Magyarok a legnagyobbak között – vívó halhatatlanok csarnoka

Sákovicsné Dömölky Lídia (1936–)     

Igazi jelenség, írtuk róla, amikor 2025 februárjában a Nemzet Sportolójává választották a korábbi klasszisok, és tényleg az. Az volt sportolóként, az volt edzőként is, és az mostanság is, mert szerencsére idős kora ellenére aktív részese a magyar sportéletnek.

Édesanyja kívánságára ugyan balettórára járt, de mindenképpen azt akarta csinálni, amit a bátyja, így kötött ki a vívóteremben: nagyszerű mesterek irányításával az olimpiai dobogó felső fokáig menetelt a női tőrcsapat tagjaként.      („Szerintem azért voltunk ennyire jók, mert mindannyian kissé másként vívtunk – más edzőink voltak, mást tanult mindenki. De hiába voltak más edzőink, szerettük mindet és egymást is. Egységesek voltunk, mindannyian nagyon akartuk a sikert.”)     

A vívásnak köszönheti élete szerelmét, a férjét, a szintén remek (párbajtőr)vívót, Sákovics Józsefet, mindenki Lidi nénijének pedig sok-sok fiatal köszönheti, hogy megismerkedett ezzel a csodálatos sportággal.

Nébald György (1956–)    

A balkezes kardvívóklasszis saját bevallása szerint már azon meglepődött, hogy a Magyar Vívószövetség az idén őt jelölte az elismerésre, az pedig még inkább meglepte, hogy a nemzetközi szövetség be is választotta őt a halhatatlanok közé – szöuli társai, Gedővári Imre és Szabó Bence, valamint mestere, Pézsa Tibor mellé. Az 1988-as olimpián győztes csapat vezéregyénisége olimpiai érmei mellett hatszor nyert világbajnoki címet, s ebből kettő egyéni arany, e tekintetben is egyértelmű, hogy helye van a legnagyobbak között.

S azt se felejtsük el, hogy tulajdonképpen neki köszönhetjük Szilágyi Áron berobbanását is, hiszen 2007-ben a férfi kardválogatott vezetőedzője volt, s bár az akkor 17 éves tehetség 0:5-tel nyitott a csapatversenyen, Nébald György úgy érezte, nem kell őt lecserélnie, mert még ott, Szentpéterváron képes lesz megmutatni, mi van a kezében. A többi történelem: Szilágyi „agyonverte” az oroszok ászát, Sztanyiszlav Pozdnyakovot, a mieink pedig a nap végén aranyérmet ünnepelhettek     

Nagy Tímea (1970–)     

Ki hinné, hogy a szerelem vitte a vívóterembe – aztán a kiszemelt fiú néhány hét után megunta az edzéseket, Nagy Tímea viszont maradt, pedig nem tartozott a tehetségesek közé. Csakhogy őt abból a fából faragták, hogy azért is megmutatja-bebizonyítja, így aztán idővel elindult azon az úton, amelynek a végén – többek között – két olimpiai és egy világbajnoki aranyat is felmutathatott. Ezek az egyéni győzelmei, hiszen a vb-ken ötször is tagja volt a győztes párbajtőr-válogatottnak. Utóbbi sikerek a 90-es években jöttek, az egyéni diadalok meg a következő évtizedben, ráadásul mindegyik egy-egy gyereke születése után: Csenge a sydney-i, Luca az athéni elsőséget kapta „ajándékba”, Csanádnak pedig a torinói vb-címet hozta haza.

A Hajós Alfréd Sportuszoda és a Duna Aréna létesítményvezetője, 2020 óta a Halhatatlan Magyar Sportolók Egyesületének elnöke.

Pézsa Tibor (1935–)     
Egyéni olimpiai bajnok, aki az 1964-es tokiói játékokon győzött (ez volt élete első olimpiája, s ha Meszéna Miklóst a hazai szövetség fegyelmezetlenség miatt nem tiltja el, Pézsa Tibor nem is indulhatott volna egyéniben…). Aztán négy évvel később a kardcsapat tagjaként is aranyérmet szerzett (egyéniben bronz jutott neki), majd 1972-ben – szintén csapatban – harmadik lett. Világbajnokságokon is megjárta a dobogó felső fokát (egyéniben és csapatban egyaránt), később pedig edzőként is bizonyított, hiszen például ő nevelte az immár a hírességek között is „társául” szegődő Nébald Györgyöt, az elmúlt években pedig Gárdos Gábor munkáját segítette, így Márton Anna és Szatmári András sikereiben is része volt az idős mesternek, aki a már-már legendássá váló tanításain („Az igazi kardozó, vagyis a magyar, a parádriposztokban igazán kiváló”) túlmenően azzal is „elhíresült” a vívóteremben, hogy minden egyes tanítványát csokival várta, ha megnyert egy versenyt. Bármilyet. De ha valaki, mondjuk, második lett egy világbajnokságon, hiába számított az édességre…

