Kárpátalján most nem a futball a legfontosabb. A kelet-ukrajnai háborútól, gazdasági kilátástalanságtól és munkaerőhiánytól sújtott régióban a labdarúgás ugyanakkor pontos fokmérője a társadalmi problémáknak. Az 1.2 milliós népességű, több mint tíz százalékban magyarok lakta térségből tízezrek dolgoznak külföldön, a férfiak kivándorlása nyomán sorra szűnnek meg a járási csapatok.
– Halló! Hánykor indulnak Pestről?
– Délben.
– Az kevés. A beregsurányi határátkelésre számítsanak két-három órát.
– Mikor kezdődik a bajnoki?
– Fél ötkor.
– Akkor négykor a beregszászi stadionnál?
– Oda ne jöjjenek, ott nem lesz meccs.
– Tessék?
– Történt egy kis változás.
– Más a helyszín?
– Nem. Megszűnt a csapat.
– Hogyhogy?
– Elfogytak a játékosok.
– Akkor hová menjünk?
– Ne aggódjanak, elviszem magukat olyan meccsre, amilyent még biztosan nem láttak…
Szakadó zápor veri a tócsákkal foltozott utat, kellemetlen szél söpri az esőt a járókelők arcába, a szürkés-borús messzeségben villámok cikáznak. Talán el is marad a meccs, a legjobb ilyenkor a párás öltözőben maradni.
Kátyúkat kerülgetve érünk kísérőnkkel, Vojtovics János sportvezetővel a nagybégányi pályához, ahol a zord időjárással dacolva mégiscsak mérkőzést vívnak, az ellenfél egy másik szinte színmagyar falu, a már a honfoglalási időkben is lakott Gát együttese. Először csak a fák alatt, Zsiguli-csomagtartóból szotyit, sört, energiaitalt árusító melegítős férfiakra leszünk figyelmesek, aztán az oldalvonalhoz közeledve kiderül, a vevőközönség sem hiányzik. Mint valami abszurd és hihetetlen csodajelenet, bontakozik ki előttünk a zsúfolásig megtelt, mintegy kétszáz szurkolóval benépesült, egy emberként kiabáló, éljenző, szitkozódó tribün képe.
„Üljön már le, legyen szíves!” – zúgja egy felháborodott férfihang, miután az első sorban, a nézők közül bajuszos ember pattan fel, és kezével tölcsért formázva kiáltja a gáti játékosoknak: „Rabótaj! Rabótaj! Gyerünk, van még idő, lehet egyenlíteni!”
Hamar világossá válik, a vendégek edzőjét parancsolták vissza a helyére; a bőrtáskáját hóna alatt szorongató férfi kispad híján a fedett lelátón, a drukkerek között talált menedéket az eső elől. Nem győzünk betelni a falusi labdarúgás legszebb napjait idéző látvánnyal, a kora őszi ítéletidőben is egymás mellett szorongó férfiak, gyermekek, asszonyok semmihez sem hasonlítható közös szenvedélyével – a szotyihéjas, sárszagú, hamisítatlan kárpátaljai futballal. Ha valakinek tömören el kellene magyarázni, mi volt valaha a mára puccos BL-stadionok celofánba csomagolt műanyag termékévé silányult játék igazi varázsa, elég lenne az illetőt elvinni Nagybégányba, és vasárnap délután rámutatni a tető alatt összesereglett, kockás inges, esőkabátos, őszintén boldog és őszintén bosszús társaságra.
„Ez a gyerek vagy a diszkóban volt tegnap, vagy pecázni, de egyetlen labdát sem képes levenni!” – zúgolódik valaki a bégányiak szélső hátvédjére mutogatva, aztán megigazítja kalapját, majd csendesen követi tovább a játékot a nézősereg. Ropog mindenütt a szotyi, a cigarettafüst párás embergőzzel elegyedik, felettünk egyhangúan kopog az eső verte bádogtető.
Szünetben ukrán és magyar vezényszavak keverednek, a tribün sarkában tartott gáti csapatértekezlet során egy játékos a hátát fájlalja, mire a tréner ráripakodik: „Hányszor mondtam már neked, hogy menj el az orvoshoz, nézesd meg a gerincedet Szásával?!”
A gyors taktikai értekezlet után bemutatkozunk a gáti szakembernek. Heé Bélának hívják, 28 éve ül a falu csapatának kispadján, az elmúlt évtizedekben megnyert vele mindent, amit járási szinten lehetett. Játékosokat toborozni manapság szinte lehetetlen – panaszolja –, a térséget az elmúlt három évben, az ukrán–orosz háború 2014-es kitörése óta sújtó, rendkívül erős kivándorlási hullám a futballozni képes férfilakosságot érinti a leginkább.
