„A győzelmet nem lehet megunni, igazi mámor” – interjú Losonczi Dáviddal

– Hogyan fest a karácsonyi időszak a Losonczi családban?  
– Készülünk, szépen ki van világítva már a ház, ezt jobbára a fiatalabb bátyám, Ricsi intézi, nagyon szeret feldíszíteni mindent, a fát is ő szerzi be. Apa segít benne, a karácsony neki is szent ünnep, ilyenkor azért mindig együtt vagyunk, társasjátékozunk, beszélgetünk, jól érezzük magunkat, szóval, nálunk tényleg meghitt, szép ünnep. Mindig szeretjük egymást, de ilyenkor még jobban!

– Szenteste mi a program általában?  
– Vacsorázunk, utána imádkozunk és aztán ajándékozunk – gyerekként kértünk mindenfélét a szüleinktől, most már inkább személyesebb dolgokat adunk egymásnak. Filmezni is szoktunk, és az éjféli misét sohasem hagyjuk ki.

– Az ünnepi asztalon rendszerint mi található?  
– Anya süt-főz, szenteste mindig halászlét, majd halat eszünk rizzsel vagy tört burgonyával.

– Mi az édesanyja specialitása?  
– Anyukámnak?! Neki minden a specialitása!

– Diós vagy mákos bejgli?  
– Megeszem mindkettőt, jöhet bármi és sajnos bármennyi… Nagyon édesszájú vagyok, ez a nagy baj a karácsonnyal, sokat lehet enni, és én sokat is szeretek enni. Ez azért nem jó, mert a súlyom meg szeret felfelé menni, mostanság különösen, szóval oda kell figyelnem, hogyan és mennyit eszem.

– Milyen volt a gyerekkora?  
– Nagyon jó! Olyan szoros kötelék alakult ki a bátyáim és köztem, hogy sokáig barátokra sem igazán volt szükségem – mindent megéltem a testvéreimmel. A kapocs a mai napig megmaradt, rendszeresen beszélünk és találkozunk egymással. Édesapáméktól nem kaptunk meg mindent csettintésre, ha szerettünk volna valamit, azért tennünk kellett, ez manapság is így működik – valamit valamiért alapon, és szerintem így is van jól. Apát a szigor jellemezte, anyát a végtelen szeretet, persze apu is imád minket, de általában ő fogalmazza meg a kritikát velünk szemben. Amikor megnyertem az első országos bajnokságomat, a viadal helyszínén még dicsért, de hazafelé menet a kocsiban már azt mondta, hogy az ellenfeleim is ötször edzenek, úgyhogy innentől nekünk hétszer kell.

– Azt mondja, nemigen barátkozott a testvérein kívül másokkal. Zárkózott volt?  
– Magának való kissrác voltam, kevésbé nyitottam mások felé, ez kamaszkoromban már oldódott, nem zártam be annyira, és kialakultak a baráti kötelékeim. Amikor már edzőtáborokba jártunk, Szőke Alex lett a szobatársam, ez mostanra sem változott. Szerintem többet vagyunk együtt, mint külön. Egyébként van egy négyes baráti közösségünk, mindent megosztunk egymással, mindig számíthatunk a másikra, azt hiszem, olyan kötelék alakult ki közöttünk, amely életünk végéig elkísér minket.

– Említette, hogy az édesapja, Losonczi Ottó nagyon mélyről indult, viszont azt tudjuk, hogy magasra jutott, rendkívül sokat tesz a közösségért, már 1997-ben átvehette a Pesterzsébet díszpolgára címet. Miként emelkedett fel?  
– Szakmunkásként végzett, lakatos lett, aztán fuvarozni kezdett, édesanyámmal már tizenkilenc éves korában összejött, jövőre lesz negyven éve, hogy együtt vannak. Igazi munkamániás, mindig ebben hitt, napjainkban is beáll dolgozni, és ezt élvezi. Ilyen ember, nem könnyű eset, a falon is átmegy, ha kell, és mindig eléri, amit szeretne. Vállalkozóként szép lassan építette fel magát, sok mindent elért, de mindig elmondja, hogy a mi születésünkkel nyert igazi értelmet az élete. Akkor is adott a közösségnek, amikor nem volt semmije, több hozzá hasonló emberre lenne szükség a világban. Szeretnék én is olyan utat bejárni, mint ő, és azt, ha úgy néznének rám az emberek, mint rá.

– Tehát a jótékonysági kezdeményezéseivel az édesapja nyomdokába lépne?  
– Tulajdonképpen igen. Kiváló példa előttem, és erre nagyon büszke vagyok.