Kamuti Jenő (1937–)     

Édesanyja már a fia születése előtt eldöntötte, vívót nevel belőle, ezek után nem meglepő, hogy a később öt olimpiát megjáró remek vívó első emléke, hogy háromévesen anyukája fakanalat adott a kezébe, a sajátjába is fogott egyet, s úgy tettek, mintha vívnának. Ilyen kezdés után indult útnak, amelynek végén úgy összegezhetett, hogy a legeredményesebb magyar vívók egyike, és bár már a 90. életévéhez közeledik, ez a megállapítás továbbra is igaz. Két olimpiai ezüstje (1968, 1972) mellett, pontosabb előtt 1957-ben a párizsi világbajnokságon a tőrcsapat tagjaként aranyérmet szerzett – a versenyt éppen a 20. születésnapján rendezték.

Visszavonulása után sportvezetőként, sportdiplomataként és orvosként is része maradt a magyar és egyetemes sportéletnek is, volt elnöke és főtitkára is a Magyar Vívószövetségnek, elnöke az Európai Vívószövetségnek, a Nemzet Sportolója, ám ami sokaknak elsőként jut eszébe róla, az a sportszerűség: Kamuti Jenő ugyan idén májusban 25 év után leköszönt a Nemzetközi Fair Play Bizottság elnöki tisztéről, a hazai bizottságot továbbra is vezeti.

Szilágyi Áron (1990–)     

A köztünk járó legenda Tokióban sporttörténelmet írt azzal, hogy első férfi kardozóként három egymást követő olimpián is megnyerte az egyéni versenyt. Az első arany után felvetődött benne, milyen szép lenne „összehozni” a London-Rio-Tokió hármast, s bár 2012 után még előfordult vele, hogy egy-egy közönségtalálkozón be kellett mutatkoznia, egyre többen megismerték a nevét.

A három olimpiai siker után sem hagyta nyugodni, hogy egyéni világbajnoki címe még nincs, úgyhogy egy évvel a harmadik győzelme után Kairóban „kipipálta” ezt is, így mára egyetlen arany hiányzik a gyűjteményéből: az ötkarikás arany – csapatban.

A Gerevich György által felfedezett és elindított, a tőle kapott tudásból máig táplálkozó klasszisunk 35 évesen is aktív, Achilles-ín-műtétje után is kellően motivált: a júniusi Eb-n egyéniben, a júliusi vb-n a csapattal ezüstérmet szerzett, és a kontinensviadalon a válogatottal ismét a dobogó felső fokáig menetelt. A Vasas vívószakosztályát (is) vezeti már néhány éve, 2023-ban ő kapta a legmagasabb állami kitüntetést, a Szent István-rendet.

Schmitt Pál (1942–)     

Kétszeres olimpiai bajnok párbajtőröző, a Nemzet Sportolója, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság korábbi alelnöke, a Magyar Olimpiai Bizottság volt elnöke, előbbinek tiszteletbeli tagja, utóbbinak tiszteletbeli elnöke, volt köztársasági elnök – és ezek csak az úgynevezett „nagy” titulusok, hiszen Schmitt Pál hosszú évtizedek óta a sportélet meghatározó alakja, akinek sportolói és civil pályafutása során aratott sikerei mellett folyamatosan tanít és hatékonyan tesz is a magyar sportért. Egyik legfontosabb szentenciája így hangzik:      „Aki olimpiai érmes, az példakép is, ehhez méltóan kell élnie, cselekednie egész hátralévő életében.”     

Schmitt Pál a magyar olimpiai mozgalom kiemelkedő alakja, sok-sok magyar dobogósnak adott át érmet az ötkarikás játékokon – a nyáriakon, de a télieken is, hiszen a hetvenes éveit taposva ott volt Pjongcsangban és Pekingben is, a két történelmi aranyérem megszületését testközelből izgulta végig.

Rejtő Ildikó (1937–)

Gerincferdülése gyógyítására kezdett el vívni, s mivel a gerince jobbra ferdült, a tőrt a bal kezébe kellett fognia – balkezesként született, ám az akkortájt elfogadott nevelési elvek miatt jobbal kellett megtanulnia írni, szerencsére minden mást a jobbnak számító bal kezével végezhetett, így a vívást is. Korának egyik legnagyobbjává nőtte ki magát: az 1964-es tokiói olimpián egyéniben és csapatban is aranyérmes lett.

