Gasper Marguc nyáron hazamegy, pedig már otthon van

– Tizenkét év alatt mennyire tanult meg magyarul?  
– Az évek során tanultam, jártam nyelvórára, de kissé sajnálom, hogy nem tanultam többet, és nem tettem meg a következő lépést. A családommal Veszprémben élek, az alapvető kifejezéseket ismerem, kávézóban, étteremben, vagy boltban meg tudok szólalni magyarul, de hosszabb beszélgetést már nem tudok folytatni, ami mindig zavart. A csapatban a közös nyelv mindig is az angol volt.

– Emlékszik, hogy 2014-ben miért választotta a Veszprémet?  
– Már akkor itt szerettem volna játszani, amikor még semmilyen kapcsolatfelvétel sem történt a klubok között, ezért aztán nem is gondolkodtam túl sokat, amikor elkezdődtek a tárgyalások. Mielőtt ideszerződtem, a Celje csapatával többször is pályára léptem a Veszprém Arénában, szerettem a hangulatát, ráadásul a csarnok szerkezete alapvetően olyan, mint a Celjéé, csak a színei mások. A két város méretre is hasonló, szóval szerettem ide járni. És persze ott volt a belső motiváció, hogy a Celje után egy nagycsapatba akartam igazolni, márpedig a Veszprém mindig is az egyik legnagyobb volt. A feleségem, aki akkor még csak a barátnőm volt, szintén azt akarta, hogy ide költözzünk, mert közel volt az otthonunkhoz, kocsival három óra távolságra.

– Sokat jártak haza, Szlovéniába?  
– Az első években gyakrabban látogattunk haza, de most, hogy itt van a családom, a gyerekeim, már nem utazunk annyiszor, leginkább akkor, amikor szünet van. Már két éve nem játszom a nemzeti csapatban sem, így a válogatott szünetben mindig van néhány szabadnapom, ilyenkor előfordul, hogy hazamegyünk, de már inkább a nagyszülők és a barátok jönnek hozzánk látogatóba, hogy lássák a gyerekeket, és persze minket.

– Lékai Máté nem sokkal ön előtt érkezett Veszprémbe. Beszélt vele?  
– Hogyne, hiszen Celjében két évig csapattársak voltunk, és az egyik első kapcsolatom a magyar klubbal neki köszönhető. Őt csak néhány hónappal előttem szerződtette a Veszprém, és akkor mondta, hogy úgy tudja, a klub engem is nagyon szeretne megszerezni. Így kezdődött az egész. Mátéval újra csapattársak lettünk, két év Celje után nyolc évig Veszprémben, vagyis összesen tíz évig játszottunk együtt.

– Úgy tudom, először síelni kezdett.  
– Ez vicces történet, mert ugyan az édesapám is kézilabdázott egy ideig, de fiatal korában síelt, ezért szerintem azt akarta, hogy én is síelő legyek. El is kezdtem, de gyerekként állandó gyomorproblémáim voltak, amikor a sípályákra utaztunk, mert sok kanyar volt az odavezető szerpentineken, és amikor a kocsival odaértünk, mindig rosszul éreztem magam. Hatéves lehettem, amikor egy nap anyukám, akinek semmi köze sem volt a kézilabdázáshoz, azt mondta, próbáljam ki, így egy ideig párhuzamosan űztem a két sportágat. Aztán azért választottam a kézilabdát, mert attól nem voltam rosszul, kényelmesebben éreztem magam bent, a meleg csarnokban, és nem kellett annyit utazni sem. Megszerettem. Anyu csak az első edzésre vitt el, utána apám hordott mindenhova. Egyébként az öcsém, Gal, és a nálam tizenhat évvel fiatalabb féltestvérem, Mai is kézilabdázik, szóval igazi sportcsalád vagyunk, s mint említettem, édesapám is játszott, nagyapám pedig kapus volt. Már csak innen nézve is jól döntöttem, hogy abbahagytam a síelést, és a kézilabdázás felé fordultam.

– A testvéreivel hányszor játszottak egymás ellen?  
– Gallal szerintem vagy hatszor, amikor ő még Celjében kézilabdázott, én pedig már az Építőkben, és nemcsak éles meccseken, hanem voltak barátságos összecsapások is a két gárda között. A féltestvéremmel pedig kétszer. Szóval mindkettőjük ellen játszottam már, de együtt, velük egy csapatban még soha, ami az ősztől megváltozik, mert visszamegyek Celjébe, Mai pedig már ott vár.

