A Hátsó füves ősszel indult sorozatában a vidéki labdarúgás titokzatos, elfeledett mérkőzéseit járjuk körbe: az Ismeretlen futballtörténelem rovatban ezúttal a magyar futballmúlt egyik legkülönlegesebb eseményét mutatjuk be, feltárjuk az egyszerre megrendítő és felemelő 1919-es találkozó hátterét, amelyen a sátoraljaújhelyi labdarúgók a várost megszálló csehszlovák katonákkal csaptak össze.
Könyvek, filmek, cikkek, klipek sora és a Pipes of Peace című híres Paul McCartney-szám is emléket állított az első világháborús fronton, balladai körülmények között vívott mérkőzésnek, amelyet 1914 karácsonyán az ünnepnapon megenyhült felek játszottak egymással a senki földjén, a lövészárkok között.
A résztvevők, szemtanúk visszaemlékezéseinek bizonytalan és egymásnak ellentmondó adatai felvetnek kérdéseket, ám az valószínűnek tűnik, hogy a franciaországi Armentieres mellett sor került efféle spontán játékra britek és nemetek, pontosabban a Királyi Walesi Lövész Hadosztály 2. zászlóalja, valamint 133. szász gyalogezred és a 6. porosz vadászzászlóalj tagjai között.
Hasonló mítosz épült az 1942. augusztus 9-én rendezett kijevi mérkőzés köré, amelyen a megszállás alatt álló város ukrán futballistáiból verbuvált csapat – a három nappal korábbi „odavágó” 5:1-es sikerére ráerősítve – 5:3-ra legyőzte a német légvédelmi erők Flakef nevű alakulatát. „A futballsiker jelképes lázadással ért fel a náci irányítás alatt álló városban, és a mérkőzésről fennmaradt emlékek az egyenlőtlen viszonyokra építve igyekeztek megalapozni a halálmeccs kultuszát. A durván lerúgott ukrán kapus sérülésével kezdve a németeknek szemérmetlenül csaló bíró ármánykodásán keresztül a szünetben a 3:1 -re vezető kijevieket megfenyegető német tiszt baljós szavaival, vagy a náciellenes dalokat éneklő közönség bátorságával bezárólag minden részlet a vereségre kárhoztatott ukránok hősiességét emelte ki – körítésül szolgálva a tragikus végkifejletnek: az 1945 után kibontakozó legenda szerint a politikai rendnek ellenszegülő győzteseket büntetésből maradéktalanul kivégezték” – írtuk 2018. június 16-án helyszíni riportunkban, felkeresve a Soludenka utca végében az történelmi eseménynek helyszínéül szolgáló, gazos-omladozó lelátóival megmaradt Sztart-stadiont.
Az évtizedek során világossá vált, a szovjet propagandaszólamokat szolgáló történet az elpusztított csapatról nem állja ki teljesen a valóság próbáját, gyengíti például a tény, hogy az együttes egy héttel később hiánytalanul pályára lépett kollaboráns ukránok alkotta Ruh gárdája ellen. A kenyérgyári dolgozókat – így több futballistát is – érintő későbbi megtorlásoknak sokkal inkább lehetett oka az érintettek politikai szerepvállalása, mintsem a pályán elért eredmény, mindenesetre tény, az üzemi labdarúgók közül a szovjet Belügyi Népbiztosság tisztjét, Nyikolaj Korotkihot kivégezték, többeket pedig a szileci munkatáborba szállítottak, közülük hárman odavesztek a következő évben.
A halálmeccs legendája azonban megszületett és gyorsan terjedt: Anatolij Kuznyecov Babil Jar című 1968-as regénye magyar nyelven is feldolgozta, a Szovjetunióban két 1958-as novellára (Trevozsnyije oblaka/Ijesztő felhők, Poszlednyij pojegyinok/Utolsó párbaj) építve 1963-ban mozifilm készült róla, Jevgenyij Karelov Tretyij tajm (Harmadik félidő) című darabját 32 millióan látták.
