Jász-Nagykun-Szolnok megyei barangolásunkat folytatva Nagyivánra tekerünk, ahol azzal a hírrel fogad Lajtos István polgármester, hogy elmarad a meccs. A Jászszentandrás nem jött el, a nagyivániak úgy mondják, megijedtek tőlük, a bajnoki így 3–0-val az övék (a tabellán mutatkozó szakadéknyi különbség alapján lehet valami a dologban, ráadásul a bivalyerős megyei másodosztályú csapat még volt NB I-es játékossal is büszkélkedhet Csehi Zoltán személyében). Marad az egymás közti játék, és a találgatás, mit csinált volna hasonló esetben a szentandrásiakkal a helyi Görbe-csárda egykori legendás törzsvendége, a félelmetes betyár hírében álló Rózsa Sándor. Egy furcsa délután emlékképei – Móricz Zsigmond „Rózsa Sándor a lovát ugratja” című regényéből vett idézetekkel.
„A parancsnok kiadta a rendeletet, hogy búcsúzni. Aki asszonyfélét még egyszer meglát a csapat után vándorolni, azt huszonötig vágatja, de felemelt szoknyával.
Kitört a sírás, a rívás, a jajveszékelés. Lányok, asszonyok azon a hangon kezdettek üvölteni, ahogy a koporsónál szokás.”
„– Jó van, kis lovam, jó van, bogaram, jó van, kedvesöm, angyalom, gyünyörűségöm.
S otthagyta a lovat magában.”
„– Hun őtőztél föl?
A legény végignézett magán. Pirosnál öltözött másik ruhába. Szeretett mindennap másikban lenni. Most fehérben volt. Szép fehérben. Vasaltban. Múltkor itt vette magára a zsírba iktatott setétet.
Eszébe jutott, hogy Juliska miatt vett tennap este ilyen szép fejéret.
De a lóiskolázásnál nagyon átizzadta. Azért fejér ez még most is ahhoz, amit Anna adott rá.
– Pirost odaadtam az öcsémnek.
– Zöcséd?… Hát a hun van?
– Mögkerűt.
Anna megölelte.
– Neki adtad a Pirost?
– Evöszi.
– Osztán neköd ki marad?
A legény ránézett. Belenézett a szemébe.
– Te.
– Én? – s megcsóválta a fejét és nevetett. – Én mindig itt vagyok. De te nem vagy itt mindig… Kell neked is valaki. Állandóra. Örökösre.”
„Minden eszébe villant, a szögedi vár vaskapuja, ahova bement vót, ahonnan ki nem jön, akit nem eresztenek… De kutya sok ostobaság. Rázárják az ajtót. Vasat kovácsolnak az ember lábára. Ahogy megpatkolják a lovat. Ha. Csak a ló nem tudja lerúgni a patkót a lábáról, hanem az embör lerúgja.
Le biz azt.
Mán akár hiszi a nagy szájú lány, akár nem.”
„Senki sem tudta közülük, ki ez, mit kísér, kit sirat. Csak ment köztük némán, mint a keresztvivő. Vitte az élete nehéz keresztjét.
Körülvették, simogatták, vigasztalták, de az csak egyre jobban jajgatott. Nagyon rájött most a fájdalom, hogy megismerte az ismeretlent, aki őtet megmentette.
– Ne sírjál – mondta neki Rózsa Sándor. – Ne sírjál. Én nem töhetök rulla… De ha töhetök: töszök!… Mert ha te árva vagy, árva vagy… én is árva vagyok… Majd megtudod, ki vagyok… Nem te vagy az első szögény, akinek segítöttem, nem is az utóssó… Tudd mög, tudjátok mög, neköm sönki se számít, csak a szögény… Hát lögyetök békén.
Mély csönd volt. Mély, mint mikor misére csöndítenek.”
„– Mönjenek csak kentök nénémasszony, arra is világ a világ.
