Hatvan és negyven év angol árnyéka – Moncz Attila publicisztikája

Az elmúlt hatvan évben 15 Európa-bajnokságot rendeztek, illetve ebben az időszakban most zajlik a 15. világbajnokság. Ezen tornákon kilenc európai nemzet összesen 23 trófeát nyert. (Németország 6, Franciaország, Olaszország, Spanyolország 4–4, Csehszlovákia, Dánia, Görögország, Hollandia, Portugália 1–1.) A felsorolás láttán nyernek értelmet Peter Osgoodnak, a Chelsea legendájának a korabeli szavai, midőn az 1966-os döntő sokadik ismétlését figyelve a következőket mondta az akkori angol szövetségi kapitány sztoikus nyugalma hatására: „Emlékszem, arra gondoltam, miközben Alf Ramsey lenyűgöző önuralmát figyeltem az ünneplés közben: »Élvezd ki, Alf, ennél már nem lesz jobb!«”

Kétségtelen, nem lett, a hosszabbításba torkolló, Geoff Hurst erősen vitatható góljával (a labda a lécről lepattant, a többség szerint a gólvonalon kívülre, Tofik Bahramov partjelző szerint viszont teljes terjedelmével azon túlra, és mivel akkor VAR vagy gólvonal-technológia még sehol sem volt, ez utóbbi bizonyult perdöntőnek) 4:2-re megnyert Anglia–NSZK világbajnoki döntő a futball feltalálóinak máig a legszebb emléke. De ha úgy tetszik, Anglia történetének egyetlen, trófeával záruló nagy tornája. Bobby Moore előtt és után senki sem vehetett át fontos kupát (neki speciel II. Erzsébet királynő adta át), jött egy tiszteletkör, aztán egy feleségek nélküli vacsora a Royal Garden Hotelben, meg fejenként 1000 fontos tiszteletdíj.

Azóta sehol egy serleg, döntő is csak kettő. Pedig akadt néhány aranygeneráció, nemegyszer a favoritok közé sorolták Angliát, de létezik egy olyan pszichés akadály (Gareth Southgate, a legutóbbi kapitány fogalmazott így), amivel eddig senki sem tudott mit kezdeni. Most éppen egy némettől várják a megváltást (Thomas Tuchel lehet egyébként az első szövetségi kapitány, aki „idegenlégiósként” nyer vb-t), és ha ez összejön, teljesen megérdemelt lesz. Ehhez ugyanis két, a világranglistán a legjobb háromban szereplő riválison (Argentínán, majd a francia–spanyol győztesén) kell átverekednie magát a csapatnak. Akkor nem érdemes lelki gondokról beszélni, és akkor minden múltbeli önsorsrontást is el lehet feledni.

Mert azért lehet lélektani okokra is hivatkozni, de Angliát a balsors és a saját hülyesége is sújtotta az elmúlt évtizedekben. Regnáló világbajnokként például úgy bukta el az 1968-as Eb elődöntőjét Jugoszláviával szemben, hogy Alan Mullery az angol futballtörténelem 424. válogtott mérkőzésén a csapat első kiállítását kapta „Ők előszedték az összes aljas húzásukat, durván, becsúszva szereltek, a játékvezető pedig egyszerűen borzalmas volt. Egy perccel a vége előtt Trivics engem is elintézett. Elegem lett abból, hogy folyamatosan sértegették és lerúgták a társaimat, így ágyékon rúgtam” – idézte fel később Mullery. Az akkor már Sir Alffá előléptetett szövetségi kapitány pedig még meg is dicsérte emiatt, mondván, „végre valaki, aki megmutatta ezeknek a kurafiknak”.

Mondjuk, nem ez volt a leginkább sorsfordító piros lap, David Beckham Argentína elleni, az 1998-as nyolcaddöntőben történő kiállítása tényleg a gárda továbbjutásába került. (Mullery már 0–1-nél vonult az öltözőbe.) Aligha véletlen, hogy a 2–2 után tizenegyespárbajban elveszített meccs másnapján a The Daily Mirror „Tíz hős oroszlán és egy hülyegyerek” címlappal jelent meg. Talán még Kim Milton Nielsen kerülhetett volna mellé, mert bár Beckhamet jogosan állította ki, de hogy miért nem adta meg Sol Campbell aranygólját a hosszabbításban, azt legfeljebb az ostobaságok megindoklásában világcsúcstartó FIFA tudta megmondani. (Campbell egyébként a 2004-es Eb Portugália elleni elődöntőjében is betalált, azt is érvénytelenítették, Anglia akkor is kiesett.)

