Nagypapa, lassíts! – Borbola Bence publicisztikája

EGY KILENCVENÉVES EMBER edzője arról panaszkodik, hogy tanítványát nehéz rávenni a pihenésre. Ezt a mondatot azért érdemes még egyszer elolvasni… Nem a mozgásra. A pihenésre. Marty Granoff ugyanis benevezett a hétvégi New York-i maratonira, és a felkészülés közben szemlátomást nem értette meg, hogyan illene viselkednie valakinek, aki kilencven is elmúlt. Ebben a korban a család rendszerint azt szeretné, ha az ember felvenne még egy pulóvert, vagy egyáltalán, különösebb baj nélkül bele tudna bújni a kikészített papucsába.

Ő rajtszámot kért.

Ráadásul vele készült az ötvenhét éves fia és a huszonkét éves unokája is. Három nemzedék ugyanarra a negyvenkét kilométerre, ami családi programként valamivel bonyolultabb a vasárnapi ebédnél. 
Grandpa (Nagypapa) Marty legutóbb a nyolcvanas években indult a New York-i maratonin. A legtöbben ennyi idő után a régi befutóképet keresnék elő, lehetőleg olyat, amelyen még rendes hajuk van. Ő ehelyett a visszatérésen kezdett dolgozni. Edzője, Sean Fortune a futóverseny előtti napokban szokatlan szakmai nehézségről számolt be, a kilencvenéves tanítvány nem volt hajlandó pihenni. A fiának pedig a saját edzésein kellett változtatnia, hogy az apját elkísérhesse. Másféle tempóra kellett átállnia. Az együtt megtett útra.

Ezen a ponton könnyű lenne elővenni a gondosan bejáratott mondatot arról, hogy a kor csak egy szám. Csakhogy a kor néha egy lépcső, amelynek a tetején meg kell állni. Egy térd, amely felmondja a szolgálatot. Egy mozdulat, amely tegnap még ment. Az idős úr történetétől senkinek sem lesz fiatalabb az ízülete, és akinek kilencvenévesen a boltig eljutni is jelentős teljesítmény, annak ugyanúgy jár a tisztelet. A maratoni ne váljon újabb vizsgává, amelyen még az időseknek is bizonyítaniuk kell, hogy elég ügyesek az élethez.

Izgalmasabb kérdés, mit szólunk hozzá mi, többiek. Akik szeretjük őket. Akik tudjuk, mi lenne nekik a jó. Gyerekként ehhez még kicsik vagyunk, aztán egyszer csak megérkezik a másik mondat: ehhez már öreg vagy. A kettő között volna valahol az engedélyezett élet, csak közben dolgozni kell, gyereket nevelni, befizetni a számlát, elintézni a „fontos” emailt, nyomkodni a buta okostelefont. A saját tervünk ráér. Majd, ha nagyobbak lesznek a gyerekek. Majd, ha kevesebb lesz a munka. Majd nyugdíjasként. Nyugdíjasként pedig tessék vigyázni, mert ebben a korban már nem szabad csak úgy nekiindulni.

Különösen megható, hogy ezt többnyire szeretetből mondjuk. Nem akarunk semmi rosszat, éppen ellenkezőleg. Szeretnénk megőrizni apánkat, anyánkat, nagyszüleinket, lehetőleg biztonságban, elérhető közelségben. A baj a megőrzéssel van. Az ember nehezen viseli, ha úgy bánnak vele, mint a családi porcelánnal, fontos, értékes, pótolhatatlan, ezért jobb, ha a helyén marad. Legfeljebb letöröljük róla a port…

