Bártenderként a férfiak között is varázsol a korábbi magyar válogatott rg-s

– Hogyan jött az életébe a flair?  
– Huszonkét éves koromban kezdtem el a flair bartendinggel foglalkozni, előtte tizen- nyolc éven át ritmikus gimnasztikáztam. Több világ- és Európa-bajnokságon részt vettem, akkor hagytam abba, amikor kicsivel lemaradtunk a londoni olimpiáról. Az egyik barátnőm ismerőse tanácsolta nekünk, hogy próbáljuk ki a flairt, mert sok eleme hasonló az rg-hez, és biztos ügyesek lennénk benne. Hamar beleszerettem, és azóta is ezt csinálom.

– Mi fogta meg igazán benne?  
– Már az első kurzuson örömmel töltött el, hogy szinte minden mozdulat egyből sikerült, így hamar kipróbálhattam nehezebb elemeket. Szintén tetszett, hogy a korábbi sportágamhoz hasonlóan itt is összeállíthattam magamnak egy komplett műsort, ugyanis imádok koreográfiát készíteni és zenére dolgozni. Az rg-ben is inkább a szerkezelésben voltam ügyesebb, ezért a flair testhezálló volt nekem. Vonzott, hogy nemcsak a pult mögött dolgozhatsz bartenderként, hanem versenyeken is el lehet indulni, és akár fellépési lehetőséget is kaphatsz.

– Mit tudott még hasznosítani a korábbi sportágából?  
– Sokat számított, hogy a versenyrutinom miatt nem izgultam, tudtam, hogyan kell kezelni a közönséget. Több akrobatikus elemet is beletettem a programomba, amivel gyorsan népszerű lettem, és mindenki egyből megjegyzett magának. Már csak azért is, mert kilencven százalékban férfiak űzik ezt a sportágat, a nők talán nem elég kitartóak, s félnek a sérüléstől, mert bizony az eszközök nagyot tudnak ütni. Kisebb a kezünk is, így eleve nehezebben férnek el benne az üvegek.

– Mennyi gyakorlást igényel a mindennapokban?  
– Amikor elkezdtem, napi öt–hét órát biztos gyakoroltam, de szükségem is volt rá. Olyan elem is van, amelyet több évig tartott rendesen elsajátítani, például amikor öt shakert és egy üveget mozgatok egyszerre. Mostanában napi két órát edzek egy-egy verseny előtt. Amúgy a ritmikus gimnasztikától sem távolodtam el, a mai napig tartok délutánonként edzéseket. A kislányom hétéves, és már rg-zik, szóval a sportág továbbra is a mindennapjaim része maradt, még mindig nagyon szeretem.

– Van kedvenc eleme a flairben?  
– Alapvetően azokat szeretem, amelyek akrobatikus részt is tartalmaznak. Szintén kedvelem azt a mozdulatot, amikor az alkaromon megállítom az üveget.

– Hogyan néz ki egy verseny?  
– Általában négy-hat perces zenés koreográfiákat kell összeállítani, amely alatt minél látványosabban, minél nehezebb elemekkel, minél több eszközzel kell elkészíteni egy, kettő, három vagy négy italt. Attól függ, a versenyszabályzat éppen mit ír elő. A zsűri három-négy tagú, ők pontozzák a műsor nehézségét, kivitelezését, kreativitását.

– Milyen sikereket ért el az új sportágában?  
– Van magyar és nemzetközi szövetség is, rendeznek vébét, világkupát és egyéb pénzdíjas versenysorozatokat, amelyeken részt lehet venni. Négyszeres magyar bajnok vagyok, ezáltal négy világbajnokságra is kijutottam. A fiúk között egyedüli lányként kellett helytállnom, az eddigi legjobb helyezésem a hatodik, miközben a női versenyeket általában megnyerem, így a tavalyi női világbajnokságot is.

– Nem néznek önre ferde szemmel a férfiak uralta mezőnyben?  
– Most már lassan tizenöt éve benne vagyok, szóval megszokták a jelenlétem. A flaires mezőny amúgy óriási család, jó barátok vagyunk. A vébén ugyan valóban egyedüli lányként vettem részt, mert más országokban a férfiak voltak a legjobbak, de azért léteznek már külön női versenyek is.

– Mekkora anyagi terhet jelent a külföldi versenyeken való részvétel?  
– Kezdetben – másokhoz hasonlóan – én is saját magamnak finanszíroztam az egészet, később szerencsére már lett támogatóm, jelenleg pedig a legnagyobb szirupos céggel van szerződésem, így azért már sokkal könnyebb a helyzetem. Kiemelném még a mentoromat, Szőke Szabolcsot, aki miatt igazából elkezdtem a flairt, sok versenyre utaztunk együtt, és a mai napig sokat beszélünk, ő tartotta bennem a lelket a nehezebb pillanatokban.