– A viselkedésmintáját követi vagy érzelmileg szeretné ugyanazt átélni, amit ő?  
– Szerintem ha a viselkedést átveszem tőle, akkor az érzelem magától jön. Azt, hogy ő mit él át ilyenkor, nem tudom, de amikor először jótékonykodtam, rögvest megértettem, miért is jó ez. Talán nincs annál különlegesebb érzés, mint amikor könnyes szemmel odajönnek hozzám idegen emberek és elmondják, mennyire szeretnek, tiszta szívből megköszönik a gesztust, s hozzáteszik, hogy imádkoznak értem. Ez rengeteget jelent nekem, hatalmas motivációt ad. Szép és megható látni, amikor örömet szerzek másoknak.

– Beszélgessünk a birkózásról is. Emlékszik még arra, amikor először lépett szőnyegre?  
– Inkább a kezdeti időszakra emlékszem. Édesapám kétezerhatban alapította meg az ESMTK birkózószakosztályát, én akkor hatéves voltam. Hétévesen kezdtem el járni edzésre, az iskolából a nálam idősebbek is lejöttek, én voltam a legkisebb a tornasorban egészen nyolcadik osztályos koromig. Későn érő típus vagyok, sokáig tartott, mire megnőttem. Sohasem felejtem el, hogy a nálam nagyobbakat is legyőzögettem az edzéseken, ez nagyon tetszett, megfogott. És a versenyek is remekül mentek, hosszú ideig ki sem kaptam, hosszú veretlenségi sorozatot építettem, amely tizenkét éves koromban ért véget. Visszagondolva, már kicsiként is imádtam és nagyon motivált, hogy szinte mindig az én kezemet emelték a magasba. A győzelmet nem lehet megunni, igazi mámor, nincs ennél jobb érzés a világon, nem véletlenül vagyok sportoló.

– Szóval mondhatjuk, hogy a vérében van a birkózás?  
– Meglehet, sohasem próbáltam ki másik sportágat. Egyébként az óvodában végeztünk már játékos gyakorlatokat, emlékszem, a foglalkozás közben egyszer az egyik társam olyat mondott nekem, ami nem tetszett, erre ellöktem. A srác kérdezte az oktatót, hogy ezt miért csináltam, azt mondta, hogy hát lebirkóztam.

– Nemzetközi szinten viszont nem jöttek egyből az eredmények. Ifiként egy-egy világ- és Európa-bajnokságon indult, mindkettőn kiesett, az első érmét 2019-ben a pontevedrai junior Eb-n érte el, a dobogó második fokára állt. Hogy tekint erre az időszakra?  
– Elég mélyre kerültem, miután tizenkét éves koromban megszakadt a veretlenségi szériám. A többiek hamarabb értek, mint én, nem értettem, hogy azok, akiket korábban megvertem, miként lettek hirtelen kétszer erősebbek nálam. Meg kellett szoknom, hogy már nem győzök le fél perc alatt mindenkit, én is ugyanúgy kikaphatok. Meg is fordult a fejemben, hogy egyáltalán kell-e ez nekem, mert sokáig nem jött ki a lépés. Az idősebb bátyám, Ottó elkezdte nyeregetni az érmeket a korosztályos világversenyeken, majd később, Szőke Alex kadétvilágbajnoki címet ünnepelt. Előttem voltak példaként, tudtam, hogy ugyanazt a munkát elvégzem, mint ők – na jó, azt azért nem, amit Ottó, ő ebben apára ütött, sohasem láttam még senkit annyit dolgozni, mint őt –, tudtam, hogy ennek előbb vagy utóbb meglesz az eredménye, szóval mentem előre.

– A bátyja miért hagyott fel a birkózással?  
– Ő már tizenegy éves volt, amikor apa alapította a szakosztályt, ekkor, tehát későn kezdett el birkózni. Hiába gyakorolt mindenkinél többet, hiányoztak az alapok, a finommozgások. Ezek sajnos pótolhatatlan hiányosságok, edzhet bármennyit az ember… Illetve a fogyasztás is nagyon megviselte, hatvanhét kilóra kellett lemennie, ami veszélyeztette az egészségét. U23-as és junior Európa-bajnoki ezüst-, valamint U23-as világbajnoki bronzérem után döntött úgy, hogy befejezi.

– Kevesen tudják, hogy élete első két utánpótlás-világversenyén szabadfogásban indult.  
– Kicsi kitekintő volt a pályafutásomban, sokat köszönhetek a szabadfogású múltamnak, mert a kitolásaimat és fejlefogásból indított akcióimat innen hoztam magammal. Juniorként már kötöttfogású válogatottként birkóztam, Eb-ezüstérmet szereztem ebben a korosztályban, megnyertem a felnőtt ob-t, aztán szép lassan jött a többi dobogós helyezés is. Amikor megkapom a visszacsatolást, akkor látom, hogy a munkának igenis megvan az eredménye. Megállás nélkül dolgoztam, és egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy ott állok az olimpián aranyesélyesként. Apránként elhittem magamról, hogy bármire képes vagyok – a probléma az volt Párizsban, hogy a szerbiai Alekszandr Komarov elleni negyeddöntős sikeremet követően már túlságosan is elhittem. Azt éreztem, hogy ez az olimpiai bajnoki cím már a zsebemben van. Ennek az lett a hatása, hogy tudat alatt kissé kiengedtem, nem nagyon, maximum öt-tíz százalékkal, ám ez éppen elegendő volt ahhoz, hogy ne én legyek az olimpiai bajnok. De ez már a múlt, mostanra tudok nevetni rajta. Viszont nagy tanulság, hogy sohasem szabad túl korán elhinni, mert akkor tud igazán nagyot hasalni az ember.