Akkor már két éve bemutatták Magyarországon a Fábri Zoltán rendezésében, Bacsó Péter írói segítségével elkészült Két félidő a pokolban című 1961-es klasszikust, benne olyan színésznagyságokkal, mint Sinkovits Imre, Garas Dezső, Benkő Gyula vagy Gera Zoltán. Aztán a hollywoodi filmipar is rárepült a drámai epizódra, az MTK-pályán forgatott, mások mellett Pelét és Sylvester Stallonét felvonultató Menekülés a győzelembe 1981-ben került az amerikai mozikba.
Az igazi ellenséggel pályán, sportolóként szembeszállni valóban fimbe illő, meghökkentő, felvillanyozó, szélsőséges esetben dermesztő élethelyzet. Egy közelmúltbeli elképesztő felfedezés rámutatott: a ködös első világháborús karácsonyi frontmeccs és a politikai segédanyaggá erősített kijevi összecsapás szereplői mellett a kiszolgáltatott-hősies szerepet magyar labdarúgók is megtapasztalhatták, ténylegesen és igazolhatóan, mégpedig a vérfoltos 1919-es év nyarán.
A sátoraljaújhelyi Kazinczy Ferenc Múzeumban látható, Egy város ezer arca című településtörténeti kiállítás villantja fel az augusztus 18-án lejátszott történelmi mérkőzést, amelyen a Sátoraljaújhelyi Atlétikai Club labdarúgói néztek farkasszemet a környéket megszálló csehszlovák hadsereg tagjaival.
Külön szenzáció, hogy a nevezetes alkalomról fotódokumentum is fennmaradt, a közös képre összeálló két csapatot egyenruhás katonák fogják közre, valaki annak idején a biztonság kedvéért az egyik baka feje fölé oda is írta ceruzával: „cseh k.” A körülményekről a Zempléni Újság másnapi számának szűkszavú tudósítása segítségével nyerhetünk képet, ám mielőtt elmerülünk a mérkőzés részleteiben, érdemes felidézni a súlyos idők történelmi hátterét és a hányatott sorsú északkelet-magyarországi településen uralkodó korabeli viszonyokat.
„Valamikor sasoknak fészke volt ez a város és a tradíciók tömege csaknem maga alá roskasztotta. Két puskalövésnyire innét látta meg a napvilágot Rákóczi, a legnagyobb az egész nemzetségből s észak felé alig-félóra a kies Széphalom, ahonnét Kazinczy bátyánk írogatta serkentő leveleit s kapott is tőle legalább három tucatot valamennyi »lelkes istenfi« a hazából. És itt kezdett dikciózni egészen fiatalon Kossuth, ki a puszta hangjával vert meg mindenkit. Még a királyt is. Újhely ma nagyon-nagyon szomorú város. Éjjelenkint riadt csönd a gyéren-világított uccáin s szinte hallani, amint hull-hull a vakolat a falakról. Mindene odaveszett ennek a szerencsétlen városnak: egész területe, összes falvai s minden-más, ami életet és hangulatot jelentett. Kétharmada lett oda a nyakas vármegyének s oda az egész Felföld: az Andrássyak, a Mailáthok, s Sennyeyek, a Berchtoldok, a Kazinczyak, a Malonyayak, a legényei Pintérek, a Sztárayak, a Wiczmándyak, a Thuránszkyak, a Széchenyiek kastélyai és udvarházai, oda a hétszilvafás kálvinisták, Tököli tót és rusnyák bocskorosai… Minden. Minden. Irtózatos!” – idézi Komáromi János író, újságíró 1926-os szavait az új határokkal kiváltképp nehéz helyzetbe hozott városról Ringer István régész, múzeumigazgató a Sátoraljaújhely és Trianon című, a Történeti Muzeológiai Szemle 19. számában megjelent tanulmányában.
A világháború vége nem hozott nyugalmat, 1918 őszén egymást érték a zavargások a spanyolnáthától amúgy is szenvedő településen, részeg katonák fosztogatásaival és a csőcselék agressziójával is meg kellett küzdenie a megmaradt lakosságnak. Nem segítette a helyzetet, hogy a helyi nemzeti tanács novemberi megalakulása után az amnesztiarendelet miatt 112 rabot, köztük számos köztörvényes bűnözőt szabadon bocsátottak a börtönből.