– A családban sokat beszélnek a sportágról?  
– Most, hogy öregszem, bevallom, néha már nem akarok annyit a kézilabdáról beszélni, de a családunkban ez olyan központi téma, amit nem lehet megkerülni. Mindig felvetődik valahogy, főleg most, hogy mindhárman játszunk, a legfiatalabb fiútestvérem ráadásul a pályafutása elején jár, és az ember próbál neki tanácsokat adni. De bármennyire fárasztó is, tény, a sportág összeköt bennünket.

– Tizenkét évet töltött Veszprémben. Mi a legkedvesebb emléke?  
– Hű, rengeteg van, hiszen több mint egy évtized köt ide. Talán az egyik, amikor először jutottunk be a Bajnokok Ligája kölni négyes döntőjébe, rögtön az első évem végén. Nagyon különleges volt. Aztán ott van a sok Szeged elleni csata. Kiemelkedik közülük egy három évvel ezelőtti, amikor a Pick Arénában tizenhárom góllal győztünk a Bajnokok Ligájában. Elképesztő volt, az egyik legszebb emlékem! De az összes trófea az, mert minden alkalom különleges, amikor nyersz valamit, főleg itthon, telt ház és óriási hangulat van, az ember már a meccsek előtt libabőrös. Hiányozni fog, de az emlékek örökre megmaradnak bennem.

– Manapság ritka, hogy egy játékos ennyi időt egy klubban töltsön. Voltak ajánlatai az elmúlt tizenkét évben?  
– Amikor ideszerződtem, nem gondoltam volna, hogy ennyi ideig maradok, de csak teltek az évek, én pedig még mindig itt voltam. A Bundesligába sohasem vágytam, és ugyan volt néhány megkeresés, ám nem akartam másik csapatba igazolni azért, hogy azzal legyek sikeres. Azért jöttem ide, hogy ezzel a csapattal nyerjek meg mindent, és még mindig ez a kívánságom, hiszen egy trófea még mindig hiányzik… Van esélyünk rá ebben az idényben, remélem, összejön, de akkor sem fogok bánni semmit, ha nem sikerül. Megpróbáltam a legjobbamat adni, hogy segítsek ennek a klubnak, ennek a csapatnak, a szurkolóknak, különösen ebben az arénában. De az eredeti kérdésre visszatérve, sohasem vetődött fel bennem, hogy elhagyjam a klubot.

– Tizenkét év alatt rengeteg csapattársa volt. Kivel volt közülük a legjobb barátságban?  
– Elsőként Lékai Mátét mondanám, akivel – ahogy már említettem – Celjében és Veszprémben tíz évig játszottam együtt. Nagyon közel állt hozzám Andreas Nilsson is, akivel szintén együtt érkeztem, illetve nem is, Andreas egy héttel később jött! Vele is egy évtizedet húztam le, szóval, ha ki kell emelnem valaki nevét, akkor kettejükét tenném, de sok csapattársammal jó kapcsolatban maradtam, azután is, hogy elment.

– 2022-ben született a kisfia, Leo, tavaly decemberben pedig a kislánya, Livia. Mennyire családközpontú ember Gasper Marguc?  
– Sok-sok éve vagyunk együtt a feleségemmel, mindig is családot, gyerekeket szerettünk volna, de előtte kicsit élvezni akartuk az életet kettesben, nem akartunk túl fiatal szülővé válni. Én harminc fölött lettem apa, és úgy érzem, elég érett voltam ahhoz, hogy készen álljak rá. Azóta megváltozott a prioritás, mert minél több időt szeretnék tölteni a gyerekeimmel. A kisfiam márciusban lesz négyéves, élvezem, hogy játszhatok vele, taníthatok neki dolgokat, és ha nem ment a játék, vagy kikaptunk és rossz volt a kedvem, a fiam otthon akkor is mosolyogva várta, hogy játsszunk, így könnyebb volt túltennem magam a kudarcon. Amikor még nem voltak gyerekeink, otthon egyfolytában azon járt az eszem, mit csináltam rosszul. Ha túl sokáig rágódsz a múltbeli hibáidon, akkor újra és újra elköveted őket, előbb-utóbb tovább kell lépni, és szerintem jobb, ha minél hamarabb meg tudod tenni.

