Viadal és diadal – Kő András publicisztikája

AZ OLVASÓK MEGSZOKHATTÁK, hogy a mindenben szenzációt kereső bulvármédia a sportsikerek taglalásakor gyakran használ olyan szavakat és szuperlatívuszokat, amelyek felkeltik az érdeklődést a történtek iránt. (Olykor még a kérdőjel felhasználásával is…) Ilyen szó például a „diadal” főnév. A szóban forgó fogalom az Értelmező szótár szerint „elsöprő győzelmet jelent”; választékos formában „nagy sikert”. A szó etimológiáját illetően: szóelvonással keletkezett a régi nyelvi „diadalom” főnévből. Első ízben Andrássy Manó Hazai vadászatok és sport Magyarországon című kiadványában íratott le 1857-ben, majd Molnár Lajos 1875-ben megjelent Athletika című könyvében találkozunk vele. „A diadalmasok újra körüljárták a tért… a nézők tapsai közt.” 

A Pesti Hírlap is érzi a XIX. század végén, hogy valójában egy nagy verseny győztesének teljesítményéről állíthatjuk, hogy diadalt aratott; ha valaki például olimpián vagy világbajnokságon vitte el a pálmát. Hajós Alfréd kettős olimpiai győzelmét követően ezt olvashatjuk: „A győztes magyarok.” Vagy: „Magyar zászló az olimpiai versenyeken”, s bennük a lap stílusának megfelelő – már-már pá­toszba átcsapó – méltatásokat lelünk. Részlet a tudósításból: „A magyar versenyzők legfényesebb diadalukat tudvalevőleg az úszóversenyben aratták.”

A „diadal” szó ebben az esetben tökéletesen illik a történtekhez. Akkor használja a tudósító, amikor kell. Napjainkban azonban nemegyszer előfordul, hogy abban az esetben is a mondatokba kéredzkedik, amikor a diadal szó nincs párhuzamban a sporteredmény értékével! A szándék érthető: a „diadal” emlegetése ugyanis felfelé srófolja a szüleményt. 

S ez hiba! Például: „Óriási arányú, nyolcgólos diadalt aratott a férfi junior kézilabda-válogatott Thaiföld U20-as, nemzeti együttese ellen.” Vagy: „Női kosárlabda Eb-selejtező: bravúros diadal.” Vagy: „Norris-diadal Japánban.” De hiszen ez csak egyetlen futam volt, melynek során első helyet szerzett a brit autóversenyző. Hol van még a vége? 

A diadal szép szó, felemelő tartalmat hordoz. Hangulata, zenéje van. Hullámzanak a betűi. Ha kiejtjük, ha halljuk, ha olvassuk. Lágy, mégis erőt sugárzó. Tudjuk, hogy valami jót jelent. Segítségül hívom egy másik terepről Bernáth Aurél festőművészt és írót, aki Egy festő feljegyzései című könyvecskéjében a következőket írja: „Vannak bizonyos szavak a magyarban, melyek hibátlanok, magyarosak, de a köznapi használat során óvatosság a helyénvaló. Ilyen az „elbűvölő” szó. Ezt az agyam kéretlenül dobta be a tudatomba, hogy legyen min rágódnom.

»Elbűvölő« – ne használjuk! Tudom, hogy társadalmunk egyik rétege itt-ott alkalmazza. De emlékszem – ahányszor hallom – annyiszor kapom fel a fejemet. Az »elbűvölőben« akkora túlzás van, hogy egyetlen szótól az élet, életen túli világba rukkoltat bennünket. (…) ! Ez sok. S a nyelvben a pontosság a legnagyobb erény. »Elbűvölni« senki se tud bennünket – csak a szerelem.”

Kéretik elgondolkozni a fentieken, és az „elbűvölni” szót behelyettesíteni a sportban is használatos „diadallal”, és máris általános érvényű igazságokhoz jutunk. 

Ezek után lássuk, hogy két neves sportember miképpen vélekedett a „diadalról”? Garri Kaszparov sokszoros sakkvilágbajnokot idézem: „Minden diadal teher a győztes vállán, és megnehezíti számára, hogy teljes erővel a további fejlődésére koncentráljon. Eközben a vesztes tisztában van azzal, hogy hibát követett el, hogy valami félresikerült, és keményen dolgozik azon, hogy legközelebb jobban teljesítsen. A boldog győztes általában azt feltételezi, hogy pusztán a saját kiválósága révén nyerhetett. Ezzel szemben a valóság az, hogy általában az a játékos nyer, aki az utolsó előtti hibát követte el. Tehát roppant önfegyelem szükséges ahhoz, hogy győztesként ne essünk az említett hibába, és képesek legyünk levonni a tanulságokat a diadalunkból.” A szerencsétlenül járt Michael Schumacher Formula–1-es autóversenyző így vélekedett: „Mögötted lesznek sokan, fogják a kezedet gondolatban. Ha mégsem neked ragyog a nap, belül úgyis tudod. Aki igaz szívvel küzdött, nem kell fejet hajtania, mert övé a múlt és a jövő, s minden igaz diadal.”

