Vb-láz Pesten – Csillag Péter jegyzete

MIT MOND A VILÁGBAJNOKSÁG annak, aki nem nézi? – járt a fejemben néhány napja, amikor éjszakai biciklizés során pesti házak nyitott ablakaiból innen is, onnan is futballközvetítés hangjai csaptak meg. Van valami különleges varázsa annak, ha egy ezerarcú város ennyire egy élményre figyel. És a kiszűrődő meccsfoszlányok megerősítették, a futball-világbajnokság – minden elidegenítő tényező dacára – őriz még valamit ebből a társadalmi korlátokat, származási különbözőségeket, személyes életstátusokat, világnézeti szembenállásokat, eltérő kilátásokat semmibe vevő, egységesítő erőből. Némi demagógiával úgy is mondhatjuk, hiába a negyvennyolc csapatos hígítás, a játékidő profitmaximalizált szétdarabolása, a természetes szurkolói reflexeket tompító technológiai uralom, a világbajnokságot nem tudták annyira elrontani, hogy ne tartsa meg a vb-érzés eredendő csodáját.

Persze úgy lenne az igazi, ha a vb-hetekben a magyar válogatott miatt ürülnének ki az utcák, ragyognának fel a lelkek, felejtenénk el acsarkodni egymással, és nemcsak minden harmadik pesti tömbház, hanem minden egyes lakás ablakából ordítaná Hajdú B.: „Be lehet azt piszkálni, pöckölni, tuszkolni…!” Akkor talán még kósza biciklisták sem tekeregnének meccsidőben a néptelen aszfaltdzsungelben.

Ha pedig mégis, attól a szent mámortól fűtve, amelyet Sztevanovity Zorán zenész-előadó az 1954-es világbajnokság idejéből megmaradt gyermekkori trolibuszos emléke idéz fel: „Az egyik megálló éppen egy ház nyitott ablakához esett, ahonnan csak úgy harsogott kifelé a riporter hangja. Mi, utasok a vezetővel együtt a troli szintén nyitott ablakán át ittuk a riporter szavait, s el nem indultunk volna, amíg az akció véget nem ért.”

A szent mámort kívülállóként is tapasztalhattuk mostanság, és itt elsősorban nem a Duna-menti Messi-, Haaland-, Cristiano Ronaldo- vagy Zöld-foki-szigetek-rajongók tiszteletre méltó lelkesedésére gondolok, hanem a valódi érintettek Budapesten megélt vb-őrületére. Éppen az Irányi utcában ért a pillanat, amikor lefújták a drámai módon, 91. percben esett góllal eldőlő Spanyolország–Portugália nyolcaddöntőt, és 1–0-s győzelmükkel biztossá vált a spanyolok továbbjutása. 

Az Amerikában portyázó nagyválogatott tagjaié éppúgy, mint az Irányi utca elegáns bérházában apartmant foglaló spanyol turistáké, akik a továbblépés tébolyult örömét nem tudták magukban tartani, kiálltak az első emeleti erkélyre, és vad szurkolói rigmusokkal késztették színvallásra a szemközti borozó teraszán csevegő társaságokat, kései órán hazafelé siető járókelőket. És a pesti nép színt vallott: előbb óvatosan, aztán egyre hangosabban kapcsolódott be a „Viva Espana!” rigmusba, együtt tapsolt, ujjongott a vb-tüzet Budapestre importáló boldog vendégekkel. 

Aki távolabbról figyelte a kizökkent pillanatot, a váratlan zsongást, a spontán utcai felbuzdulást, az is pontosan érezhette: itt valami történik. Valószínűleg ezt hívják vb-láznak.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!