A súlyos halláskárosodással született (az egyik fülére süket, a másikra hatvan százalékban károsodott) vívó eleinte csak a kisebbségi érzéseit szerette volna legyőzni, aztán: „Az egész világot sikerült.” Öt olimpián indult, mindegyikről éremmel tért haza, s bár 1978-ban visszavonult a válogatottól, még veterán-vb-n és Eb-n is állt dobogón – dolgozott egykori egyesülete, az UTE, majd a Honvéd technikai vezetőjeként is, 2008 óta a Nemzet Sportolója.

Szabó Bence (1962–)     

Pézsa Tibor tokiói aranyérme után sokat kellett várni rá, hogy magyar férfi kardozónak az egyéni viadal után is felcsendüljön a Himnusz: 28 év után Barcelonában elérkezett a pillanat, és Szabó Bence tiszteletére szólt – a négy évvel korábban győztes csapat tagjaként a második olimpiai elsőségét szerezte 1992-ben. A „mindhalálig lila”, vagyis az UTE kötelekében sportoló kardozó nevelőedzője Jakab László volt, a csúcsra viszont Zarándi Csaba irányításával ért fel: alázata, szorgalma, kitartása repítette a barcelonai dobogó tetejére, a másnapot pedig az olimpiai falu fodrászatában kezdte. „Azt álmodtam a verseny előtti éjszakán, hogy tükörbe nézve olyan csonkra nyírt hajam van, mint Darnyi Tamásnak. Amikor felébredtem, megfogadtam, ha megnyerem az olimpiát, reggel irány a fodrász!”    

Atlanta után köszönt el (ott egyébként a csapattal ugyanúgy ezüstérmes lett, mint négy évvel korábban Barcelonában), a sporttól viszont nem szakadt el, vezette egyesületét, volt szövetségi kapitány és a Magyar Olimpiai Bizottság sportigazgatója, majd főtitkára.

Bay Béla (1907–1999)     

Saját magáról mondta: a sokoldalúsága miatt nem nyert 1936-ban Berlinben, mert nem specializálódott. Valóban nem, mindhárom fegyvernemben versenyzett, 15 éven át (!) mindháromban tagja volt a magyar válogatottnak. Olimpián tehát érmet nem szerzett (legjobb eredménye Európa-bajnoki bronzérem a tőrcsapat tagjaként), viszont mindhárom fegyvernemben volt világbajnok tanítványa – kiemelkedő sikereket értek el a vívói, ezt láthatjuk a névsorból is: Mendelényiné Ágoston Judit, Bóbis Ildikó, Maros Magda, Fenyvesi Csaba, Erdős Gábor, Pap Jenő, Gyuricza József, Kamuti Jenő és László, Mendelényi Tamás, Marót Péter.

Hetvenévesen, a válogatott éléről vonult nyugdíjba, de ezt követően is tartott edzéseket – túlzás nélkül jelenthetjük ki: a magyar vívósport meghatározó és megkerülhetetlen alakja.

Elek Ilona (1907–1988)     

Magyarország első női olimpiai bajnoka, aki 1936-ban a tőrözők egyéni viadalán bizonyult a legjobbnak. A négy évvel korábbi, 1932-es Los Angeles-i játékokon csak azért nem volt ott, mert egy 1930-as tornán reklamált húga, Margit egyik asszója alatt – nem a testvérének ítélték a találatot, szerinte tévesen, s tiltakozása során csalónak nevezte a zsűri elnökét. A magyar szövetség példát akart statuálni, mondván, legyen bármilyen tehetséges valaki, a szabályokat neki is be kell tartania: a kétéves eltiltásából egy esztendőt ugyan elengedtek, ám így sem tudott indulni az 1932-es játékokon. Berlinben viszont igen, nyert is, akárcsak 12 évvel később Londonban, sőt, 1952-ben Helsinkiben is felállhatott a dobogóra, akkor második lett (ide nem tarthatott vele edzője, Somos Béla, aki megjósolta: „Egy találat fog hiányozni az aranyhoz, s az én leszek.”).     

Hatszoros világbajnokként vonult vissza, vagyis beigazolódott, hogy jó választás volt a zongorázás, éneklés helyett a vívás (édesapját azzal győzték meg Ilona tehetségéről, hogy százévente születik olyan vívó, mint a lánya), de pályafutása után mégiscsak fontos szerepet játszott életében a zene: Szécsi Pálnak is írt slágert (Nem tudja a jobb kéz, mit csinál a bal).

