akkoriban volt forgalom bőven.
Albert Flórián szülőfalujában, Hercegszántón lázasan készülnek a Bács-Kiskun megyei harmadosztály déli csoportjának tavaszi rajtjára. A felkészülés utolsó előtti állomásaként a Szeremle ifivel csapott össze a csapat. A vasárnapi mérkőzés előtt két nappal András Sándor adott interjút. A 39 éves középső hátvéd a fiatal hercegszántói csapat vezéregyénisége, csendes, nyugodt alkat, szavának súlya van az öltözőben. A meccset sérülés miatt ki kellett hagynia, és a péntek esti edzésre is civilben érkezett, egy maszek munka miatt jókora késéssel. Üzent a többiekkel, nem túl nagyok a disznók, úgyhogy fél hétre, háromnegyed hétre már odaér.
– Hányat vágott?
– Hármat. Nyolcvan–kilencven kilósakat. Többen voltunk rá, az egyik tette a rénfára, a másik forrázta, én meg pörköltem, beleztem, elosztjuk ilyenkor a feladatokat. Így is elment egy-egy disznóval legalább egy óra.
– Mennyiért vállalja?
– Az attól függ. Ilyenkor, téli időszakban szinte minden szombaton hívnak valahova, gyakran pénteken is.
– Együgyű kérdés, de felteszem: milyen érzés disznót ölni?
– Amikor ott vagy, nem mérlegelsz. Persze dolgozik az adrenalin. Disznóölő pisztollyal vagy
árammal megy a dolog, így azért humánusabb, mint késsel. Kis disznóhoz, malachoz viszont már nem megyek, az lelkileg más.
– Szép, hogy sérülten is kijött az edzésre.
Itt voltam kedden is, kicsit kitakarítottam az öltözőt. Ahogy melegszik az idő, jönnek elő a legyek is, volt belőlük elég.
– Mikor játszhat újra?
Talán a jövő hétre rendbe jövök. A múltkor egy vágásnál kiújult a lágyéksérvem, jó nagy példányt kellett emelni, meghúztam magam.
–Melyik volt a legemlékezetesebb meccse?
– Néhány éve történt, Versenden játszottuk. Előző ősszel idehaza megvertük őket három egyre, kemény meccs volt, azt ígérték, a visszavágón vér folyik majd. Ez egy baranyai csapat, a játékosok kilencven százaléka roma. Az első félidőben szinte egyérintőznünk kellett, rögtön odarúgtak, csak lábra mentek. A szünetben kettő egyre vezettek, mondta az edzőnk, hogy ebből elég, menjünk haza. Mégis úgy döntöttünk, maradunk, és a végén mi győztünk három kettőre.
– Hercegszántón a magyar vagy a horvát iskolába járt?
– A horvátba. Apám magyar, anyám sokac, itt nem jelent gondot az együttélés. Néha igen jól jött, hogy tudok horvátul.
– Például mikor?
A délszláv háború után, amikor tömegével jártak át hozzánk a szerbek építőanyagért, cementért, paláért, drótért. Odaát nem kaptak semmit. Rendes állásom szerint a helyi vasboltban vagyok eladó, akkoriban volt forgalom bőven.