Ez a Rácz Pál, ez különösen beírta magát fekete betűkkel, mert az egész idő alatt csak őtet gúnyolta, s hogy mögnyomott egy mönyecskét a míhelynél… Azért is nem mert menni, a szegedi úton, hanem inkább vaktába lekerült a madarászi csárdának, ha soha nem látta is… Isten őrizz, két nő s két pandúr… éccaka… soha túl nem élte volna…
Ahogy az éccaka sötétedett, úgy veszett a bátorságuk.
A két nyomorult nő a nagy szegedi pusztán magában. Még farkas is jöhet rájuk, vagy veszett kutya vagy betyár.
Mi lesz velük, mi lesz velük…”
„– Soha többet a kezem alá nem vöszlek bennetöket, ha még ennyire sé löhet kioktatni azt a kapcabetyár mindönségit ennek a világnak.
Zúgott a puszta szele! Rózsa Sándor előrerúgtatott.”
„A két betyár a két lócán végignyúlva aludt, de a csárda tömve volt alvókkal.
Annyian voltak bezsúfolva, amennyien csak befértek. Mind asszonynép.
Akik a fogadott katonákat kísérték az éccaka, most megállottak a Csepegtetőnél, a hőség elől nagy fáradtan behúzódtak. Kosarak voltak a fejük alatt, ketten-hárman ültek úgy, hogy egymásnak vetették a hátukat.”
„Ilyeneket kellett mondania Csillagnak, mert néha oda-odanyerített a pejkónak. Olyankor érezni lehetett a pejkón, hogy mennyire javul. Milyen szorgalmatos lesz. Még jobban igyekszik. Csak mán a gyerök el ne rontsa az erkölcsit neki. Nála sincs se fegyver, se semmi. Mintha csak a ménesből vinné haza. Nála sincs se fegyver, se semmi.
Talán nem rontja el Bandi se.
Mer jó gyerök a gyerök. ”
„Meg akarnák is újra verni, folyton verni. Ha megfoghatnák, ezek azok, akik soha nem kímélnék a bottúl.
Hogy verjék a tulajdon édes apjukat, anyjukat!
– Engöm többet mög nem üt égy is!
Olyan isten nincs az égbe!
Tovább fütyörészett:
azt gondolod hogy szeretlek
ha mán éccő mögölellek
még százszor is mögölellek
mégse igazán szeretlek
Ha akar, lögyön templom! – rikkantott fel magában – minek az a kápolna!… Akasszanak fel: de engöm többet bottal mög nem ér az istennek szent árkangyala se.”
„Mindenképpen Sándornak könnyebb, mert lova van. Lóval csak könnyebben lehet megkeríteni a világot, hogy nincsen-e valahol s valamerre még egy ló, istállóban, pusztán, valamicsodás, aki éppen arra kívánkoznék, hogy Rúzsa Bandi alatt ficánkoljon, ha ménesbeli csikós lesz… Gyalogszerrel? Hogy lehetne gyalog embernek a maga két lábán ló után futni, de még mög is fogni, hm.”
„– Hohó öcsém, Bálint, csak te ne szeress bele jabba ja lóba, de sömmitelen félébe, mert osztángat hozzád ragad, akkor pedig úgy jársz, ahogy Ruzsa Sándor.
A kovácsnak megfagyott a szeme; most mi lesz.
– Hát az hogy járt? – kérdezte vidáman a legény s egészséges fogai kiszikráztak, ahogy nevetett. Kék szemei csillogtak a boldog jókedvtől.
A perzekutorok is nevettek.
– Kurrentájják. Úgyjárt.
– Mér kurrentájják?
– Mióta megszökött a szögedi nagyhögyön a szőlőbe, mer a zsivány gazembör leverette a lábárul a vasat, úgy menekűtt e’, hogy a kezin vitte’ a láncot, de a lábán egy pimasz cimborájáva eltörette a láncszömet. Az annyuk ne sirassa őket, csak egy szemet kalapáltak le egymásnak a vasával, olyan szömet, amit a kovács talán nem csinált mög olyan akkurátusan, ahogy kő…”
„A legény nem nyúlt hozzá, hatta, hogy közelebb jöjjön. Hatta, hogy hagy üljön le magától.”
