A mester és az ő kottája – 90 éves Pézsa Tibor

– Ön mit kérdezne Pézsa Tibortól elsőként? 
– Azt, hogy hogy van. 

– Rendben: hogy van? 
– Nagyon jól! Már eleve annak, hogy megértem a kilencvenedik születésnapomat, örülhetek, de életem jellemző három területe miatt is van rá okom. 

– Mi ez a három terület?  
– Vannak ugye a magánéleti tapasztalatok, mellette előbb a versenyzői, majd az edzői évek – ez az én életem. Esztergomi gyerek vagyok, erre nagyon büszke vagyok, azért pedig kifejezetten szerencsés, amiért úgy 1953-tól, 1954-től életem meghatározójává vált a kardvívás. Azóta is szerelmes vagyok ebbe a sportágba. 

– Mielőtt kibontjuk a kardvívás és Pézsa Tibor kapcsolatát, ugorjunk már vissza 1935-be, mert nagyon érdekelne például az, milyen családba született bele a kis Tibor? 
– Ha lehet ilyet mondani, én duplán kórházban születtem, hiszen édesapám az esztergomi kórház műszaki főnöke volt, ezért mi a kórházban laktunk egy szolgálati lakásban. 

– Akkor lehet, innen jött, hogy az édesanyja azt szerette volna, ha orvos lesz önből. 
– Ez így igaz. A bátyámat mérnöknek szánta, ő az is lett, belőlem viszont nem lett orvos – én nagyon is örülök annak, hogy a Testnevelési Főiskola felé vettem az irányt. A szüleimnek semmilyen kapcsolatuk nem volt a vívással, mi több, a sporttal sem, arról sem hallottak, hogy van olyan verseny, hogy olimpia. 

A LEGELSŐ NAPON BELESZERETETT A VÍVÁSBA

– Önnek volt bármiféle elképzelése a sportágról, amikor az egyik barátja elcsábította a vívóterembe? 
– Volt, de nem sok. Egy csónakház padlásán kezdődött minden: az első vívóedzőmtől megtanultam, melyek a találati felületek, és megmutatta, hogy „ez a penge éle, ezzel lehet vívni”. Ő egyébként testnevelő tanárként elvégezte a Borsody-féle szemináriumot: Borsody László dolgozta ki először az egyébként örökké érvényes módszertant, vagyis a magyar kardvívás oktatási módszertanát. De leírni a lényeget nem lehet, ezt ő is tudta, azt ugyanis csak kottázni lehet – azt persze el lehet mondani, milyen találati felületek vannak, azt is, hogy a karddal vágni és szúrni egyaránt lehet. Ennek kapcsán azért annyit megjegyeznék, hogy sokszor mondják, a vívás a legeredményesebb olimpiai sportágunk, ezt szerintem módosítani kellene arra, hogy a kardvívás az… 

– Mikor lett szerelmes a kardvívásba? 
– Az első napon, amikor lementem a terembe. Persze amikor azt mondták, vedd fel a sisakot, és vágd fejbe a karddal a veled szemben lévőt, azt feleltem, nem tudom, hogyan kell. Akkor az edzőm elmondta, megtanította, hogyan kell. Bár ahhoz, hogy valakit megtaníts vívni, kell legalább öt év. 

– Mindenkit meg lehet tanítani vívni? 
– Még az elefántot is.

– Na jó… 
– Komolyan mondtam, csakhogy ehhez kell egy hozzáértő edző. Nekem szerencsém volt, mert amikor a Honvédba kerültem, találkoztam Szűts Jánossal. 

– Ha jól sejtem, ekkortájt azért már az édesanyja is szembesült azzal, hogy a kisebbik fiából nem lesz orvos. 
– Nem is volt tőle boldog. Továbbra sem nagyon érdekelte őket a vívás, azzal foglalkoztak, hogy a hétköznapjaink rendben menjenek. Egyik alkalommal elvittem őket egy versenyre, felhoztam őket Esztergomból Budapestre, hogy nézzék meg, mit is csinálok. Tetszett mindkettőjüknek, de aztán a második asszóm után odanéztem feléjük, s azt láttam, csak a mutter ül ott egyedül. Kérdeztem tőle, hol a fater – nem tudta. Elmentem a verseny után megkeresni: a sportcsarnok mellett volt egy kocsma, bementem, a fater ott ült a sokadik nagyfröccsével, és arról beszélt a többieknek, a fia kizavarta az egyik taljánt a csarnokból… 

– Annak azért örült, hogy megélték a sikereit? 
– Persze, de nem annyira szeretek ezekről beszélni, így az olimpiai aranyról sem. 

