A vitorlázó, aki forradalmasított a Kékszalagot – interjú Litkey Farkassal
– A Kékszalag-sikerek után az utóbbi időben inkább a soling-világbajnoki címek miatt hallani önről. Azért megvan még önben a tűz és az elkötelezettség a Kékszalag iránt is?
– Ez az érzés többször is változott az évek alatt. A Kékszalagon 33 éve indultam először, fiatalon nagy volt az újdonság ereje, és a versenyzői mivoltomból fakadóan hatalmas volt az önbizalmam – ehhez képest elsőre elég nagy pofont kaptam. Tanulságos volt, mert jó eredményre esélyes hajóval indultunk, a Dániából származó Rosával, de nem sikerült jól a verseny. Addig egyébként nem is indultam túraversenyeken, mert az olimpiai rendszerben töltöttem a legtöbb időmet. Aztán 2001-ben nyertünk először a Balatonon, majd sorozatban még nyolcszor, ami döbbenetes széria, szabályt is kellett módosítani miattunk, hogy ne csak mi győzzünk, amit megértek, hiszen nekem is fontos, hogy érdekes maradjon a Kékszalag. Ekkor a többtestű hajók is bekerültek a versenybe.
– Ahhoz is tudtak alkalmazkodni?
– Katamaránnal is nyerni tudtunk 2016-ban és 2017-ben, azóta viszont nem, ami azért jelentős idő, és egy versenyzőt nagyon motiválja, ha győzni akar… Ellenkező esetben előbb-utóbb pszichésen belekényelmesedik, jóllakik, hiszen nem ugyanakkora súlyú megnyerni a 13. versenyedet, mint az elsőt. Az ember a csúcson nehezebben építi magát újra és újra, de ha legyőzik, akkor máris könnyebben megy. Lényeges különbség még, hogy az esélyes hajók manapság évente költenek annyit, amennyi nekünk annak idején a négy-öt éves büdzsénk volt. Költségesebb lett a viadal, de nem panaszkodom, mert versenyképesek vagyunk, és bizakodók is, most lesz teljes erejében a hajónk.
– A Kékszalagon 1993-ban indult először. Miért kezdett el vele ennyire hangsúlyosan foglalkozni?
– A folyamat tőlem függetlenül alakult. A rendszerváltás előtt a vitorlázás itthon úri sportnak számított, kicsit talán még most is az, a sportág csúcsa valóban nagyon drága. A kilencvenes évek előtt ez a kép nem illeszkedett a régi politikai rendszerbe, a vitorlázás egyetlen szerencséje az volt, hogy olimpiai sportágként megkapta azt a támogatást, ami elég volt a túléléshez. Az 1945 előtti és utáni Kékszalagok közötti óriási különbség, hogy előtte minden évben új hajókat építettek, utána viszont nem volt rá pénz, és a régi hajók maradtak. Az 1991-es Kékszalagot még olyan hajó nyerte meg, a Nemere II, amely 1945 előtt épült. A második világháború után ötven éven keresztül nem volt igazi hajófejlesztés a Balatonon, csak 1993-ban indult el a fejlődés, lassan utolértük Európát, a Kékszalag pedig már nem a régi hajók versenye volt, hanem elkezdett izgalmassá válni.
 Született: 1966. március 5., Balmazújváros |
– És önt is elkezdte érdekelni?
– Az ötvenéves hajók viadala egy fiatal srácnak szép ugyan, de nem túl izgalmas. Egyébként volt egy kis múltam a túrahajózásban, az 1988-as Fehérszalagon ott voltam a Rabonbán legénységében, amelynek a legendás színész, Bujtor István volt a kormányosa, és nyertük is, a mai napig örömmel gondolok vissza rá. De vissza a Kékszalaghoz: 1995-ben már izgalmas, gyors és korszerű hajók indultak, olyanok, amilyenekkel én is szívesen vitorláztam volna. Technikailag is vonzó lett a verseny, azt éreztem, hogy ez kell nekem, ezzel akarok foglalkozni! A Garda-tavi tókerülőn, az 1999-es Centomiglián láttam először a liberákat, lenyűgöztek a tizenkét és fél méter hosszú karcsú és elegáns hajók, szinte a közelükbe sem mertem menni! Aztán a következő évben megvettük a Pleasure-t, ez volt az áttörés, támogatta a szövetség elnöksége is, amelynek tetszett a gondolat, hogy a Balatonon is ilyen szép hajók vitorlázzanak.
