Teófilo Cubillas elfeledett hősként él Floridában

Miami a napfény és az óceán szerelmeseinek paradicsoma. Floridában járva a félsziget több részére is eljutunk, az autós közlekedést a hatszor hat sávos autópályák és az üzemanyag ára is megkönnyíti. A dízel hazai árfolyamának nagyjából feléért lehet Amerikában tankolni, a benzinkúthoz érve először elkerekedett szemmel nézzük az aktuális vételárat, ám hamar leesik a tantusz, a tengerentúlon gallonban számolnak, így egy litert nagyjából 320 forintnak megfelelő dollárért vehetünk meg. Az időjárás leginkább trópusi éghajlatra hajaz, a több mint száz kilométeres távon többször is vihar kerekedik, az ablaktörlő alig bírja lesöpörni a vizet, de megéri az erőfeszítés, hiszen a valaha élt legjobb perui labdarúgóval találkozhatunk.

Dél-floridai kisvárosban éli a nyugdíjasok életét  

Dél-Floridában él ugyanis Teófilo Cubillas. Coral Springs városában járunk, egymást követik a golfklubok, a házak errefelé megkülönböztethetetlenek, pofásak, rendezettek, de mintha ugyanabból a sablonból rakták volna össze őket. A korábbi 81-szeres válogatott labdarúgó amo­lyan elfeledett hősként jön-megy az utcákon, a boltban már nem ismerik fel, és a focipálya szélén is nyugodtan támaszthatja a korlátot. Unokái mérkőzéseit semmi pénzért sem hagyná ki – egészen szürreális látvány, ahogy a háttérben pálmafákkal, körülötte hosszú csőrű íbiszekkel figyeli a pályán zajló eseményeket. Kicsit olyan, mintha film peregne előttünk…

Teófilo Cubillas élete egyébként is moziba illő.

Miután a találkozót a fiával előre egyeztettük, a 76 esztendős korábbi dél-amerikai sztár nem lepődik meg azon, hogy mellé lépünk. Az El Nene, vagyis a Kölyök becenevű futballista szívesen beszél a gyerekkoráról (is).

Labdarúgó-pályafutása befejezése után Teófilo Cubillas Floridában több éven át ifjúsági futball­akadémiát vezetett, és megalapította a nevét viselő sportiskolát. Üzleti érzéke sem hagyta cserben, ingatlanbefektetésbe kezdett, éttermet nyitott Miamiban, és a perui konyha nagyköveteként is tevékenykedett, állítólag remekül készítette az egyik legismertebb nemzeti ételt, a nyers halból készült cevichét. Hazájában rendszeresen jótékonysági eseményeket szervez, különösen a hátrányos helyzetű gyerekek sportolási lehetőségeit támogatva. Noha több külföldi ajánlatot kapott edzőként, sohasem vállalt jelentős szakmai szerepet, mert úgy tartotta, hogy „a futballisták igazi öröksége nem a trófeákban, hanem a példában rejlik, amit a fiataloknak mutatnak”.   Cubillas manapság is gyakran szerepel perui televíziós műsorokban, amelyekben tanácsaival és történeteivel inspirálja a következő generációt.

„Állandóan a labdát kergettem. Limában születtem, ott is nőttem fel, naná, hogy a helyi csapatnak szurkoltam. A labdarúgás iránti rajongásomat Inocencio La Rosának, az Alianza Lima akkori játékosának köszönhetem, családi barátként gyakran jött hozzánk, igazi példakép volt nekem. Emlékszem, a családtagjaimmal rádión hallgattuk a meccseket, és mindig azt vártam, ő mikor rúg gólt. Édesapám aztán egy kisebb helyi csapat edzésére vitt le, az egyik mérkőzés után az Alianza egyik legendás megfigyelője odalépett hozzám, és elhívott próbajátékra. Az első két meccsemen hat gólt rúgtam, gyorsan le is igazoltak. Tizenhat évesen ott kaptam a becenevemet is, kölyökképű voltam, ezért lettem El Nene.”  

A fiától megtudjuk, édesapja házában szinte minden falon kereszt van, ami rendkívül erős hitének bizonyítéka. A labdarúgó-pályafutására emlékeztető relikviáit viszont egyetlen helyiségben tartja: a dolgozószobájában találhatók a perui válogatott mezek, az Alianza Limában, és utolsó klubjában, a közeli Fort Lauderdale Strikersben viselt dressze.

Pelé dicsérete mindennél többet jelentett neki  

Tinédzserként Peru fővárosában két év alatt – 1964-ben és 1965-ben – csapatával veretlenül nyerte meg a korosztályos bajnokságot, abból az együttesből többen is életre szóló barátságot kötöttek, Hugo Sotillal évekkel később a válogatottban is egymás oldalán játszottak. Mindössze 16 esztendős volt, amikor bemutatkozott a felnőttek között, rendkívüli élményként írja le, amikor megtudta, hogy az Alianza első csapatának öltözőjében van jelenése. Miután még iskolába járt, sokszor az edzéseken sem kellett ott lennie, a rutinos játékosok azonban hamar befogadták, látták, különleges tehetséggel van dolguk. A felnőttek között harmadik mérkőzésén aztán máris duplázott.

A karrierje innentől rakétaként lőtt ki.