A közhangulatot meghatározta a félelem a baljóslatú párizsi béketárgyalások kimenetelétől, a városban és környékén francia küldöttek, újságírók igyekeztek tájékozódni, miközben a dél felé nyomuló cseh katonai erők nem látszottak tudomást venni a kijelölt demarkációs vonalról. A tanácsköztársaság kikiáltása 1919 márciusában Sátoraljaújhelyen is radikális változásokat hozott, Csuta Károly, a MÁV járműjavító üzemének asztalosa állt a direktórium élére, elkezdődtek az államosítások, rekvirálások, megszüntették a vallásoktatást, a közös imát és egyebek mellett betiltották a labdarúgást is.
A vörösterror nem ismert gátat, a politikai ellenfelek közül volt, akit a városháza kapujára, mást a Kossuth-szobor mellett vagy a vármegyeháza udvarán akasztottak fel. Április 30-án ezerötszáz fős cseh katonaság szállta meg a várost, Krizko Milutin zsupán vette át a hatalmat, a direktórium tagjai Miskolcra vagy Budapestre menekültek. Harmincöt napig tartott az első cseh átmeneti uralom, a Vörös Hadsereg közeledésének hírére az idegen erők június elején elhagyták a környéket, visszatérhetett Csuta Károly is. A tanácshatalom azonban egyre kevésbé volt képes kezelni az élelmezési gondokat és az általános feszültséget, a vezetőség augusztus 2-án lemondott és a következő napokban messzire távozott. Dókus Gyula alispán visszavette a közigazgatás irányítását, a rend mégsem állhatott helyre. Augusztus 13-án a csehek ismét bevonultak Sátoraljaújhelyre, és csak hónapokkal később, 1920 tavaszán húzódtak vissza, akkor is csupán a Ronyva-patak vonaláig.
Az erőszak, a félelem, a bizonytalanság erkölcsi hanyatlást hozott és jelentős mértékben aláásta a békebeli polgári világot, a bajokat tetézte utóbb a trianoni békeszerződéssel véglegesített földrajzi-kereskedelmi ki- és bezártság. A Pesti Napló írta 1924-ben: „Ha az országnak megnehezült és elcsunyult életéről s ezzel együtt azzal a külön földalatti sarjadzásról, amely abból táplálkozik, hogy megkerüli a törvényt, sürített fotográfiát akarunk fölvenni, akkor Sátoraljaújhelyre kell jönni. Itt tudják a legszebb meséket mindarról, ami szép volt és elmult és itt lehetne a legjobban kétségbeesni azon, ami van, s ami fonákja annak, amit rendes és tisztes polgári életnek szoktunk nevezni.”
Az említett előzményeket követően, az intervenciós alakulatok 1919. augusztusi betörése után mindössze öt nappal került sor a várost elfoglaló cseh katonák elleni futballmérkőzésre. A katonai nyilvántartás alapján a 30. csehszlovák lövészezred III. zászlóaljának tagjai adták az ellenfelet, a magyar oldalon pedig az 1909-ben alapított Sátoraljaújhelyi Atlétikai Club csapata állt.
Hogy a városhoz való ragaszkodás, a szülőhaza féltése és a betolakodókkal szembeni ellenérzések befolyásolták a mérkőzést övező hangulatot, okkal feltételezhetjük, az mindenesetre a fokozott figyelemnek tagadhatatlan jele, hogy az újság beszámolója szerint a mintegy húszezer lakosú helység népességének tíz százaléka ott állt a pálya mellett. Ha fellapozzuk a Zempléni Újság korabeli számát, az „Elfogatóparancs a megszökött népbiztosok ellen” főcím után, „Az entente felelősségre vonja Kun Bélát” című cikk mellett, a „Mézet cserélek jó karban lévő gramofonért lemezekkel, megállapodás szerint” apróhirdetés fölött a következő tudósítást olvassuk: „Mérkőzéseinek diadalmas sorozatát folytatta vasárnap a Sátoraljaújhelyi Atletikai Club. Kiváló formája tavasz óta állandó. Emberei megerőltetés nélkül halmozzák egymásra a győzelmeket. Ellenfele ezúttal a megszálló cseh-szlovák katonaság csapata volt, amelyet nagy fensőbbséggel, állandó fölény mellett 6:0 arányban győzött le. A támadó játék legkifogástalanabbját produkálták a SAC. csapatai. Talán a kapu előtt voltak egy kicsit határozatlanok. A csatársor kiváló együtteséből Egri I. magaslott ki, aki gyors, erélyes, bátor és ötletes játékával nagy lendületet vitt bele a támadásba és bravurosan vezette csapatát. A cseh-szlovák csapat végig állotta a tempót, de a nagyobb technikai tudás előtt meg kellett hajolnia. Kapusuk brillírozott. A mérkőzést 2000 főnyi közönség nézte végig.”