Ha a sorozási veszély és a megélhetési nehézségek ellenére marad is valaki a falujában, játszani sok esetben átjár Magyarországra, és – néha az ottani klubja tudta nélkül – kettős igazolással szerepel mindkét helyen. Elegendő egy betűt elütni a papíron, máris nem ugyanarról a sportolóról van szó, a kárpátaljai játékosnak pedig egyáltalán nem mindegy, hogy a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei első vagy másodosztályú csapatánál feketén kapott mérkőzésenkénti 30–40 ezer forintja mellé hozzá tudja-e tenni az ukrajnai járási bajnokságban fellépésekként zsebre dugott 5–10 ezer forintot. Nem kétséges, az amatőr futballisták még így is rendkívül túlfizetettek Kárpátalján, ahol a megdöbbentően alacsony bérszínvonalat érzékelteti, hogy – helyi forrásokból származó egybehangzó állítások szerint – egy közalkalmazotti havi átlagkereset körülbelül 30 ezer forintnak felel meg, a 15 ezer forinttal támogatott nyugdíjas elégedett lehet a helyzetével, az 50 ezer forintos fizetésből élő polgármester meg különösképp. Vagyis a havi átlagkereset negyedét össze lehet focizni egy ukrán járási bajnokin, ami magyarországi viszonylatra átszámítva a hazánkban átlagosnak számító, 200 ezer forintos nettó keresethez képest mintegy 50 ezer forintot jelentene – ennyiért talán még a falu bolondja is szívesen játszana a legalacsonyabb osztályban.
Mégis nehezen tartja a lépést a helyi futball a kelet-magyarországi csábító közeggel: ha a kárpátaljai egyesületeknél nem hunynának szemet a szomszédolás gyakorlata felett, az így is a megszűnés közvetlen fenyegetettségében élő csapatoknál lehúzhatnák a rolót, ahogyan annyi helyen tették is a közelben.
Bátyú, Beregszászi Csillag, Gát, Kígyós, Makkosjánosi, Nagybereg, Nagybégány, Zápszony – a névsor fülsértő, fenyegető vészkiáltás azoknak, akik tehetnek azért, hogy Kárpátalja magyarlakta vidékein ne pusztuljon ki a futball. Ez a nyolc együttes játszik a Beregszászi járás mezőnyében, amelyet nem egészen három évvel ezelőtt – nem elírás! – még huszonnégyen alkottak. Csak azért nem nevezhetjük gyomorszorítónak a tömeges csapatpusztulást, mert tudjuk jól, valójában a jelenség mögött álló okok gyomorszorítóak.
„Hivatalosan háromezer-négyszáz lakosú a falunk. Ebből ezerötszázan itthon vannak, a többiek valahol Nyugat-Európában – tart megdöbbentő számvetést Lokita István, a vendégcsapatot Nagybégányba elkísérő gáti polgármester. – A futballistáknak is híján vagyunk. Aki egyeneset tud rúgni a labdába, már rég Magyarországon játszik. Amekkora áldás a kettős állampolgárság a nyugaton munkát vállaló kárpátaljai magyarok számára, akkora nehézség a helyi futballcsapatoknak, amelyek játékos nélkül maradnak.”
Gáton egy elkötelezett almakereskedő vállalta, hogy fizeti a gárda Munkácsról, Ungvárról utaztatott öt labdarúgóját, csupán a helyiekből már nem lehetne kiállítani a tizenegyet. Bár a nagybégányi ellenfél is hasonló kihívásokkal néz szembe, a szikrázó küzdelmet, öldöklő iramot és néhol szemet gyönyörködtető játékot hozó járási bajnoki végén nem kell szégyenkeznie a gátiaknak 3–2-es vereségük miatt. A falusi futballünnep nem ér véget a lefújással; a játékosok sárosan, csatakosan fogadják a kézfogásokat, egy Lada Niva mögött az igazolásokat rendszerezi valaki, az öregek a lelátó végében pedig már teszik tétjeiket és verik a blattot.
Másnap reggel a húsz kilométerre eső Szernyén kezdjük a napot. A polgármestert hiába keressük hivatalában, viszont találunk a jegyző előszobájában három-négy családi segélyre vállalkozó roma asszonyt, akik szerfelett megörülnek látogatásunknak: bíznak benne, hogy a budapesti riporterek jelenlétében gyorsabban és emberségesebben intézik ügyüket. Később megjelenik a település első embere, Zsidik Sándor is, aki a futballpályához autózva megmutatja nekünk a valamikor piros-fehér-zöldre festett lelátót, a kissé elgazosodott gyepet és a 2001-ben eldobott cigicsikktől lángra gyúlt, majd újjáépített öltözőépületet. Bár az önkormányzat a vonatkozó ukrán törvények szerint nem vállalhatott közvetlen szerepet az egyesület működtetésében, a feltételek előteremtése nem okozott gondot, ahogyan errefelé sok helyen, itt is hallani a kulcsszót: „Megoldottuk.”