A fiatal játékostól az 1970-es mexikói világbajnokságon Waldir Pereira (Didi) szövetségi kapitány azt szerette volna, hogy védekezésben és támadásban is kulcsszerepet vállaljon, így középpályásként állította csatasorba. Ez a húzása telitalálatnak bizonyult.

„Bulgária ellen mutatkoztam be a világbajnokságon, ráadásul rögtön győztes góllal. El lehet képzelni, mit éreztem azokban a pillanatokban… Később Marokkóval szemben dupláztam, az NSZK ellen is kapuba találtam, a negyeddöntőben Brazília ellen is gólt szereztem. A braziloktól négy-kettőre kikaptunk, de azt hiszem, ezután a meccs után kaptam életem legnagyobb dicséretét, amikor a lefújás után Pelé azt mondta, megtalálta a méltó utódját! Ez a mondata örökre megmaradt a szívemben.”  

Évekkel később Pelé ugyancsak elismerően szólt a valaha élt legjobb perui labdarúgóról, szerinte a földkerekség összes futballistája közül egyedül Teófilo Cubillas fért volna be az akkori brazil válogatottba. Cubillas pályafutása során három világbajnokságon lépett pályára, ahogy 1970-ben, 1978-ban is öt gólig jutott, az 1982-es vb három csoportmeccsén gól nélkül maradt. Tíz találatával ő a vb-k történetének legtöbb gólt szerző középpályása, megelőzve Maradonát és Zinédine Zidane-t is, az 1978-as vb-n az argentin Mario Kempes mögött ezüstcipős lett.

„Kempes a döntőben duplázott, azzal előzött meg. Arról a világbajnokságról leginkább a skótoknak lőtt találatom ugrik be. A szabadrúgásnál pontosan láttam, hová kell céloznom. Figyeltem a kapust, a sorfalat, és külsővel rúgtam meg a labdát. A szakmai stáb tagjai szabad kezet adtak, azt mondták, úgy és oda rúgom a labdát, ahová szeretném. Később mindenki csak csodagólként emlegette, én pedig hálát adtam a sorsnak, hogy pályafutásom egyik legszebb gólját a válogatott mezében szerezhettem.”  

Ha újra születne, ismét perui labdarúgó lenne  

Kevesen tudják, hogy a perui válogatottnál magyar edzővel is dolgozott Teófilo Cubillas. Baróti Lajos 1971-től egy éven át a dél-amerikai együttes szövetségi kapitányaként tevékenykedett – Cubillas a floridai edzőpálya szélén állva rögtön elmosolyodik a neve hallatán.

„Naná, hogy emlékszem rá! Nagyszerű edző volt. Igazi úriember, aki tudta, miként kell a futballistákkal bánni. Sajnáltam, hogy csupán egy évig maradt.” 

A válogatottban 26 gólig jutó labdarúgó karrierje csúcspontjának az 1975-ös Copa América-győzelmet tartja, és ennek fináléjáról is van egy különleges története. A Kolumbia elleni döntő visszavágójára az FC Porto vezetőségének engedélye nélkül utazott el.

„A klubnál azt mondták, nem mehetek… Én meg úgy voltam vele, hogy sohasem álltunk még ekkora siker kapujában. Fogtam magam, felültem egy gépre és elutaztam a mérkőzésre. Ha újra kellene döntenem, most is ezt tenném. Kaphattam volna bármilyen büntetést, de engem csak az érdekelt, hogy a hazám megnyerje a tornát. Amikor visszaértem Portugáliába, a klubelnök behivatott az irodájában, és csak annyit mondott: »Teófilo, gratulálok! Megmutattad, mit jelent a hazaszeretet!«” 

És valóban.

Teófilo Cubillas neve a mai napig egyet jelent a perui futball dicsőségével, a válogatotthoz való hűséggel, a labdarúgás iránti tisztelettel. A floridai otthonához közeli pálya mellett álldogálva csillogó szemmel mondja, még most is nagy becsben tartja valamennyi egykori csapattársát, aki segített neki abban, hogy idáig eljuthasson, s örömmel sorolná a neveket… A legenda boldog és büszke nagypapaként éli mindennapjait Coral Springs városában, és elnézve őt, az jut eszünkbe, talán ő a futballtörténelem egyik leginkább elfeledett hőse.

„Ha újra születnék, ismét futballista lennék. És ismét perui.”  

Született: 1949. március 8., Lima Állampolgársága: perui Sportága: labdarúgás Posztja: támadó középpályás Klubjai: Alianza Lima (1966–1972, 1977–1979, 1984, 1987), FC Basel (svájci, 1973–1974), FC Porto (portugál, 1974–1977), Fort Lauderdale Strikers (amerikai, 1979–1983, 1988), South Florida Sun (amerikai, 1985–1986), Miami Sharks (amerikai, 1989) Válogatottsága/góljai: 81/28 Kiemelkedő eredményei: Copa América-győztes (1975), vb-negyeddöntős (1970), 2x perui bajnok (1977, 1978), 2x perui gólkirály (1966, 1970), svájci bajnok (1973), Portugál Kupa-győztes (1977), portugál bajnoki 2. (1975), FIFA 100 – a világ legjobb élő játékosai között (2004)

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2025. október 18-i lapszámában jelent meg.)