– Miért nem? Mert a másodikként kiemelt dátum értelemszerűen 1964 lenne. 
– Mert szerintem nem érdekli az embereket… Meg mi magunk sem nagyon tudunk erről sokat mondani. Nem is értem azt a gyakorlatot, amelyik évtizedek óta jellemzi a sportéletet: kijön a győztes a medencéből, lejön a pástról, a pályáról, rögtön mikrofont dugnak az orra alá, arról faggatják, milyen érzés olimpiai vagy világbajnoknak lenni. De annak a sportolónak erről fogalma sincs! Ő elvégzett egy nehéz felkészülést, és megnyert egy versenyt. Egy ugyanolyan versenyt, amilyen a többi a pályafutása során. 

„A KARDVÍVÁS TISZTELETRE ÉPÜLŐ SPORTÁG”

– Azért egy olimpiai bajnoki cím mégiscsak jár némi felelősséggel, ezt érezte Tokió után? 
– A kardvívás más, mint a többi sportág, hiszen ott már az elején van egy morális mérce. Például amikor először voltam edzőtáborban a nagyokkal, teljesen természetes volt, hogy én ültem az asztal végén, s ha valamelyik bajnok szomjas volt, én hoztam a vizet. Tudtam, hogy ez idővel változik, lesz majd olyan, amikor nekem hozzák a vizet – a kardvívás egy tiszteletre épülő sportág, amelyben persze az is benne volt, hogy a vívóteremben viszont bármikor fejbe vágtam a legnagyobb bajnokot is, már persze, ha egyáltalán eltaláltam… Mert az elején volt, hogy egy délelőtt folyamán ez csak egyszer sikerült. Aztán már kétszer, majd még többször, és elértünk odáig, hogy már engem akartak megvágni a fiatalabbak. Az is életem nagy szerencséje, hogy én még együtt vívhattam a nagy öregekkel. 

– Ilyenkor nem remeg meg a kéz, a láb, hogy úristen, kikkel vagyok együtt? 
– Dehogynem! Viszont így lehet igazán tanulni, fejlődni. 

– Vajon az utódok is éreztek ilyet Pézsa Tibor láttán? 
– Én mindig is azt mondtam, engem ne azért tiszteljenek, mert olimpiai bajnok vagyok. Tiszteljenek azért, mert olimpiai bajnokot és világbajnoki aranyérmest neveltem!

– Mert ez többet ér, ez nagyobb eredmény? 
– Megtanítani valakit vívni, felvinni őt a csúcsra, sokkal nagyobb dicsőség, mint olimpiai aranyat nyerni versenyzőként. A vívásban nem edzők dolgoznak, hanem mesterek – ez egészen mást jelent. 

– Elfogult vagyok a sportág iránt, ezt nem is tagadom, de azt e nélkül is látom, tapasztalom, hogy itt az edző és tanítvány kapcsolat egészen különleges. 
– Ennyire közvetlen kapcsolat kettejük között sehol másutt nincs. Egy úszóedző mondhatja azt a tanítványának, mit csináljon azért, hogy gyorsabb legyen a vízben, a vívásban viszont ha gyorsul a tanítvány, nekem is gyorsulnom kell. Ugyanakkor Szűts János megtanította nekem: sohase legyél hálás a tanítványodnak, mert azt a problémát, hogy belőle minél jobb vívó legyen, neked kell megoldanod. Azt, hogy hogyan kell fejet vágni, mindenki meg tudja tanulni, ám azt, hogy ezt mikor kell megtenni a páston, már az edző feladata megtanítani – itt kezdődik az igazi mesterség: megmagyarázni a versenyzőnek, tudatosítani benne azt, mikor és hogyan kell megoldani egy szituációt a páston. És akkor jön a következő feladat, mégpedig az, hogy azt a vágást hogyan kell előkészíteni. Nem mindegy, milyen a mozdulat, mert az ellenfelet nem megijeszteni kell. Ez az úgynevezett kottázás, amiről már beszéltem, ez az, amit nem lehet tankönyvbe foglalni. 

– A születésnapi beszélgetésünk során említettünk már két dátumot, elsőként a születését, másodikként 1964-et, a tokiói aranyérmét. Mondanék egy harmadikat: 2017. július.
– Segít egy kicsit? 

– Az ön mellett ülő Gárdos Gábor tanítványa, Szatmári András egyéni világbajnoki címet nyert kardvívásban. 
– Vannak véletlenek az életben… Gárdos Gábor, vagyis Charlie édesapja nagyon jó barátom volt. Jégkorongozott, de kiverték a fogát, megharagudott az egész sportágra, és akkor a barátom lehozta a kis Charlie-t hozzám, mondván, csináljak belőle vívót. Aztán elvégezte a Testnevelési Főiskolát, majd a mesterképzőt is, és amikor felvetődött a kérdés, hol dolgozzon edzőként, eljött hozzám. 

