Az első világháború kitörése véget vetett az aradi diákok aranyéletének, az addig futballmeccsektől hangos líceumparkra is csönd telepedett –beleolvastunk a Battonyán született Molnár-C. Pál festőművész önéletírásába. Cikkünk illusztrációjaként bemutatunk néhányat békési tájképei, valamint az Est-lapokban közzétett sportgrafikái közül.
Mielőtt továbbindulnánk hét végi meccshelyszínünkre, a Mezőkovácsházához közel eső Babó majorban töltjük az éjszakát. És itt engedjenek meg egy személyes kitérőt: a valamikori uradalmi központ régi környezetét, a kastélyszerű főépületet, a gabonaraktárt, a libatelepet, az egykori istállót mintha mind láttam volna már, dédnagyapám, Molnár-C. Pál gyermekkori világa köszönt itt vissza mindenben.
A végtelenbe nyúló békési mezők, a távolban derengő templomtorony, a szabadon legelésző lovak, a gyümölcsfát körüldongó méhek, a szabályosan sorakozó szalmabálák mind-mind az 1894-ben született festőművész tájképeinek hangulatát idézik.
Nem véletlenül: innen alig tizenöt kilométerre, a Battonyával szomszédos Tompapusztán látta meg a napvilágot a helyi földbirtokosnál alkalmazásba vett francia-svájci házitanítónő fiaként, tanulmányait később az aradi főreálgimnáziumban folytatta. Boldog diákéveiben törést jelentett az első világháború kitörése, és a fordulat kapcsán olvashatunk tavaly megjelent önéletrajzában korai futballélményéről is.
„1914 nyarát írtuk. VII-ből vizsgáztunk. Szarajevóban eldördültek azok a pisztolylövések, melyek a világ folyásának új irányt szabtak. Ennek a kis írásnak kereteibe nem férne bele egy tragikus világtörténelmi esemény kezdeteinek történelemfilozófiai taglalása. Egy hordó tartalma nem fér bele egy flaskába. De az első világháború első hullámverései hamar elérték Aradot is és egy-kettőre saját kis diákéletünkre is rányomták bélyegüket. A Lyceumból kitelepítettek bennünket. A VIII. osztályt már szanaszét osztva a városban, osztályonként és óránként más-más helyen végeztük. Az anyaépület hadikórházzá alakult. Elég hamar meg is telt sebesültekkel. Osztálytársaink egy-némelyike már be is vonult.”
„Sok alkalmi dal, sok novella, sok színdarab, számos film fogja heroizálni évtizedek múlva is a háború fordulatait, a történelmi tanulságokat levonni, az események törvényszerűségeit megállapítani sem akkor, sem azóta nem voltam hivatott. Csak ami saját kis életemet innen-onnan súrolta, csapkodta, lódította, hányta-vetette. Búcsút mondtam szellemi otthonomnak, a Lyceum szép nagy épületének. El sem képzelhettem, hogy oda soha többé be nem tehetem ismét a lábamat. A nagy Lyceum-kertet, ahol intézetünk sportpályáján annyi gólt hárítottam el mint csapatunk hátvédje, vagy, ahogy akkor nevezték, bekkje. Nem voltam én valami kiváló focista, de magas növésem alapján alkalmas voltam hárításra a kapu előtt. Sípcsontom éle néhány horpadásban viseli emlékét még ma is néhány heves összecsapásnak.”
A mozgás ábrázolása, a kicsavart testhelyzetek megragadása izgatta a sportban Molnár-C. Pált, ilyen témájú tusrajzai főként az Est-lapokban jelentek meg a húszas, harmincas évek fordulóján.
A festőművész születésének 123. évfordulója alkalmából áprilisban rajzversenyt hirdetett – a helyi Molnár-C. Pál Emlékház vezetője, Palkó Márta felügyeletével – a Városi Művelődési Központ és Könyvtár. Az általános iskolás pályázók több téma közül választhattak, a sportgrafikákon belül egyedül Liszkai Henrik 8. a osztályos tanuló döntött a futball mellett. Az ifjú jelentkezőnek további sikereket kívánva folytatjuk bicikliutunkat Tótkomlós felé.