Fenyvesi Csaba (1943–2015)     

Háromszoros olimpiai bajnok, kétszer a párbajtőrcsapattal (1968, 1972) nyert, Münchenben viszont duplázott – egyéniben elképesztő előzmények és történések után tudott győzni. Utóbbi viadalt szeptember ötödikén kezdték, akkor, amikor a faluban a Fekete Szeptember terrorszervezet izraeli sportolókat ejtett túszul. A hatos döntőbe rajta kívül még egy magyar, Kulcsár Győző jutott be, a szokásoknak megfelelően pedig a honfitársak mindig egymás ellen kezdtek – hogy hogyan, arról maga Fenyvesi számolt be: „Győző fejbe szúrt, de úgy, hogy behorpadt a sisakom, a pengéje meg ott maradt benne. Én csak ezek után szúrtam meg őt, a találatjelző mégis utóbbit fogadta el, később kiderült, rossz volt az érintkezés, ha Győző pengéje nem akad a sisakomba, övé a találat. Furcsa érzés volt ellene győzni.”      

Pályafutása után orvosként futott be remek pályát – sebész-, onkológus-, patológia-szakvizsgát is tett. Kiváló eredményeket ért el a rákkutatás terén, tragédia, hogy az általa kutatott területet ismerve magán nem tudott segíteni…

Gedővári Imre (1951–2014)     

Szabó Bence akkor határozta el, hogy kardvívó lesz, amikor 1974-ben meglátta iskolázni Gedővári Imrét az Újpesti Dózsában. Őt akarta utánozni, élete meghatározó élményeként tartja számon, hogy 14 évvel később együtt, egy csapatban lettek olimpiai bajnokok Szöulban. A másik szöuli csapattárs, Nébald György Gedővári tragikusan korai halálakor arról beszélt, hogy ők 1978 és 1988 között minden világversenyen együtt vívtak, és mindenki, az összes társ csak azt ismételgette: „Szép volt, Imre! Mert Imre mindig nyert, és mindig szépen nyert.”     

Arra a bizonyos utolsó tusra ott, a szöuli csapatversenyen sokan emlékeznek: a szovjet Andrej Alsannak adott találata volt pályafutása utolsó találata, azzal lett 26 év után ismét olimpiai aranyérmes kardcsapata Magyarországnak (azóta sem jött az újabb siker), de sokan emlegetik remek elővágásait, ma már elképzelhetetlen kitartását – az edzője mellett, Zarándi Csaba ugyanis serdülőkorától kísérte őt az utolsó tusig.

Gerevich Aladár (1910–1991)     

Néhány sorban lehetetlen összegezni a pályafutását, hiszen nem csupán a magyar olimpikonok legeredményesebbje a hét aranyérmével, hanem a világ legeredményesebb vívó olimpikonja is. Van még neki egy ezüstje és egy bronza is kard egyéniben az olimpiákról – és egy további bronzérme, ám azt Helsinkiben a magyar tőrcsapat (!) tagjaként szerezte (három vb-bronza is van tőrözőként – csapatban). Első olimpiai aranyát 1932-ben nyerte, az utolsót meg 1960-ban, 50 évesen: úgy gyűjtött be hét ötkarikás elsőséget, hogy a II. világháború miatt két olimpia kimaradt a pályafutásából!
Fia, Pál ötszörös világbajnok kardozó volt, másik gyerekének, Györgynek pedig az egyetemes vívósport másik nagy klasszisát, Szilágyi Áront köszönhetjük, hiszen az idősebb Gerevich fivér korai haláláig háromszoros olimpiai bajnokunk mestere volt.

Szülővárosában, Jászberényben utcát neveztek el róla, Budapesten pedig a Gerevich Aladár Nemzeti Sportcsarnok viseli a nevét – a létesítmény a sportág egyik főhadiszállása volt az ő idejében és jelenleg is.

Kabos Endre (1906–1944)     

Egy nappal a 38. születésnapja előtt érte a halál: csak annyi biztos, hogy a Margit hídon, az még mindig nem tisztázott, hogyan is halt meg. Van olyan visszaemlékezés, amely arról számol be, hogy munkaszolgálatos társaival együtt teherautó vitte a hídon, amikor a németek felrobbantották, de találni olyan leírást is, hogy Kabos Endre Zöld Ferenc vívóedzővel beszélgetett, mielőtt elindult Budára – állítólag a mestert is hívta, aki azonban nem tartott vele, így életben maradt.