Van valami zavarba ejtő a szerepcserében. Egykor ők kiabáltak utánunk, hogy lassabban biciklizzünk, kapaszkodjunk, nézzünk a lábunk elé. Most mi mondjuk nekik ugyanezt. A szavak ismerősek, csak a hangjuk lett más. A gyerek közben felnőtt, a szülő meg­öregedett, és egyszer csak mindkettőjüknek hozzá kell szoknia ahhoz, hogy a másik aggódik, fél. Persze a féltésnek is lehet alapja: Harrison Ford túl a nyolcvanon is maga vezeti a repülőgépét, az utóbbi években pedig több bakija is akadt. Volt, hogy a kijelölt leszállópálya helyett a gurulóúton tette le a kisgépet, de olyan is volt, hogy egy várakozó utasszállító fölött repült át. Indiana Jonesnak a moziban ennél szűkebb helyeken is sikerült megúsznia, de lassan el kell fogadnia, az idő eljárt felette, megöregedett, a repülőgép-vezetés már nem neki való. 

Szerettei Marty Granoff esetében is előre látták az elesést, a bajt, a mentőt, hiszen a felgyorsult világban szép lassan mindenből a kockázatot olvassuk ki. A lépcsőből, a kirándulásból, egy utazásból. A maratoniból meg pláne! Pedig az öregedéshez az is hozzátartozik, hogy egyre több döntést készülnek meghozni helyettünk, miközben mi még nagyon is itt vagyunk.

A Granoff família három generációjának vállalásában ezért van valami különösen szép. Ahhoz, hogy a nagyapával mehessenek, az ő tempóját kell felvenniük. A tervezett iram több nyolcórás „bandukolást” jelentett, ezalatt egy átlagos családi összejövetelen már kétszer előkerülhet, hogy ki mire emlékszik rosszul. Egy olyan világban, amelyben a sportóra minden megtett méterről véleményt alkot, ez már önmagában figyelemre méltó döntés. Az ember kimegy futni, aztán a csuklóján lakó kis könyvelő közli, hogy ma sem volt elég gyors.

Sokat beszélünk a közös időről, de többnyire úgy értjük, hogy legyen végre egy szabad óránk. Ritkábban gondolunk arra, hogy a közös időnek sebessége is van. A gyereknek meg kell néznie egy bogarat. Az idős embernek meg kell állnia egy percre. Mi pedig már a következő sarkon járnánk, és hátrafordulva türelmetlenkedünk. Aztán majd bármit megadnánk, hogy még egyszer várni kelljen rájuk.
Ehhez a felismeréshez nem szükséges New Yorkba utazni. Elég egy séta, amelyen nem sürgetünk senkit. Egy délután, amelynek nem az a legfontosabb eredménye, hogy mindennel végeztünk. A sport ebben a családi történetben mégis különös lehetőséget kínál: a legidősebb választotta a programot, a fiatalabbak pedig alkalmazkodtak hozzá. Egy napig ő mondta meg, merre mennek és milyen gyorsan.

Hosszú volt az út, de így legalább valóban volt idejük egymásra.

Persze értem azt is, aki most a fejét csóválja. Kilencvenévesen maratoni? Azért mindennek van határa. Valóban van. Az egészségnek, az erőnek, a terhelhetőségnek. Csak azt volna jó néha megvizsgálni, hogy a határt ki húzta meg. Az orvos? A test? Vagy mi, akik a megnyugtatóbb vasárnap kedvéért már előre hazakísérnénk valakit?

Marty Granoff családjában vasárnapra negyvenkét kilométer közös utat terveztek. Egy apa, egy fiú és egy unoka. A stopper mindhármuknak ugyanúgy számolt. Marty Granoff végül nyolc óra huszonhat perc és hét másodperc alatt tette meg a negyvenkét kilométert. Egy teljes munkanapot töltött a pályán, némi túlórával, kilencvenévesen. Talán nem meglepő, a korosztályában első lett. Aki tehát legközelebb azt mondja neki, hogy ebben a korban már igazán lassíthatna, készüljön fel: Marty bácsi lassít. Csak közben eljut Staten Islandből a Central Parkig – és sokunk szívéig.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!