Bár az is igaz, Anglia cím- és piros lapban is erős volt a múltban, ha a fontos meccseket nézzük. Az 1988-as dicstelen, három vereség után elkönyvelt kontinensbajnoki búcsút, meg az év végi, Szaúd-Arábia elleni 1–1-et az „Allah nevében takarodj” üzenettel köszönték meg Bobby Robsonnak (aki így is maradt, és két évvel később vb-elődöntőbe vezette a csapatot, amelyet aztán 300 ezren köszöntöttek a lutoni reptéren), az 1992-es Eb-égésnek (a svéd, dán, francia hármas mellől esett ki nyeretlenül) pedig a Svédek 2, Répák 1 címlappal állított emléket a The Sun, az említett zöldség tetejére Graham Taylor, akkori szövetségi kapitány fejét montírozva. Úgy teljes a kép, ha hozzátesszük, a szlengben a répa tökfejet is jelent… Ugyanígy lehetne egyébként Wayne Rooney-t is minősíteni, aki a 2006-os vb-n Portugália ellen állíttatta ki magát, az angolok pedig tizenegyesekkel elbuktak. Nem biztos, hogy így kellett volna történnie, mert Jamie Carragher, az utolsó angol rúgó elsőre bevágta a labdát, a megismételtetett lövést viszont elhibázta.

Előfordult hogy egy BEK-győztes edző, Brian Clough által „lekesztyűsbohócozott” kapus, a lengyel Jan Tomaszewski állította meg őket (az 1974-es vb selejtezőjében), kapushibák is voltak gazdagon (az élén David Seaman Ronaldinho szabadrúgásánál előadott mutatványával 2002-ből), olykor a gólvonalak is „megmozdultak” (mint 2010-ben Frank Lampard bombájánál), volt, hogy a kapitány és stábja a leendő ellenfél feltérképezése helyett a Szajnán hajózott és a Notre Dame-ot látogatta meg (Roy Hodgsonék ki is estek 2016-ban Izlanddal szemben), de az én szubjektív dobogómra ezekkel nem lehetett felkerülni.

Bezzeg az 1970-es kieséssel! Eleve angol szempontból „jól sikerült” a torna felvezetése, hiszen Bobby Moore-t őrizetbe vették Bogotában egy vélt karkötőlopási ügyben, aztán kiderült, a FIFA tiltja a meccs közbeni vízfogyasztást („Az olyan nagy termetű játékosok, mint Bobby Moore, öt kilót is fogytak, mi csak hármat” – idézte fel a csatár Francis Lee), majd az egészet megkoronázta Gordon Banks mérgezése. A kapus ragaszkodott hozzá, hogy csak olyan palackból igyon, amit előtte bontanak fel, állítólag így volt ez a Guadalajara Country Clubban is, ettől még az éjszakát a mellékhelyiségben töltötte, másnap pedig Peter Bonetti védett helyette az NSZK ellen 2–0-ról többek között egy kapushiba miatt a hosszabbításban elvesztett meccsen. 

A képzeletbeli „ezüst” az 1982-es stábot illeti meg, amely jól kinéző, de „hőtermelő” mezeket rendelt a bilbaói pokolba („Olyan felsők voltak, amelyeket egy angol inkább télen viselne. Amint izzadni kezdtél, magukba szívták az összes nedvességet, és iszonyúan nehezek lettek. Amikor levetted őket, úgy zuhantak a földre, mint egy kő” – mesélte Steve Coppell, az együttes szélsője), majd ezt sikerült „megfejelni” azzal, hogy az együttes kulcsemberét, a kétszeres aranylabdás Kevin Keegant a torna alatt elengedték Hamburgba, orvosi kezelésre. Ötórás autóutat követően, hogy reggel hétkor elcsípje a Madridból induló gépet. Csoda, hogy a négy közé jutásról döntő összecsapáson nem sikerült két góllal elintézni a már reménytelen helyzetben lévő Spanyolországot?!

De minden angol búcsúk búcsújáért szerdán lehet revansot venni. Negyven év elteltével, ugyanúgy egy Mexikó által (társ)rendezőként jegyzett világbajnokságon. Diego Maradona Isten keze, majd isteni lába által jegyzett góljáért lehet törleszteni. Terry Butcher, az angolok védője a meccs után a doppingszobában együtt ücsörgött Maradonával, és amikor látták a tévében az ismétlést, DunDiego a fejére mutogatott. „Ha azt mondta volna, hogy kézzel ért a labdához, szerintem ott helyben megfojtom. Szóval nemcsak kiváló játékos volt, hanem okos is” – idézte fel Butcher. Ezek fényében aligha véletlen, hogy a közösségi médiában már megjelentek az első képek, amelyeken Harry Kane megy fel a levegőbe Dibu Martínez mellett és üti be a labdát, győzelemhez segítve a „háromoroszlánosokat”. Egy elveszített tizenegyespárbaj (pedig volt belőle hét…) vagy sima kiesés (ezt hadd ne számoljuk meg…) sem fájt annyira, mint a mexikóvárosi eset.

Szerdán Argentína ellen a legfájóbb sebre gyógyírt lehet keresni, a teljes felépülésre azonban minimum vasárnapig várni kell. Bár amilyen az angol sors, ez simán lehet legalább 62 év is.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!