Friedrich von Logau, a barokk kor német költője írta: „Önmagunkkal vívni: a legszörnyűbb viadal; önmagunkon győzni: a legnagyobb diadal.” Azt hiszem, hogy ennél tömörebben nem fogalmazhatnánk meg a lényeget: a diadalhoz vezető utat. Nem tagadhatjuk, hogy a diadal áldozatokat követel. A neves párbajtőredző, Vass Imre mondta egyszer nekem, hogy megtanította Kulcsár Győzőt a fájdalom szeretetére. Nincs ebben semmi ellentmondás. Ide idézem az 1968-as mexikóvárosi olimpia hármas holtversenyének írásba foglalt részletét: „Vass Imre jön, a mester, arca halottsápadt, megszólalni még nem tud, csak a szeme él. Kovács Pál széttárja a kezét: »Ilyen versenyt még nem láttam…« – mondja. Kulcsárt most fejtik ki öltözékéből, most látom először a sebét. Duzzadt, vörös, szinte szemmel láthatóan lüktet a fájdalomtól.” Tudjuk, hogy olimpiai bajnokságot nyert!

Mondhatjuk, hogy magabiztosságból is születik a diadal. Kulcsárra ez is érvényes. A magabiztosság azt jelenti, hogy nem félünk a saját hibáinktól. Az életünket sok minden befolyásolja, de nem a sors. Leginkább saját elménk állít korlátot nekünk. Ha bízol magadban és hiszel abban, hogy meg tudod csinálni, akkor úgy is lesz. A magabiztosság alakítja az élet számos mérkőzése során a végeredményt.
Vannak olyan helyzetek a sportban, amelyeket csak nagy küzdelem árán lehet teljesíteni. Ezért van az, hogy a boldogság gyakran éppen ott vár ránk, ahol fájdalmat kell elviselnünk. És a legnagyobb kínszenvedés éppen a „diadal” előhírnöke. A diadal nemcsak külső siker, hanem a belső akadályok legyőzése is, melyek során a múltbéli vereségek adják a legnagyobb erőt. 

Van azonban egy másik szó is, amely rohamléptekkel terjed a sportnyelvben, és elfogadni látszik a köz által, ez pedig a „hős” szócikk. Jelzés értékű, hogy a szó nincs benne Bánhidi Zoltán 1971-ben megjelent A magyar sportnyelv története és jelene című szótárában! A „hős” szinonimái (főnevei) A magyar szókincstár szerint: vitéz, bajnok, dalia, levente; (melléknevei): heroikus, daliás, elszánt, bátor, hősies, vakmerő, merész, félelmet nem ismerő stb. 

Miért fogadta be a „hős” szót a sportnyelv? A sport és a hősiesség közötti kapcsolat a kitartásban, az emberi határok feszegetésében és a fizikai vagy mentális fájdalom (lásd Kulcsár Győzőt) legyőzésében rejlik. A modern sportban a hősiesség nem feltétlenül életmentést jelent, hanem a küzdeni akarást, az esélytelenség dacára elért győzelmeket, a helytállást és a sportszerűséget. Vannak esetek, amikor hősnek érezzük magunkat, és vannak esetek, amikor hősök vagyunk, de ezek általában nem esnek egybe. Amikor valóban hősök vagyunk, túlságosan is el vagyunk foglalva, vagy túlságosan is félünk, hogy hősnek érezzük magunkat. Az emberek hősöket akarnak, és ha netán ránk ragadna ez a címke, vigyázzunk, ne higgyünk benne túlságosan. A hősöket a legkülönbözőbb okok miatt tiszteljük. Van, akit a szerénységéért, van, akit a bátorságáért, van, akit a jóságáért, és van, akit a futballpályán nyújtott teljesítményéért. Álljon itt végül néhány példamondat: „a duplázó cserecsatár volt a hős”, „a Zöld-foki-szigetek hős kapusa”, „a focivébé milliók által imádott hőse”, „a világbajnokság legnagyobb hőseinek egyike Messiékhez igazol”.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!