„– Hát mifelénk azt mondják, hogy csak egy van igazi patkolókovács, hogy Bak Józsi a mestörök mestöre.
– Micsoda? – nevetett a mester. – Mestörök mestöre?… Má én nem tudom ki vagy, felőlem magaja Jézus Krisztus is löhetsz… Én pedig nem akarok úgy járni, mint a tápai kovács a Jézussal.
– Hát a hogy járt? – kérdezte eccerre mindenki.
– Az úgy járt, mert az akkó vót, mikor még a Jézus le-lenézett a fődre. Szóval elkerült Tápára is, osztán ott lelt a kereszt alatt egy kovácsműhelyt, arra ki vót írva, hogy “mestörök mestöre”.
Mögcsóvájja a fejit a Jézus, oszt bemögy.
(Már mindenki nyitva felejtette a száját, hogy a Jézus Krisztus, a mi Atyánk, Istenünk egy fia… Nevettek.)
– Löhet-e itt patkótatni?
– Löhet.
– De én magam akarnám a szamaramat mögpatkóni, mer én is kovács vónék egy kicsit.
– Azt is löhet.
Hát a Jézus szerényen babrált a szamarával.
– Lássuk a tudománt – aszongya a kovács.
Akkor a Jézus előveszi a bicskáját, oszt levágja a szamarának a lábát térdbe, behozza s beleszorítja a satuba.
(A nép borzongva kacagott. Még ilyet nem hallottak.)
A kovács mög nézi, nézi, most valami újat tanul. Nagyon nézte a dógot.
Hát mögpatkóli takarosan a szamár lábát, még ki is pucolja, akkor ráköp, mögnyálazza, oszt visszaragasztja mind a négyet.
(Jujj! – borzongtak a hallgatók s nevettek nagyon.)
Egy gazda meg éppen hoz egy pár lovat patkoltatni. Löhet-i?
– Löhet – azt mondta a kovács –, csak várjon kend, míg a legény végez.
Hát kérdi a Jézus, mit fizet?
– Sömmit – azt mondja a kovács.
– Jól van – mondja a Jézus és el.
– No hozza kend a lovát.
(Az emberek már előre nevettek.)
Kiveszi a késit s kezdi levágni a lónak a lábát.
(A hallgatóság, mint a gyerekek, a hajukat marták. No, szegény ló.)
Mondja a paraszt:
– Micsinál kend, mestör úr? Elvérzik!
– Bízza ide. Münk eztet így szoktuk utóbbi üdőbe.
Hát beviszi a ló lábát, beszorítja a satuba, mögpatkolja.
Köp aztán rá egy nagyot, mögkeni, ragasztja vissza, de nem ragad.
(A falubeliek futottak előre az utcán, mi van itt ilyen nevetség?
Mindenki nevetett, csak Rózsa Sándor nem nevetett. Az ő füle kifelé figyelt, mintha asszonyi sikoltást hallott volna.)
Mögijed a kovács, mondja:
– Szaladjatok mán az után a gyerök után, hogy mit kő most csinálni?
Visszahíjják a Jézust.
Hát a csak ráköp a ló lábára s visszaragasztja.
Főragasztotta neki. De mög is mondta a kovácsnak:
– Hajja kend. De levegye kend a siltet, hogy mestörök mestöre. Írja csak ki, hogy “kovácsmestör”.
Mindenki fellélegzett, sajnálták volna a szegény lovat, s a kovács ránézett Rózsa Sándorra:
– Hát én is csak kovácsmestör vagyok, hallode…”
„Reszketett hát a lábaszáruk, jött ki Török Pál, nagy erős ember, mezítláb, ingben-gatyában s felbőszülve nézte, mi történt az udvaron. Már ő tudta, hogy itt betyárság dolgozik, azért neki is hevesebben vert a szíve.”
