesen mégis nagy sikert könyvelhettek el az év elején: a tiltakozásokat meghallva ugyanis nem adja el az önkormányzat a csapat otthonául szolgáló pályát. Így a somogyi másodvonal hatodik helyén álló Dél-Balaton FC-nek nem kell költöznie, és fellélegezhetnek a helyiek is, egyelőre nem épül lakópark az értékes területre. Ez a jelző ebben az esetben anyagi értelemben is igaz, mert a pálya a strandhoz és a kikötőhöz meglehetősen közel fekszik, értékesítésével nyilvánvalóan milliárdos bevételhez juthatott volna az önkormányzat. Ugyanakkor a sporttelep értékes a falubeli közösségnek is, a jelentős méretű zöldfelületen nemcsak meccsnapokon zajlik az élet, hanem ki lehet menni máskor is focizni, akár a barátokkal, akár a családtagokkal.

A szemesiek eredményes mentőakciójának azért örültem különösen, mert magam is kötődöm a hangulatos balatoni községhez. Alsó tagozatos koromban ugyanis az iskolával oda jártunk nyaranta táborozni. Szüleim először másodikos koromban engedtek el, emlékszem, hogy a 2006-os világbajnoki döntő másnapján, kora reggel indultunk a Déliből. A több­órás vonatúton az osztály- és évfolyamtársakkal a Nemzeti Sportot lapozgattuk, miközben mindannyian egyetértettünk abban, hogy a finálét a franciáknak kellett volna megnyerniük, és nem az olaszoknak. Sajnáltuk a kiállított Zinédine Zidane-t és a rövid idő alatt Bajnokok Ligája- és vb-döntőt is elbukó Thierry Henryt, haragudtunk a „Zizout” provokáló Marco Materazzira. Akadtak azonban olyanok is, akik szerint David Trezeguet azért hagyta ki a tizenegyest a mindent eldöntő párbajban, mert Olaszországban légióskodott…

A Pillangó Gyermeküdülő homokkal felszórt focipályáján kemény csatákat vívtunk a felsőbb évfolyamosokkal vagy a tanárokkal. Még a tábori bajnokságon is elindultunk, méghozzá igen különleges csapatnévvel. Egyik legjobb játékosunk ugyanis akkoriban rajongott a Barcelonáért, és a jelentkezési lapon a katalán együttes nevét adta meg. Többünknek ez annyira azért nem tetszett, így a délutáni strandolás közben megbeszéltük, legyünk inkább szerényen „Stars”, és ezt át is írtuk a lapon. Valamiért mégsem lett tökéletes ez az akció, mi lepődtünk meg a leginkább, amikor a „Starselona” együttesét szólították a forró homokra…

Felső tagozatosként már Keszthelyre jártunk nyaranta, a kétcsillagos Hotel Viában az emeletes vas­ágyak helyett három-négy személyes szobák fogadtak bennünket, némelyikben még tévé is akadt. A szálló kertjében teniszezni, röplabdázni és minigolfozni is lehetett, a strandon két mozdítható vaskapu segítségével személyre szabhattuk a focipálya méretét. No meg kajakozhattunk is! Az 1973-ban K–4 10 ezer méteren világbajnok Kralován Géza próbált bennünket tanítani, én egyenesen már egészen kiválóan haladtam az aranyszínű kajakkal, ám a kanyarodás nem ment, hiába kiabált egyre hangosabban a partról Géza bácsi. A végén a nádasból kellett kiszedni, azután én már csak a felfújhatós gumicsónakkal evezhettem…

Néhány évvel ezelőtt újra felkerestem volna a szállót, de akkorra már lebontották, a helyén azóta sokcsillagos hotel várja vendégeit. Nem messze, a városi strand és a bazársor közelében a Keszthelyi Haladás SC otthona még dacol az idővel, bár annak vasfoga alapos nyomot hagyott a létesítményen. Az eredményjelzőt szinte megeszi a rozsda, a kispadok bódéi is az összedőlés szélén egyensúlyoznak, ám a játéktér jó állapotúnak tűnik. A helyi csapat is tartja magát, a szemesiekhez hasonlóan a „vármegye kettőben” szerepel.