– Ezért is jelöltem meg a fenti dátumot: abban a vébéaranyban kettejük munkája volt benne. 
– Átvenni egy tanítványt egy másik edzőtől, na, ezt például nem tanítják sehol. Régen nem is volt ilyenre sok példa. Szatmári András korábbi edzője, Szabó Bence nem is azt oktatta, amit mi tanítunk a fiataloknak Charlie-val. Ezek általában nem mennek törésmentesen: elkezdtük mi is elölről. Az, hogy világbajnok lett András… – na, ennek kapcsán elmondom, hogy amikor megnyertem az olimpiát, Szűts János azt mondta, nincs semmi baj, Tibor, még lesz időd megtanulni vívni. Hat év múlva, amikor győztem egyéniben a világbajnokságon, megjegyezte: na, most már közelítesz hozzá. 

Ugyan mi kértük, hogy a beszélgetésen legyen ott Gárdos Gábor is, valójában ez nem volt nagy kérés, hiszen Pézsa Tibor és Gárdos Gábor „összenőttek” az évek, évtizedek során – a vívóteremben és azon kívül is. Nem véletlen tehát, hogy a kérdésre, kicsoda is Gárdos Gábornak Pézsa Tibor, előbbinek rögtön könnyes lesz a szeme, utóbbi pedig a válasz hallatán hatódik meg.  „ Apám után az apám.”   Mindketten boldogok, hogy a kezdeti közös kapocs, vagyis Gárdos apuka megélhette, milyen jó kapcsolatot ápolnak egymással, azt pedig már a fiatalabbik edző mondja el, hogy egy-egy verseny után, jusson ott osztályrészül siker vagy kudarc, az első gondolata általában az: vajon ezt hogy fogom elmondani Tibornak?  „A »pézsaizmust« nemcsak a tanítványok, én is érzem – mondja Gárdos Gábor, s mikor arra terelődik a szó, vajon Pézsa Tibor szokott-e dicsérni, elmond egy történetet: – Ritkán ugyan, de azért lehet tőle dicsérő szavakat begyűjteni. Az ötvenedik születésnapomra kaptam tőle egy díszkardot, arra négy név van gravírozva: Borsody, Szűts, Pézsa, Gárdos. Ennél nagyobb dicséret nem kell… Egyébként volt, hogy kaptam tőle egy levelet, egy oklevélszerűséget, amelyben az olvasható, most már ketten értünk a kardvíváshoz – a másik te vagy.”   A dicséret témáját bontogatva persze hamar elérkezünk 2022 és 2023 nyarához: előbb Kairóban szerzett világbajnoki aranyat a Gárdos Gábor irányította női kardcsapat (a sportág történetében az elsőt!), majd egy évvel később megvédte vb-címét az együttes.  „A vívás egyéni sportág, mi igazából akkor vagyunk elégedettek, ha a tanítványaink egyéniben nyernek – árulja el Gárdos Gábor, Pézsa Tibor pedig így folytatja: – A vívást nem lehet csapatban oktatni, itt nem lehet »passzolni« egy jó tust a másik kezébe.”

HA KELL, MA IS MEGMUTATJA A MOZDULATOT

– Van olyan versenyző a kardvívásban manapság, akire azt mondja, na, ő tud vívni? 
– Én, ha levetkőzöm. Ez nem nagyképűség! Charlie a megmondhatója, ha valamit nem csinálnak jól az edzésen, kiveszem Szatmári András kezéből a kardot, megkérem, álljon odébb, és nézze, hogyan kell csinálni. 

– Vagyis a kezében még ott a tudás? 
– Hát hogyne lenne ott!

– Ezt nem lehet elfelejteni? 
– Amit megtanul jól az ember, azt nem felejti el – amit meg nem tanul meg, azt nem is lehet elfelejteni. 

– Nagyon imponáló, hogy ennyi idősen is ilyen hévvel és lelkesedéssel beszél a kardvívásról: az idő múlását egyébként hogyan viseli? 
– Hála istennek, vannak feladataim, Charlie mellett még aktív vagyok, sokat beszélgetünk a vívásról. Van négy szuper unokám, mellettük sem unatkozom. 

– Egyikük sem vív vagy vívott? 
– Nem engedtem egyiknek sem. 

– De a kilencven év megüti kicsit?  
– A segítség az, hogy Kismaroson, Pesten és Hajdúszoboszlón is lakom – és persze ha Charlie engedélyezi, dolgozom. Mert most már ő a főnök. 

–  Ha egyetlen évbe visszarepülhetne, melyik lenne az? Esetleg volt olyan fordulópont az életében, amikor a mai fejével már másfelé kanyarodna? 
– Nehezet kérdez, és leginkább azért, mert egy évbe nem lehet belesűríteni a kilencven esztendő tapasztalatát. Ha már fordulópontot említett: az én életemben ez az volt, amikor Szűts János a szárnyai alá vett. Már 1956-ban levitt az olimpiai edzőtáborba, én voltam a szalmazsák, engem püföltek a többiek, onnantól nagyon szépen felépítette a karrieremet. 

– Boldog ember? 
– Aki ilyen társaságban lehet, mint a mostani beszélgetés során is, az csak boldog ember lehet. 

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2025. november 15-i lapszámában jelent meg.)