„Mert mint a futótűz hatotta át az egész szegedi határt, s azóta a vásárosok biztosra már még távolabbra is elhordták a hírt, hogy miféle betyár támadt az alsóhatáron. “
„Paraszt, jobbágy csak lopva ihat, ha iszik, akkor is féket kell tenni a nyelvére, a nótájára, az egész sorsára. Még a részegség is tilos a szegény embernek. “Túlságosan jó vóna neki” – mondja a gazdája meg a gazdaasszonya, az ura, a birtokosa. A szögény embörnek mindig józannak kell lenni, mert annak mindig éberen kell vigyázni a gazdája tulajdonára, aki nem más, mint elsősorban ő maga. Teste, lelke másé lévén, nem engedheti magát szabadra. Nem is tudja, mi az igazi duttyánbeli jóérzület.
Azt csak a városi urak tudják igazán. Mert városi úrnak lenni, annyi, mint valósággal a város urává válni. Aki úr, az a pokolban is úr. A duttyánban is.”
„A műhely előtt szaporodni kezdett a bámész népség. Elébb csak a gyerekek tátották a szájukat. Mind taknyos volt, csipás. Sápadt, vézna gyerekek. (…) Nyíratlanok voltak a kis fattyak, a hajuk a szemükbe lógott. Csak ünnepekre nyírták meg őket, de a nyírás úgy ment, hogy elvágták ollóval a hajuk végét a fülök felett körül s mintha sapka maradt volna a fejükön. Most már régen volt a pünkösd, hát azóta jól megnőtt, vastag volt a bunda, mint a juhé.” 
„– Te mit akarsz itt, fattyú? – kérdezte az egyik pandúr az idegen fiút.
– Perzekútor lönni – felelte az. – Azt nagyon szeretnék.
Erre kacagásba tört ki a két csendbiztos.
– Perzekútor? – mondta a másik. – Még hogy perzekútor! Tán úgy is mondhatnád, úr! Perzekútor uram!
– No hajjuk, micsoda ágybú kőtté’, hogy ilyen fő vetöd a szömödet? Ki vagy? Hogy híjjnak?
– Az én nevem Bátori. Bátori Bálintnak vagyok a fia. Tudják-e, ki az a Bátori Bálint Halas városába? Nahát annak a fia vagyok én. Én is Bálint. Bátori Bálint.
A kovács csak nézett. De vigyázott, észre ne vegyék, hogy elbámul a gyerök füllentési képességén. (…)
– Jó van, fiú, jó van, azér nem kő olyan nagyon kijabáni. Mást se a gólya kőtött, hallode!”
„De nagy legények is a pusztai betyárok, nem néznek se istent, se embert, ha éhesek, esznek, ha szomjasak, isznak, ha megdühödnek, ölnek. Ők az urak, ki merne ellenük állni… ”
„– Mit akar a zapámtú. Mindig csak a zapám.
– Jó csikós vót. Jó emböröm vót. Igön derék böcsületes magyar embör vót. Csak jót mondhatok rúlla. Az isten áldja mög az emlékezetjit is.
– Mér beszél kend így arrú, akit főkötöttek. Akit főakasztottak, arrúl csak köpni szabad.
– Kettőja, fiam. Kettő. Egyik a kötél, másik a böcsület. Én a té apádrú’ csak jót mondhatok, soha mást, csak azt mondhatom, hogy az én jó istenem álgya mög az emléközetjit is.”
„– Nem mostanrul beszélök én – mondta -, azelőttrül. Mer azelőtt másmint vót. Aztat mindönki tuggya, hogy azelőtt mindig másmint vót, ami vót. Haggyuk rá. Most ez a szokás. Hát annak rá kő hanni, mikor mi a szokás. Szokás, szokás. A mög mindig előkerült, hogy az embört baranyi kocsira űtették.