Nem volt ez mindig így, a kilencvenes években rendeztek Keszthelyi Haladás–Szombathelyi Haladás összecsapást a másodvonalban, a zalaiak az 1993–1994-es idényben például ötödikek lettek az NB II Nyugati csoportjában. Alapjaiban volt más akkoriban a balatoni foci, mint manapság. Az 1984-ben még másodosztályúként kupát nyerő siófokiakhoz a rendszerváltás környékén német befektető érkezett, a jó nevű légiósokkal (Steffen Menze, Frank Wolf) és magyar válogatott játékosokkal (többek között Fischer Pál, Fodor Imre, Gregor József) megerősített Bányász negyedik lett az élvonalban 1992-ben. Tizenkét évvel később már Csertői Aurél irányításával végzett szintén negyedikként a Balaton FC, amely utána Diósgyőrbe (!) költözött. Bodajki segítséggel épült újjá a csapat, amely rövidesen visszajutott a legmagasabb osztályba. 2013 tavaszán nagy hajrát produkáltak a siófokiak, ám a bennmaradás nem jött össze, két éve már az NB II-ből is kiestek, az újabb fénykor várat magára.

Pedig micsoda élet zajlott a Révész Géza utca környékén nyaranta! Amíg nem vették különösen szigorúan a szabályokat, akár tízezren is összezsúfolódhattak a lelátókon. A sorsolás elkészítése idején versengtek a klubok, vajon melyikük lesz a szerencsés és játszhat a július-augusztusi fordulókban a fürdővárosban. Az esti meccset össze lehetett kötni délutáni strandolással, majd utána hajnalig tartó bulizással a Petőfi sétányon vagy a város másik végén, az azóta lebontott ikonikus Palace Discóban. Szerencsémre nekem megadatott, hogy a Haladás szurkolójaként ott lehessek egyszer egy augusztusi találkozónkon, megtöltöttük a vendégszektort, a büfé kínálata már a harmincadik percre elfogyott. Öt egyre nyertünk a nyitó fordulóban, és vezettük a bajnokságot. Hát, ez sem most volt…

De nemcsak Keszthelyen vagy Siófokon létezett magasabb szintű futball, húsz éve még a balatonlelleiekkel is megmérkőzött a szombathelyi csapat az NB II Nyugati csoportjában, ki is kapott 2–0-ra. Manapság ez a sporttelep aligha lenne alkalmas másod­osztályú meccsekre, ám legalább a lelleiek – a siófokiakhoz és a fürediekhez hasonlóan – a harmadik vonalban szerepelnek. Egyikük sem áll dicsőséges helyen: a fürediek sereghajtók az Északnyugati csoportban, a két déli parti csapat egyaránt 16-16 pontot gyűjtött az őszi fordulók alatt, ez a 12. és a 13. helyre bizonyult elégnek a Délnyugati csoportban. Szóval elnézve ezeket a pozíciókat és a trendeket, nem mostanában lesz újra legalább egy stabil NB II-es balatoni csapat.

Bár a profi labdarúgástól egyelőre messze állnak a tóparti települések, az amatőr foci sokat nyert azzal, hogy nem jelennek meg rövidesen markolók és különféle munkagépek a balatonszemesi Ady Endre utcában. Megerősítést kapott ugyanis, hogy van értelme összefogni, tiltakozni és tenni azért, hogy a helyi közösségnek fontos sportpálya megőrizhesse eredeti jellegét, és ne valami modern vasbetonmonstrum nőjön ki ott is. Aminek nyilván nem a lakosok élveznék a hasznait.

Félreértés ne essék, nem vagyok a fejlesztések ellen, ám ha lehet választani, inkább focizni mennék a szemesi pályára, és nem nyaralóvendégnek ugyan­oda egy szupermodern társasházba. Abból ugyanis szerintem van már bőven elég – sokat vonatoztam az elmúlt évtizedekben a déli és az északi parton is, láttam, ahogy sorra tűntek el a régi vállalati üdülők, kempingek, hogy átadják a helyüket egy új hotelnek vagy lakóparknak. Működő sporttelepből és létező csapatból viszont egyre kevesebb akad országszerte. Hotel Via és Palace Disco sincs már, de ha nyáron a húszéves évfordulóra összeállna nagypályán a Starselona, legalább lenne hol focizni.

Bízom benne, hogy a szemesi közösség erőfeszítése sorsfordító hatású lesz, és ha esetleg később máshol is felvetődne az önkormányzati tulajdonú sporttelep eladása, sikerül a maradás mellett dönteni. A lényeg nekem, hogy Bill Shanklynek ismét igaza lett. A legendás skót futballista és menedzser így fogalmazott: „Vannak, akik azt hiszik, a futball olyannyira fontos, hogy úgyszólván élet-halál kérdése. Mindig elszomorít, ha ilyen véleményt hallok. Biztosíthatok mindenkit: a futball sokkal, de sokkal fontosabb.”

Balatonszemesen legalábbis bizonyosan.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!