– Harmincöt éves, de fiatalabbnak néz ki. Mennyivel nehezebb fittnek maradni?  
– Már kicsit több idő kell a regenerálódásra, jobban kell figyelnem a testemre a mérkőzésre való felkészülésnél. Amikor fiatalabb vagy, azt csinálhatsz, amit akarsz, nem fáj semmid, de ezt csak akkor érted meg, amikor idősebb leszel, és mindig fáj valahol. Jobban oda kell figyelni a részletekre, de úgy érzem, még mindig jó formában vagyok. Az idény elején, amikor Yanis Lenne még lábadozott a sérüléséből, gyakorlatilag egyedül játszottam a poszton, és talán bebizonyítottam, hogy még mindig tudok ezen a szinten teljesíteni. Karrierem során elkerültek a súlyos sérülések, a nagy műtétek, amióta a legutóbbi talpsérülésemből visszatértem, lekopogom, nincs problémám. Remélem, még jó néhány évet játszhatok!

– Mennyit változott a kézilabdázás, amióta elkezdte?  
– Már nem olyan sok a távoli lövés, a sebesség nőtt, a játékosok, főleg a hátsó mezőnyjátékosok, nem olyan nagydarabok, sokkal mozgékonyabbak, mint akár csak tíz éve, mert sokkal inkább az egy az egy elleni játékra került át a hangsúly. Gyorsabb a középkezdés, a játékvezetők is gyorsan sípolnak, ez a tempó fizikailag elég megterhelő a szervezetnek, de ez nem csupán a kézilabdázásra igaz, minden sportág ebbe az irányba halad. Nyugodtan kijelenthetem, amikor itt kezdtem játszani, mintha egy másik korszak lett volna. Ugyanakkor nem volt nehéz alkalmazkodni az új stílushoz, főleg nekünk, szélsőknek, hiszen mi ugyanúgy futunk, lövünk, gólt szerzünk, és rohanunk vissza védekezni.

– És mennyivel lett erősebb a Bajnokok Ligája mezőnye?  
– Régen is erős volt, a részletek döntöttek, talán annyi a különbség, hogy most van legalább nyolc csapat, amely közül bármelyik bejuthat a négyes döntőbe. Bárkitől kikaphatsz, és bárkit legyőzhetsz egy góllal. Az elmúlt néhány évben kissé pechesek voltunk, különösen tavaly, amikor egy góllal kaptunk ki a végső győztes Magdeburgtól. Pedig nagyon-nagyon közel vagyunk a célhoz. Talán az sem jó, hogy amikor idejöttem, s az első három évben rendre bejutottunk a final fourba, elkezdtük természetesnek venni, hogy ott vagyunk a legjobbak között Kölnben. Pedig ez nem így van, nem természetes, nagyon nehéz odáig eljutni, és minden alkalommal, amikor sikerül, örülnünk és ünnepelnünk kell, valamint meg kell ragadniunk az esélyt a győzelemre. Mert ott már bármi megtörténhet. Az előbb nyolc csapatot említettem, és a Veszprém vitathatatlanul ott van Európa legjobb nyolc csapata között, de ez nem garancia arra, hogy be is jut a final fourba. Harcolni kell érte, és kell hozzá egy kis szerencse is. Egyre nehezebb tartani ezt a magas színvonalat.

– Szokott gondolkodni azon, mit csinál majd a visszavonulása után?  
– Egyre többet… Előbb szeretném befejezni a tanulmányaimat a sporttudományi karon, ami kinyitja a kaput a tanári pálya felé, de még nem döntöttem el, hogy valóban azt akarom-e csinálni a visszavonulásom után. Meg kell találnom, mi az, ami a pályafutásom után is motivál és boldoggá tesz, amit élvezek. Jelenleg nem látom magam edzőként, de ki tudja, talán két-három év múlva ez a véleményem is megváltozhat. El tudom képzelni magam olyan cégnél, olyan munkakörben is, aminek semmi köze a kézilabdázáshoz. Szóval, még keresgélek, de nem akarom elkapkodni, hiszen az életem több mint fele még előttem áll, nem mindegy, mit választok.

– Azért visszatér még Magyarországra?  
– Talán nem rendszeresen, de biztosan visszajövök! Megnézni néhány mérkőzést, találkozni a barátaimmal… Nem is kell repülőre ülnöm, Celje csak háromórányi autózásra van. Kicsit furcsa és keserédes érzés, hogy nyáron elmegyek, hozzá kell szoknom, mert amikor azt mondom, hazamegyek, az alatt inkább már Veszprémet értem, hiszen az elmúlt tizenkét évben sokkal több időt töltöttem itt, mint a szülővárosomban, Celjében. Veszprémben szinte azonnal otthon éreztem magam, és ez így van ma is. Itt otthon vagyok.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2026. február 21-i lapszámában jelent meg.)