A helyszín a fotón látható sík terep és a környezet alapján bizonyára a sátoraljaújhelyi dohánygyár mögött elterülő, akkoriban használatba vett és katonai gyakorlóterepként is szolgáló sportpálya volt. Akad azonban némi bizonytalanság a fényképpel kapcsolatban: bármily furcsán hangzik, az arcok alapos ismerete híján nem tudjuk egyértelműen meghatározni, melyik csapat a magyaroké és melyik a csehszlovák katonáké.
Erősebb érvek szólnak amellett, hogy az előtérben látható, sötét mezes labdarúgókat gondoljuk a sátoraljaújhelyieknek: az egymást átkaroló játékosok kézmozdulata, a keresztben elfekvők természetesen sportos beállása, a „focistás” összekapaszkodás, a náluk lévő labda sokkal inkább futballcsapatra utal, mint a mögöttük fegyelmezetten, szigorúan karba tett kézzel sorakozók látványa, akik ráadásul egy vonalban állnak a katonaruhás férfiakkal.
Ugyanakkor a megszálló cseheknek feltételezett fehérek között gyanúsan fiatal a jobb oldalon álló tinédzser, mi több, a mezek problémája is elbizonytalaníthat. A guggoló-fekvő csapat az E betű alapján a Sátoraljaújhelyi Egyetértés kölcsönmezét húzta fel, míg az álló együttes nem teljesen egységes, ingszerű világos felsőbe öltözött. Adódik a kérdés, miért kellett volna a hagyományosan egyébként bordó-sárga színű SAC-nak a riválistól elkérnie az E betűs szerelését.
Ha választ nem is, lehetséges magyarázatot kiolvashatunk Tarpay Lajos korabeli sátoraljaújhelyi játékos Észak-Magyarországban közölt 1972-es visszaemlékezéséből: „Az első világháborúban az első csapat tagjai közül többen meghaltak, vagy olyan sérülést szenvedtek, amely gátolta sporttevékenységüket. Kivétel volt Bendik Ede, aki sebesülése ellenére is rendelkezésre állt a csapatnak. Nehéz volt ebben az időben az együttest újjászervezni. Pontosan tizenegy játékosa volt a klubnak. A hecskei pálya sem volt megfelelő, mert havonta egyszer marhavásár céljára is igénybe vették. Ilyenkor mindig tönkrement, egészségtelenné vált. A dohánygyár mögötti, füves katonai gyakorlótérre tettük át játékunk színhelyét. Róth Jenő, aki a labdarúgás nagy híve volt, a pálya szomszédságában öltözőt biztosított részünkre. A gyakorlótér tulajdonosától, Dókus Gyulától megkaptuk a területet azzal a feltétellel, hogy csak sportcélokra használható. Most már volt otthonunk és játszóterünk. A nyílt pályán a környékbeli lakók átjártak, a kitaposott út szinte hálószerűen szőtte be a zöld gyepet. Anyagiak is sürgették a pálya bekerítését. De egy időre le kellett mondani róla. Felszerelésünk nem volt, kölcsönlabdával játszottunk. Felszerelésünk úgy tett, hogy a vezetőség kiselejtezett katonaingeket vásárolt, ezeknek nyakát mindenki maga igazította át. A többi felszerelést mindenki saját maga vásárolta. A legtöbben bakancsban játszottak. Sikerült megtalálni régi kapuhálónkat, így már lehetőségünk volt bajnoki mérkőzés megrendezésére is. A pályát magunk meszeltük, a kapuhálót magunk akasztottuk föl, magunk cipeltük a lócát a kijelölt ülőhelyre, és mikor mindezekkel elkészültünk, mentünk öltözni. A háború utáni első mérkőzésünket az időközben megalakult Sátoraljaújhelyi Egyetértés Sportklubbal játszottuk.”
