Európa közelít – Malonyai Péter jegyzete

Az Európa-liga döntője nem szolgált különösebb szenzációval. Felejthető első félidő után hengerelt a Chelsea, a vége 4–1 lett – és ennyi.

A finálé egyébként sem vonul be maradandóként az európai futball történetébe, másként: már a kezdés előtt tudni lehetett, nem a játéknak szánták a főszerepet. Inkább a (sport)politikának. Az azerbajdzsáni helyszín, a jegyelosztás szinte lehetetlenné tette, hogy Premier League-hangulat legyen két Premier League-csapat presztízsmeccsén, illetve az, hogy a feszült örmény–azeri viszony miatt Henrih Mhitarjan nem lehetett ott az Arsenalban, az esélyegyenlőségen ejtett csorbát.

Erről persze a csapatok nem tehettek. Ők teljesítették a kötelességüket, túlestek a finálén, a győztes örült, a vesztes szomorkodott, a szereplők meg mondták a kötelezőt. A Chelsea oldalán persze hogy Eden Hazard volt a főszereplő, most is bizonyította klasszisát, s utána természetesen arról beszélt, Real ide, Real oda, most csak az volt a fontos, hogy győzelemhez segítse csapatát. A másik oldal sem okozott csalódást, a búcsúzó Arsenal-kapus, Petr Cech igyekezett kidumálni, hogy idén nem nyertek semmit, a Bajnokok Ligája csak álom maradt, érve szerint kár, hogy drukkereik nem látták, mennyit dolgoztak a hátuk mögött hagyott idényben. Kár, nem kár, ők (is) csak a produkciót látták, kérdés, ki lehet-e szúrni a szemüket az örökzölddel: „Majd jövőre…” Azt tegyük el a legendás mellébeszélések közé, hogy Cech hozzátette, „erősebben térünk vissza”, hiszen a hírek szerint jövőre ő már klubigazgató lesz – éppen a Chelsea-nél. Az edző, Unai Emery még hozzátette, hogy amit láttunk, egy folyamat kezdete. Azt nem taglalta, melyik irányba. Talán jobb is így.

Nem verte ki tehát a biztosítékot az Európa-liga idei fináléja, az viszont pozitívum, hogy a megfogalmazások a nálunk honos nyilatkozatokra emlékeztetnek. No lám: az európai futball kezd utolérni bennünket!