– Az ön neve összeforrt a Kékszalaggal, rekorderként ma is erről a legismertebb. Miért és hogyan következett ebből a soling?
– Teljesen véletlenül, ugyanis 2013-ban a soling-világbajnokságot Balatonalmádiban rendezték, Wossala György pedig meghívott és adott nekem egy versenyképes hajót, jó vitorlákat, Vezér Károly pedig éppen szabad volt. Róla nemcsak azt kell tudni, hogy együtt nőttünk föl és egy klubban kezdtünk, hanem hogy addig minden magyar solingéremben szerepet játszott. Erős csapat állt össze, és mivel a soling és a finn genetikája hasonló, rögtön értettem, hogyan kell menni vele. A győzelem azért meglepetés volt, de úgy éreztem, hogy jó vele menni és nem szabad elengedni, ezért aztán a következő európai világbajnokságra, 2015-re vettünk egy hajót, amivel azóta is versenyzünk. Na, onnantól minden európai vébét megnyertünk, és mivel a koronavírus-járvány többet elmosott, 2019 és 2023 között négy éven át mi voltunk folyamatosan a soling-világbajnokok.
– Időben, energiában és felkészülésben elfér egymás mellett a Kékszalag és a soling, ha az ember a legmagasabb szinten csinálja?
– A Kékszalaggal többet kell foglalkozni, az folyamatos munka, nemcsak a hajót kell tökéletesen kezelni, az anyagi hátteret is meg kell teremteni. Sokszor mondják, hogy nem kiegyenlítettek az esélyek a Kékszalagon, amire azt szoktam mondani, hogy így van, de a verseny nem is a vízen kezdődik, hanem már a parton. Menedzserként is folyamatosan azon kell gondolkodni, hogyan lehetne gyorsabbá, versenyképesebbé tenni a hajót, mert végeredményben az a döntő, milyen gyors hajód van. Persze tudni kell kezelni a technikát, hiszen ezek jelentős hajók, nekünk például két hónap a felkészülésünk. Az idei solingvébére felkészülés gyanánt szintén két hónapig vitorláztam, télen dragonba ültem Mallorcán, ami szintén háromszemélyes hajó, a viadalokon erős volt a mezőny, igaz, ott nem kormányos voltam, de a stratégia és taktika hozzám tartozott. Vagyis nemcsak fizikai terhelést jelentett, hanem szellemit is, jó edzés volt. A solingra is hosszú hónapokat kell készülni, erre a vb-re már tavaly szeptemberben elkezdtük a munkát, a novemberi vébén ötödikek lettünk, ami kudarc volt, de a tanulság, hogy nem lehet bérhajóval menni, ki kellett volna vinnünk a sajátunkat. Ugyanakkor ki kellett utaznunk Brazíliába, ott kellett lennünk a mezőnyben, megmutatni magunkat, ami viszont sportdiplomáciai szempontból volt fontos.
– Melyik Kékszalagja volt a legemlékezetesebb?
– Kettőt is mondanék, az egyik a 2013-as, az volt az utolsó Kékszalag, amelyen nem indulhattak katamaránok. Ennek előzménye, hogy 2010-ben kilenc év után veszítettünk, akkor indult három profi külföldi hajó is, amelyekkel meglepően jól fel tudtuk venni a versenyt, sokáig az első helyen álltunk olimpiai és világbajnokokkal szemben, végül negyedikek lettünk, ami ugyan fájdalmas volt, de nem is kell szégyellnünk. A Lisa 2013-ban már nem volt annyira versenyképes, ezért is volt zseniális az első helyünk. A 2016-ost pedig azért emelném ki, mert először győztünk katamaránnal, egy nappal előtte óriási, félelmetes vihar volt, csak úgy törtek a hajók, szó volt arról is, hogy elhalasztják a versenyt, végül mégis megrendezték, és nagyon nehéz, harcos futam kerekedett belőle. A szélcsendes Keszthelyi-öbölben szereztünk olyan előnyt, amit a visszaerősödő viharos szélben ki tudtunk használni.