Vajon lehetséges, hogy a SAC-játékosok a csehszlovákok elleni nemzetközi mérkőzésre helyi sportbarátaiktól kértek öltözéket saját hiányzó garnitúrájuk helyett? Az egykori fedezet beszélt arról is, hogy annak idején nem egyszer előfordult, játék közben kifeslett az egyetlen bőrlabda, és amíg nem varrta vissza valaki, a társaság türelmesen várakozott a folytatásra. Korabeli edzésmódszereikbe is beavatta Tarpay Lajos az olvasókat: hetente kétszer mezítláb, gatyában, csupasz felsőtesttel elfutottak az öt és fél kilométerre eső Felsőbereckibe, ahol a hűsítő Bodrog habjai közé vetették magukat.
Talán a csehszlovák megszállók elleni 6:0-s győzelmet is könnyű fürdőzéssel ünnepelték a sátoraljaújhelyi fiúk a forró augusztusi délutánon, a hús-vér valóság ugyanis nem keverendő a hollywoodi vagy szovjet filmek forgatókönyvével: a legyőzött betolakodók bosszúlépéséről, büntetéséről, sportszerűtlen retorziójáról nem maradt fenn említés.
Felsorolta a cikkünkben hivatkozott Tarpay Lajos 1972-es visszaemlékezésében az 1919–1920-as észak-magyarországi bajnokságra benevező SAC kezdő felállását: Gajdos Béla, Dankó Tivadar, Mátyus Pál, Kálmán Ferenc, Tarpay Lajos, Reichard Béla, Fehér Gyula, Egry Béla, Bátori János, Bendik Ede, Stofián János. Hogy pályára lépett-e az ominózus 1919. augusztusi mérkőzésen Stofián János, a BEAC, a Hungária, a Sabaria, az Újpest és a Phöbus későbbi csatára, négyszeres válogatott játékosa, a róla fennmaradt fotóanyag alapján nem dönthető el biztosan. Elvileg játszhatott, hiszen bár a csehszlovákok elleni találkozó idején éppen csak elmúlt 15 éves, tudjuk róla, hogy már 13 évesen, 1917-ben szerepelt a Máramarossziget ellen a sátoraljaújhelyi felnőttek között.
A Zempléni Újság mérkőzéstudósításában Egri I néven kiemelt illető minden bizonnyal Egry Ferenc (1897, Sátoraljaújhely–1985, Dunakeszi), vagyis nem azonos az 1919–1920-as SAC-keretben szereplő Egry Bélával, azaz Egry II-vel (1900, Sátoraljaújhely–1973, Pécs), akit egyébként 1920 őszén az északi kerület ötödik legjobb játékosának választottak és aki még 1934-ben is szülővárosában futballozott (ő pedig nem összekeverendő az 1908-as, budapesti Egry Bélával, az Újpest és a Vasas későbbi csatárával). A sátoraljaújhelyi Egry Bélát egy 1920-as Nemzeti Sport-cikk Egry Ferenc öccseként említi, ez azonban a születési anyakönyvi kivonatok alapján nem stimmel, a szülők neve különbözik. Ha pedig nem lenne elég kusza az Egry-labirintus, 1925-től játszott a SAC-ban egy Egry László nevű futballista is.
Egry Ferenc, a csehszlovák katonák ellen villogó támadó Egry József, Pázsit utcában lakó vasúti szertáros és Soltész Erzsébet gyermekeként látta meg a napvilágot 1897. október 1-jén, sajtóutalások alapján a sátoraljaújhelyi Piarista Gimnáziumban végezte tanulmányait. Futballpályafutását a Sátoraljaújhelyi Vasutas SE-ben kezdte 1911-ben, az első világháborút csodával határos módon élte túl. A Pest megyei Hírlapnak adott, 1977. augusztus 13-án közölt interjú szerint négyszer sebesült meg, 1916-ban éjszakai csatában egy gránátrobbanás a lábát roncsolta, a sötétben a feje felett vágtattak a lovasok, reggelig kellett várnia a mentésre. „A félelem egyetlen éjszaka alatt fehérre festette a hajamat” – emlékezett.