Csapat azóta nincsen, hogy kitört a háború. Korábban csak a Szovjetunió felbomlása után, a sport állami finanszírozásának végét jelentő zavaros időkben fordult elő, hogy Szernye néhány évre futball nélkül maradt, a mostani válságból azonban egyelőre nem látszik kiút. Bár az általános iskolába még mindig 280 gyerek jár, a munkaképes fiatalság eltűnt, a valamikori diszkónak is hűlt helye, aki szórakozni vágyik, Beregszászba jár be, a Magnum night clubba. Korábban a kárpátaljai slágervicc céltáblájában a pocsék munkácsi sörgyártás állt („Már jobb a sör, de még ihatatlan”), manapság a tömeges kivándorlásra utal a környéken kényszeredett mosollyal hangoztatott jelmondat: „Az utolsó oltsa le a lámpát!”
„Kevés a környéken a munkalehetőség. Aki az elektronikai gyárban vagy a varrodában nem tud elhelyezkedni, megy külföldre mezőgazdasági dolgozónak, ipari munkásnak, szállodába, bárba, időseket ápolni – világítja meg a szomorú helyzetet konyhájában Tar András, a szernyei csapat korábbi játékosa és edzője, miközben felesége a háztáji összetevőkből főzött gőzölgő húslevest teszi le asztalunkra. – Ismerek családot, amelyből az apa elment Németországba, az anya Magyarországra, a gyerekeket pedig a nagyszülőkre hagyták. Gondoljanak bele, milyen neveltetést kapnak. Megsínylik nagyon. 
Tanulni meg minek? Az egyetemet végzett testneveléstanár fizetése alacsonyabb az iskolában dolgozó takarítónőénél. Én mondom, ez a falu le fog süllyedni a segédmunkások szintjére! Arra meg már két-három év múlva sem fog emlékezni, milyen egy futballmeccs hangulata. Ha valakinek a határon túl sikerül állást találnia, az itteni fizetése sokszorosát kapja. Jó esetben visszatér a pénzével, ám aki már viszi magával a családját, gyerekeit is, ki tudja, visszatelepül-e szülőföldjére. A háború? Ez nem a miénk. Senki sem érti, ki, miért, milyen érdekből folytatja a harcot, valahol távol, beláthatatlan messzeségben. Ebből jobb kimaradni. Aki tudja, megoldja.”
Hivatalosan a 18 és 27 év közötti férfiakat sorozhatják be, ám helyiek elmondása szerint a korkeretet nem mindig tartják, sokan meg azért sodródnak veszélyes helyzetbe, mert az ukrán nyelv kellő ismerete híján aláírnak olyan katonai szerződést, amelyet nem is értenek. A kisebbségi nyelvek használatát korlátozó, ukrán parlament által elfogadott oktatási törvényt felháborodva fogadta az anyanyelvéhez ragaszkodó kárpátaljai magyarság, ráadásul – a korábbi gyakorlattal ellentétben – mostanság az ukrán ajkúak számára is a magyar nyelv elsajátítása jelentette az utat az anyagi boldogulás reményével kecsegtető kettős állampolgárság felé.
Noha a média gyanúsan elcsendesedett a témában, nem árt emlékeztetni: Kelet-Ukrajnában háború dúl, nap mint nap, valós sebesültekkel, valós halottakkal.
Aki a frontról visszatér, nem beszélhet. Ha mégis kinyitja a száját, leírhatatlan borzalmakról számol be, jó néhányan maradandó pszichés károsodást szenvedtek az átélt sokktól. A pénz sokakat zsoldos szolgálatra csábít, környékbeli forrásunk szerint egy hivatásos katona alapbére 8000 hrivnya (80 ezer forint), ha azonban harci cselekményben részt vesz – magyarul lőnek rá –, akár 20 ezer hrivnyára (mintegy 200 ezer forintra) is rúghat.
A háború nem Kárpátaljáé, az áldozatokból azonban kijut a térségnek. A halottakat nem felejtik, útvonalunk mentén, a Szernyéhez közeli Sztrabicsón éppen egy 23 éves fiatalembert gyászolnak. Hogy futballozott-e, nem tudják megmondani.
Nem is érdekel senkit.
(A cikk eredetileg 2017 őszén jelent meg a Nemzeti Sportban.)