Ellopták a játékomat – Malonyai Péter publicisztikája

Nem a homokozóban ottfelejtett lapátra, szitára, vödörre gondolok a címmel, azon már túl vagyok jó néhány évtizede, a tárgy nemesebb és összehasonlíthatatlanul értékesebb. A futball tűnt el.

A nemrég véget érő világbajnokságon végképp eldőlt, hogy a lényeg – a játék, a futballisták – csak körítésül szolgálnak egy olyan világüzlethez, amelyhez a hétköznapok embere nem konyít, semmi köze nincs hozzá, csak eszköz a nagyurak kezében. Gondolok itt a nézettség kitételére: a becslések szerint hatmilliárd embert érintett a torna. A hatmilliárd jegyében igyekezett minden és mindenki előtérbe kerülni – a játék ürügyén.

A torna becsült márkaértéke a BrandFinance szerint 4.56 milliárd euró, miközben a vb-re nevezett 48 keret összértéke 17 milliárd. Visszatérően rájuk kíváncsi a jó nép, ők teremtik meg az alapot, magyarán a pénzt, hogy a körülöttük sertepertélők is jól éljenek. Az még hagyján, hogy a csapatot segítő, stábnak nevezett munkaközösségben válogatottanként átlagosan 24 hozzáértő szerepelt (a tehetősebbeknél 60-70), elvégre ők jó esetben ténylegesen hozzátesznek valamit a produkcióhoz. Jobban zavar, hogy tömegsport lett a játékvezetésből, VAR-ostól, mindenestől „a mérkőzés közvetlen lebonyolításához szükséges hivatalos játékvezetői-technikai csoport: körülbelül 12-13 fő” – olvasom. Miközben a felügyeletükre bízott egy-egy csapat 11 futballistát számlál. 

A futball a világ legegyszerűbb játéka – mondják. Aláírom, mert önmaga marketingje: mindenki ugyanúgy rúg bele a labdába, lendül a láb, elmozdul a labda, csak hát, aki tud futballozni, az ott ér hozzá, akkor tolja meg, ott van a súlypontja, ahol és amikor kell. Esterházy Péter klasszikusa szerint, az ő (a mi) idejében (időnkben), aki szemüveges volt, olvasott, aki nem, focizott. Találó megállapítás, de van nekem olyan barátom, aki szemüvegesen játszott, ám szögletnél levette, a markába rejtette, hátha fejelnie kell.

Nálam a futball lelke a grund. Nem az ingatlan­nyilvántartásba vett telek, hanem a szelleme, a hangulata. Ahol nem kellett eltakarni a szájunkat, ha indulatainkban odamondogattunk egymásnak, nem is gondolva a nyomdafestékre, ivás nélkül kibírtuk a meccs végéig, három korner volt egy tizenegyes, és kettővel kellett nyerni. 

Tudom, ez az egyik véglet – a kisemberé. Aki átvette a stafétabotot az első labdákat Magyarországra hozó arisztokratáktól (Esterházy Miksa), egyetemistáktól. Az utca emberének vállain épült fel a futball, s lett belőle az, ami. Zsolt úr, a legendás játékvezető mondta mindig, hogy a körfolyosós bérházak káposztaszagú udvaraiból indult el világhódító útjára s vált részévé a városi polgári kultúrának, nálunk, mindenütt. A két világháború között dőlt el minden, akkor lett a gyári munkások, vasutasok, villamoskalauzok, cipészek, lakatosok vagy nyomdászok, tisztviselők, tanítók, kereskedők, hivatalnokok (korabeli felsorolás) számára a vasárnapi bajnoki a hét egyik legfontosabb közösségi eseménye. Akkor még a klasszisaink, Schlosser Imre, Orth György, Sárosi „Gyurka” és a többiek példaképek voltak és nem sztárok, elérhetetlen celebek, akiket legfeljebb irigyelni lehet. A futball Magyarországon valódi „nemzeti tömeglátványossággá” vált – emelem ki egy tanulmányból, amelyben még: „A magyar futball története jól tükrözi a 20. századi magyar társadalom változásait: az elit sportjából előbb polgári, majd munkás- és népsport lett, végül a 21. századra egyszerre maradt helyi közösségi élmény és globális szórakoztatóipari termék.”

A helyi közösségi élményt, szűkebben a lokálpatriotizmust, finoman szólva is mérséklik az importfutballisták. Hogy hol tart a világ, arra legyen példa, amit a DAC ügyvezetője, Jan Van Daele mond arról, hogy Tuboly Máté miért nem lett tagja a csapat Konferencialiga-keretének: „Korlátozott a nevezhető külföldi játékosok száma, mindössze tizenhatot jelölhettünk.” Tizenhatot (!), ismétlem – azzal a megjegyzéssel, hogy Van Daele (ő speciel belga) érvelése a megszokott mellébeszélésre is példa, hiszen Tuboly – mondják – elkívánkozik Dunaszerdahelyről.