Futballistaként a vasutasoktól átkerült a SAC-hoz, amelyben azonban talán éppen a csehszlovákok elleni volt egy ideig az utolsó mérkőzése, 1919. szeptember 14-én ugyanis már Budapesten játszott a MAFC színeiben az FTC ellen (0:2). Három évvel később néhány hónapra visszatért a SAC-hoz, 1923 márciusában azonban már az FTC játékosaként szerepelt „a magyar futball egyik legtermettebb csatára, aki nagy áttörőképességéről ismeretes” (Az Est jellemzése). Gépészmérnöki diplomát szerzett 1925-ben, ez idő tájt Fischer Mór közvetítésével a Törekvéshez igazolt, ahol 1928-as visszavonulása után intéző, majd szakosztályvezető lett.
Aktívan teniszezett, többször nyert vasutas teniszbajnokságot, 1932-ben Dunakeszire költözött, a második világháború után főműhely-főnökként dolgozott. Kitűnően megtanult és folyékonyan beszélt eszperantóul, előadásokat tartott, népszerűsítette a nyelvet, a Vasutas Eszperantó Szótárat szerkesztette.
Kedves történetet osztott meg a Nemzeti Sport 1923 áprilisában olvasóival az FTC–MTK (2:0) mérkőzésen tapasztaltakról. A közvetett főhős az 1919-ben Sátoraljaújhelyen is nagyot alakító Egry Ferenc FTC-csatár.
„Teljes számban vonult ki vasárnap az Üllői úti pályára a jövő reménysége is. A jövőnek az a reménysége, amely srácnak is neveztetik másképpen. A fütyülő, visító sráchad testületileg mászott át a szöges drótkerítésen s mivel a figyelmetlen FTC pályarészvény-társaság nem tart fel külön páholyt a részükre, ahonnan a mérkőzést ellenőrizzék s a bírónak szemüveget kínáljanak: az állóhely kistribünjének a fedelét szállták meg. Itt aztán rendeztek hirtelenében olyan visongó-fütyülő kórust, hogy nehéz volt hallani a fülnek. Egy rendőr aztán megelégelte a dolgot, felküszködte magát a tribüntetőre s egy suhogó pálcával a kezében kergette le a lármás sereget. Csak az egyik srác nem mozdult. Oda se füttyentett a rend őrének nógató szavára. Ellenben kidülledt szemekkel nézte a játékot. Potya éppen Egryhez emelte át a labdát Kertész fölött. Egry lőtt, a labda bent volt az MTK hálójában. Ugyanebben a pillanatban a rendőr is hatalmasat húzott a srác hátára a botjával. Olyan nagyot húzott rá, hogy maga is megsajnálta a maszatos képű fiút.
– Kellett ez neked? – szólt aztán mentegetőzve.
– Bánom is én! – felelt megdicsőült arccal a srác.
– Az a fő, hogy bent van a gól.
S azzal nyugodt méltósággal lemászott a tetőről.”
Ugyanez a pillanat az újság szerint az MTK-szurkolók olvasatában: „Némák maradtak, balsejtelem köde ülte meg a lelküket. Egyszer-kétszer, a mérkőzés elején, még tapssal honorálták játékosaik egy-egy szép akcióját, Egry csodaszép gólja után azonban zsebre dugott kézzel, összeszorított ajakkal, szinte halaványan nézték, mint hanyatlik vissza csapatuk közvetlenül a bajnokság célszallagja előtt.”
(Az 1919-es mérkőzés lenyűgöző epizódját Ringer István, a Kazinczy Ferenc Múzeum igazgatója ajánlotta figyelmünkbe. Köszönettel tartozunk neki a történet megismerésében nyújtott segítségéért, ahogyan Gánóczi Gábornak és Laszip Gábornak is hálásak vagyunk a gyűjtőmunkánk során ajánlott sajtóforrásokért, segédanyagokért.)