– Az év elején azt nyilatkozta, hogy sokat ért a birkózása. Hogy értette?  
– Már nem azt csinálom, hogy megállás nélkül megyek előre, hanem megfontoltabban, taktikusabban birkózom. De az az igazság, hogy ezt túlzásba vittem, kissé vissza kell térnie a régi Losonczi Dávidnak, meg kell találni a két stílus közötti összhangot. Mert a szeptemberi, zágrábi világbajnokságon például ezt hiányoltam magamból, túlságosan visszaálltam. Régen, amikor vezettem, mondjuk, négy nullára, akkor sem álltam meg, most igen. Nyilván az a meccs lényege, hogy megnyerjem, viszont ha tudok, akkor technikai tussal kell győznöm, mert ezt az ellenfeleim is látják, s nagy pszichológiai fegyver lehet, hogy például nyolc nullára verem meg azt, akivel esetlegesen szoros meccset birkózott valamelyik nagyobb riválisom. És az sem mindegy, miként jövök le a szőnyegről: a 2023-as vb-n azt éreztem, átgázolok mindenkin, ez idén, a zágrábi világbajnokságon hiányzott.

– Amikor beszélgetünk egy-egy vereségét követően, mindig határozottan állítja, hogy nincs semmi gond, pozitívan tekint előre. Valóban így éli meg legbelül?  
– Egyáltalán nem őrlődöm. Amikor magam alatt vagyok, azt elmondom – például Párizs után nem tagadtam, mennyire megviseltek a történtek. Három-négy hónapig tartott, amikor két legyőzőm, a dán Turpal Bisultanov vagy a bolgár Szemen Novikov képe „szembejött” velem, görcsbe rándult a gyomrom, rosszul voltam. De ez is elmúlt. Tudom az okokat, hogy mi miért történt, tanultam belőle. Szóval igen, amint lehet, teljesen elhatárolódom érzelmileg a vereségeimtől. Úgy hiszem, bármi történik az életben, legyen szó pozitív vagy negatív eseményről, le kell zárni, mert akkor tud az ember továbblépni és fejlődni. Mindig érnek minket negatív hatások, muszáj őket megfordítani, és a pozitív oldalukat nézni, mert csak így lehet előrehaladni.

– Nem akármilyen érzelmi hullámvasútra ült fel az idén. Közepesen indult az év, nehezen, de túltette magát a Párizsban történteken, majd áprilisban nagyon magasra emelkedett, hiszen Somorján megszerezte karrierje első Európa-bajnoki címét, esélyesként vágott neki a szeptemberi vébének, az elődöntőben elszakadt a keresztszalagja, mégis kiállt a bronzmérkőzésre, amelyen alulmaradt. Megműtötték, ami nyolc hónap kihagyással jár.  
– Ezen sem nevettem volna még, ha szeptember végén foglalja így össze nekem! Most már tudok mosolyogni. Ilyen az élet, nincs olyan, hogy mindig minden klappol. Tök jó lenne most úgy beszélgetni, hogy idén világ- és Európa-bajnoki címet ünnepeltem, de az élet ezúttal másmilyen forgatókönyvet írt. Pedig tényleg mindent megtettem, valami azonban mégis hiányzott. Viszont nem dőltem a kardomba, jól vagyok és csak előretekintek.

– Az olimpiai ciklus legelején járunk, ha azt vesszük, ebből a szempontból „jókor” jött a sérülése, nem biztos, hogy jövőre ugyanez belefért volna. Mit gondol a 2028-as Los Angeles-i olimpiáról?  
– Nem nézek ennyire előre. Egyelőre szeretném ezt a nyolc hónapot úgy végigcsinálni, ahogyan az a nagykönyvben meg van írva. Mert ha nem így teszek, lehet bármilyen ciklus, nem lesz belőle semmi. Szóval most arra koncentrálok, hogy százszázalékos állapotba kerüljek, olyan fizikai és mentális szintre, amelyben nem sérülhetek meg újra, mert igaz, hogy az már biztosan nem fér bele, és akkor lehúzhatom az egészet a vécén. Tehát szeretném tökéletesen összeszedni magam, és ha megvan, akkor elkezdhetek gondolkozni azon, hogy mikor és miként térek vissza.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2025. december 20-i lapszámában jelent meg.)