Rövid életében is nagyot alkotott, pedig versenyszerűen csak húszévesen kezdett el vívni, hat évvel később viszont már ott állt a kardcsapat tagjaként az olimpiai dobogó felső fokán, négy esztendő múlva a gárda megvédte címét, Kabos pedig egyéniben is győzött. Korának legnagyobbja volt, hat világbajnoki aranyat gyűjtött be (kettőt egyéniben, négyet csapatban) – a berlini olimpia után mesterének, Italo Santellinek köszönte meg sikereit: „Magának köszönhetem! Nemcsak tanított, buzdított is a szorgalmas munkára.”     

Kárpáti Rudolf (1920–1999)     

A II. világháború miatt két olimpia is kimaradt, amelyek éppen Kárpáti Rudolf legszebb sportolói éveire estek, de így is szerzett hat ötkarikás aranyat – Londonban, Helsinkiben, Melbourne-ben és Rómában, másmilyen színű medáliával „nem is foglalkozott” a játékokon.

Italo Santelli, majd Somos Béla volt a mestere, s bár visszavonulása után versenyzőkkel nem foglalkozott, mégis akadtak tanítványai, például Darvas Ivánt is ő tanította vívásra, akárcsak sok más neves magyar színészt – szerepelt több filmben is statisztaként, sőt, a Várkonyi Zoltán rendezte Rómeó és Júlia előadásban is színpadra lépett a Vígszínházban. Ezredessé, majd 1990-ben tábornokká léptették elő Kárpátit, aki már sportolóként is zenét hallgatva kapcsolódott ki, később a Magyar Néphadsereg Honvéd Tiszti Házának zenei instruktora lett, sokat dolgozott a komolyzene népszerűsítéséért.

Temetésén a NOB akkori elnöke, Juan Antonio Samaranch gyászbeszédét olvasták fel.

Kovács Pál (1912–1995)

A magyar (kard)vívás legnagyobbjainak egyike, aki gyerekként – Debrecenben felnőve – az Aranybika Szállóban látott bemutatón kapott kedvet a víváshoz. Özvegy édesanyjával Budapestre költözött, s itt hívta fel magára a figyelmet a pástokon. A válogatottba már a II. világháború előtt bekerült: először 1933-ban, utoljára az 1960-as római olimpián volt tagja a kardcsapatnak. Pályafutását „megszakította” a háború: a Ludovikán végzett Kovács Pál a légvédelmi tüzérosztály ütegparancsnoka volt, a keleti fronton szolgált. Francia hadifogságba esett 1945-ben, 13 hónap után térhetett haza. Egyéniben egy, csapatban öt aranyérmet szerzett az olimpiákon – egyéni diadalát Helsinkiben aratta, mellette a dobogó második fokán Gerevich Aladár, a harmadikon Berczelly Tibor állt. A hat ötkarikás aranya mellé kilenc világbajnoki címet is begyűjtött.

Évtizedeken át töltött be vezető szerepet a vívósportban pályafutása után is: a magyar szövetségnek elnöke volt, a nemzetközinek alelnöke, fiai, Attila és Tamás szintén maradandót alkottak a sportágban versenyzőként, utóbbi bíróként és kapitányként is. 

Kulcsár Győző (1940–2018)     

Négy olimpiai arany (meg két bronz), három világbajnoki cím (meg két vb-ezüst és négy -bronz), mellé két ötkarikás győzelem Nagy Tímea és Szász Emese mestereként (Athénban és Rióban), s még az olasz Maurizio Randazzo is az ő irányításával készült fel Sydney-re, ahol nyert.

 „Én a versenyen is »vívni« szeretek, akcióból akarok tust adni, nem a kivárásra lovagolok. Nem szeretnék egysíkú versenyző lenni” – jellemezte önmagát még fiatal vívóként, s nem is lett egysíkú versenyző: a legeredményesebb magyar párbajtőröző olimpikon, aki a második ötkarikás aranyát – amely egyben a magyar vívás első egyéni aranyérme volt párbajtőrben – sérülten, hónaljában furunkulussal szerezte meg (sebét a verseny előtt Kamuti Jenő tisztította ki), a győzelem után a ruháját sem tudta egyedül levenni, úgy vágták le róla – véresen… Szintén Mexikóvároshoz fűződik a történet, amely szerint a szövetség akkori elnöke, Kovács Pál elvette az egyéni aranyát, mondván, csapatban is nyernie kell egyet, akkor visszaadja. A csapat nyert, Kulcsár Győző pedig megkapta az egyéni aranyát is.

A nyolcvanas években dolgozott szövetségi kapitányként, majd jöttek a nagyon sikeres olasz évek edzőként, 2000 után pedig itthon, Nagy és Szász mellett például unokaöccse, Kulcsár Krisztián és Boczkó Gábor mestereként is.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2025. szeptember 27-i lapszámában jelent meg.)