Már minden csilivili a világtorna környékén, jellemző a „luxizás” is, hiszen a világbajnokságokon 2010 óta a kupát (FIFA World Cup Trophy) egy Louis Vuitton-készítésű díszbőröndben viszik a pályára, világsztárok kíséretében. Az idén a teniszben remek Carlos Alcaraz, két futballvilágbajnok, Mario Kempes (1978) és Andrés Iniesta (2010), valamint Csung Ho Jon dél-koreai divatmodell és színésznő követte a bőröndöt.

A drukkernek, akiért ugyebár a futball van (kacagok föl gúnyosan, mint Mephisto Goethe Faustjában: „Mert minden, ami létrejön, / Megérdemli, hogy elpusztuljon.”), a világbajnoki napok alatt rendre szembesülnie kellett a hírekben Donald Trump amerikai elnök és a FIFA-t vezető Gianni Infantino egymás iránti forró szenvedélyével. A liezon más politikusokat feljogosított arra, hogy kilépjenek az árnyékból és ízléstelenül sértegessék a futballistákat. Celeste Amarilla paraguayi szenátor „gyarmatosított kameruninak” nevezte Kylian Mbappét, Mariano Rajoy korábbi spanyol miniszterelnök pedig azt állította a francia válogatottról, hogy „nincs egyetlen francia játékosuk sem”. Mindezen joggal akadt ki az Európa Tanács főtitkára, Alain Berset. A döntő napján közzétett nyílt levelében figyelmeztetett, hogy a FIFA egyre mélyülő válságba sodródott, amelyben a pénz és a hatalmi érdekek állnak a középpontban.

Ilyen körülmények között az alattvalók is bátrabbak. A vesztes argentinoknál a futballisták az eredményhirdetésnél megtehették, hogy hátat fordítsanak a spanyolok éremátvételének, a népek aláírásokat gyűjtenek, hogy csalás miatt játsszák újra a döntőt, és persze vannak összeesküvés-elméletek a szabadkőművesekkel kezdve az FBI-on át a fekete mágiáig.

Bizonyság a fent és a lentre, hogy az átlagszurkolónak, lett légyen akármilyen jómódú hazájában, ma már esélye sincs arra, hogy ott legyen a világbajnokságon. Nem tudja kigazdálkodni a jegyárakat (sem). Aktuális tény, hogy 2026 nem egyszerű folytatása a korábbi áremelkedésnek, hanem a nagy ugrás. Míg 1994 és 2022 között a legdrágább hivatalos jegy a döntőre körülbelül nyolcszorosára nőtt (200 dollárról 1607 dollárra), 2026-ra egyetlen ciklus alatt megközelítőleg a hétszeresére (1607 kontra 10 990). 

Miközben a világból vélemény vélemény hátán jött velem szemben, honfitárs edzőink, szakembereink meg sem szólaltak. Szövetségi kapitányunk, Marco Rossi is csak a torna után foglalt állást. Örömmel jelentem, hogy Signor Rossi már igazi magyar, nem csupán azért, mert a „kovalens kötés” kémiai fogalmat oly érthetően mondja ki egy reklámban (vajon tudja-e, mit jelent…?), hanem a világbajnokság után adott interjújában is. Elmondja, hogy ott lett volna a helyünk a tornán, csak azok a fránya meccsek… Azok ne lettek volna… Hatból ugyanis csak kettőt megnyerve selejteztek a fiúk, csak a csoportutolsó örmények ellen győztek. A vezér szerint a tabella smafu, a minőség, a szervezettség meg a taktikai érettség arra predesztinált minket, hogy indulhassunk a vb-n. Ahol – ezt is ő mondja – „nem gondolom, hogy rosszabbak lennénk sok olyan csapatnál, amelyik részt vett a világbajnokságon”. Tipikus magyar érvelés, azoknál mindig jobbak vagyunk, akikkel – nem játszunk. Az pedig, hogy Európa tizenhat csapata kevés-e a futball földrajzát nézve, édes mindegy, mindig a kiírás szerint kell bizonyítani, ez az alap.

Így aztán nem csupán a világbajnokság, Rossi kapitány is ellopta tőlem a futballt – a mellébeszélés nálam rosszabb, mint a mellélövés, a csúsztatást pedig csak fejesben szeretem.

Talán mert még láttam – a játékot.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!