– Mi??! – hördült fel Rózsa Sándor – baranyi kocsira!? – mert ez a legnagyobb sértés; mert ez azt teszi, hogy becsapták…”
„Mind olyan volt, mintha éhes lenne, ahogy az is volt. Soha jól lakni nem tudnak. Nem is ismerik, mert mindig takarékosan kell beosztani, ha nem akarnak éhen halni. Meg is szokták már, hogy naponta egyszer esznek, legfeljebb kétszer. Reggel meg este. Este jobb enni, mert akkor az ember úgyis aludni megy, hát kevéssel elüti. De az a telhetetlen, aki délben is zabál, az nem győzi a feneketlen lyukat: a szájat betömni.”
„– No, egyé.
– Má öttem.
– Hun?
– A csárdába. Malachúst.
– Könyérre?
– Könyér nem vót.
– Az itt sincs.
– Hát mi van?
– Nemigen van semmi se. Még van tökmag.
– Aggyá.”
„– Te ne búsújj, aszondom – szólalt meg Rózsa Sándor –, mire a nap még eccő fölgyön, lösz olyan két címörös ökröd, amilyet akarsz. Csak most mönj el Tápéra. Ott tanász eggy embört. Rigó. Úgy híjják; pásztor embör; Rigó a neve. Mögmondod néki: én szavamma izenöm, hónap éjfélbe a Török Pál két címörös ökrit eressze ki a zóljukbúl a zudvarra. A többire ne lögyön gongya.”
„De az, aki az emberiség sorsára s boldogulására gondol, nem a nyögést és a panaszt hallgatja, hanem számot vet az időkkel. Úgy nem maradhatott, ahogy száz éve volt. Tessék csak arra gondolni, mi lenne, ha Európa közepén még ma is ősvilágban élne a magyar. Ismeretlenül a kultúra vívmányaival. Nádi farkasnak, éhes bendőjűnek, mosdatlan, borotválatlan réti bikának. S mily kevesen voltak ezen a roppant tájon. Órákig el lehetett kocsikázni, mint Veszelkáné és sehol nem talált élő embert, akit megkérdezhetett volna, merre menjen hát a madarászi csárda felé. Már százötven éve, hogy kimentek a törökök, s ez a határ még mindig abban az állapotban volt, mint a hódoltság alatt. Mert a mohácsi vész előtt más világ kezdődött. Be volt már települve a vidék. Falu falut ért, az egész Alföldön oly sűrűen voltak a falvak, hogy a kakaskukorítás egyikből áthallott a másikba. Ahol török nem járt, úgy is maradt. Az én szép szülőföldemen, a Tiszaháton, Szatmár megyében ma is ily közel vannak egymáshoz az ősi községek. Már az Árpádok alatt ugyanabban a sorban lehet megtalálni a nevüket, ahogy ma állanak. De Szeged világa teljesen kipusztult a százötven évig tartó török dúlások alatt. A falvak népe bemenekült a városba, a határ beolvadt a szegedi határba. Így történt ez az egész Alföldön. Így jött létre Hódmezővásárhely roppant határa, így termett meg Kecskemét s Debrecen még ezeknél is nagyobb határa. Mindenfele központokba tömörültek a népek, s lám, még a múlt század közepén még tanyákba sem volt szabad lakni. Nem is művelték a terület legnagyobb részét, otthagyták legelőnek, meg a vadállatoknak, víznek, halnak, csíknak… réti farkasnak.
Rózsa Sándornak.
Betyároknak, akik ellakhattak itt egész életükben, soha senki meg nem fogta őket.
Ki győzte volna ezeket a nagy tavakat, vizeket felhajtani egy bujdosó betyár után.
Rózsa Sándor dagadni érezte a tüdejét, ahogy itt fellélegzett. Ez az övé.”