– Sok ilyen volt?  
– Rengeteg. Főleg, ha egy verseny nem úgy sikerült vagy nem olyan pontszámot kaptam, amilyet szerettem volna. A fájdalommal is meg kellett tanulni együtt élni, sokszor fájnak a kezeim, az ujjaim. Aztán ott a sok sérülés, amikor úgy üti meg vagy vágja el az üveg a kezemet, hogy napokig nem lenne szabad gyakorolni vele, mégis muszáj. Tavaly Las Vegasban életemben először versenyeztem az Egyesült Államokban, egy nehéz és vastag üveg volt a szponzortermék, amellyel mindenképpen kellett dobálni. A lányok alig bírták el, ráadásul félig meg is kellett tölteni. A verseny előtti kinti edzésen fogtam először a kezembe, és úgy beleütöttem a térdembe, hogy fél napig csak sírtam, mert nem tudtam ráállni. Szerencsére elkísért a férjem, aki segített rendbe hozni a versenyig, amelyet aztán megnyertem.

– A párja Kovács Róbert, a Vasas férfi vízilabdacsapatának vezetőedzője. Segít, hogy ezáltal még jobban átérzi, mi a versenysport velejárója?  
– Az életpályánk nagyjából hasonlóan alakult. Nekem az egész gyerekkoromat az rg-edzések tették ki, ő meg kiskorától vízilabdázott, később edzők lettünk a sportágunkban. Mindkettőnknek a sport a hivatásunk, így jól megértjük egymást. Néha nehéz két iskolás gyerekkel összeegyeztetni a teendőinket, de számíthatunk a nagyszülők segítségére. A férjem amúgy már rengeteg elemet kitalált nekem, amelyeket meg is valósítottam. Persze előfordult, hogy látva a kertben bemutatott bénázásomat, megjegyezte, ez sohasem fog összejönni, ilyenkor csak azért is addig gyakoroltam, amíg nem sikerült.

– El tudja kísérni a családja a világ legkülönbözőbb pontjaira?  
– Ha tehetem, én is ott vagyok Robi meccsein, mint ahogy a család is próbál velem tartani a külföldi versenyekre. Ilyenkor általában összekötjük a kellemest a hasznossal, és ott maradunk utána nyaralni kicsit. A flair révén sok helyre eljutottam az évek során, talán csak Ausztrália maradt ki. Miután a gyerekek megszülettek, kettesben jártunk Kubában, azt nagyon szerettem, míg most márciusban Lappföldre utaztam, amely már régóta szerepelt a bakancslistámon. Csak az elmúlt fél évet tekintve megfordultam még Görögországban, az Egyesült Államokban, Kolumbiában, Makaón és Dubaiban. A versenyek mellett fellépéseket is vállalok, bár nincs rá olyan sok időm a család és az rg mellett.

– Milyen tervei vannak még?  
– Bár itthon már jóval kevesebben űzik a flairt, mint amikor elkezdtem, világszinten eléggé felkapott lett, sok szuper pénzdíjas versenyt rendeznek. Akár 25 ezer dollár vagy még több is lehet az összdíjazás. A férfiak között az első hat–tíz hely szokott fizetni, de egyre többször díjazzák a legjobb női versenyzőket is. A legjobb férfiak teljesen más szinten állnak a többiekhez képest, őket csak látványos rontások esetén lehet megelőzni, de utánuk már nekem is van esélyem odaérni. Az biztos, hogy néhány évig még szeretném folytatni a versenyzést.

Buda Julianna egyik nagy támasza a férje, Kovács Róbert, aki az OSC után tavaly nyártól a Vasas férfi vízilabdacsapatát irányítja. Mint lapunknak viccesen megjegyezte, a felesége kézügyességét az egymás elleni játékban is gyakran megvillantja, így akár kosárban vagy pingpongban is kapott már ki tőle. Bár a flair távol áll a pólótól, mégis előfordult már, hogy kitalált neki egy új elemet.    „Szakmailag nehezen tudok hozzászólni Julcsi sportágához, de néha vannak jó ötleteim. Például tőlem származik az a mozdulata, amikor két shakerre támaszkodva átpördül, ezt ő is nagyon megszerette” – árulta el a büszke férj, aki lelkileg is tudja támogatni párját a nehezebb időszakokban.   „Ahogy a Vasasban is mondjuk, a család az első. A sportban dolgozva pontosan tudom, mit érez egy rosszul sikerült verseny után. Ilyenkor egy ölelés vagy egy bátorító szó is sokat számít, illetve a gyerekeinkkel töltött idő is segít továbblépni. Elég kötött a programom, de amikor csak tudom, igyekszem elkísérni a külföldi versenyekre is.”

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2026. április 18-i lapszámában jelent meg.)