– És melyik volt a legemlékezetesebb soling-világbajnoki címe?
– Nagyon él bennem a mostani, a hatodik, amelyet Balatonfüreden rendeztek, a buzdítás miatt úgy éreztük, az egész hazai vitorlástársadalom mögöttünk áll. Ráadásul erős kihívónk akadt, a német csapat esélyes volt a győzelemre, de mi is felkészültek voltunk. A verseny elég szerencsétlenül kezdődött, de nagyon meg akartuk mutatni magunkat itthon, éreztük a közönséget, ami egyszerre volt nyomás, de közben hatalmasat dobott a teljesítményünkön, mert motivált és erősített minket. A viadal felénél nagy előnye volt az ellenfélnek, de szépen jöttünk fel, fordítottunk, és már az utolsó futam előtt biztossá tettük a vb-címet.
– Versenyszerűen meddig lehet a kettőt csinálni?
– Mivel kormányos vagyok, az én munkám fizikailag kevésbé megterhelő, mint a legénység tagjaié, akik csodálatra méltó melót végeznek. A pszichés terhelést is másképp viselem az idővel, többet kell pihenni, aludni, oda kell magamra figyelni, igyekszem egészséges maradni. Alkoholt alkalomszerűen is csak ritkán fogyasztottam, és most is előfordul, hogy hónapokig nem iszom. Én így működöm, nekem ez kell hozzá. Végzek kondiedzéseket is, hogy formában tartsam magam, természetesen a koromnak megfelelően, a súlyzós edzések mellett kardioedzéseket is, összesítve hetente öt nap foglalkozom valamilyen formában a fizikai felkészüléssel. De ebben is van segítségem, van kihez fordulnom.
– Kanyarodjunk vissza harminc évvel ezelőttre. Hogyan emlékszik az 1996-os olimpiára, amelyen indult?
– Az olimpiai vitorlázás szerintem nem változott olyan sokat, a drága és tőkesúlyos hajóosztályok kikerültek, így talán nem reprezentálja annyira a közösséget. Atletikusabb lett, a sportolók erősebbek, több időt kell vele foglalkozni. Az olimpiai vitorlázás törekszik a nemek közötti egyenlőségre is, egyre több lett a női hajóosztály, illetve ma már van vegyes is, az érmek száma pedig ugyanannyi. Harminc éve, 1996-ban még mindenki abból élt, amit a rendszerváltás előtt megtanult. Nekünk 1990 és 1996 között jelentősen csökkent az anyagi forrásunk, kevesebb pénz és idő állt rendelkezésünkre a felkészülés során, ami azóta nagyon megváltozott, sokkal szervezettebb, a mecenatúra jobban kialakult, a szülők és a szövetség is segít, az évek alatt felállt egy olyan rendszer, mint Nyugat-Európában. Összehasonlítva a mi időnkkel, anyagilag nagyságrendileg megváltozott a helyzet, de ahhoz képest, hogy mi éppen légüres térben mozogtunk, elég nagy létszámú csapat képviselte a magyar vitorlázást Atlantában. Egyébként nagyon különleges volt, a mai napig szép emlék, hiszen az olimpia mégiscsak olimpia, ráadásul Amerikában rendezték, ami a rendszerváltás után nem sokkal még különlegesebb volt. Igaz, nem tudtunk elmenni más versenyeket megnézni a távolságok miatt, de arra jól emlékszem, milyen nagy tisztelet övezte kint az olimpikonokat. Ezt mi is éreztük, azóta is ha találkozom amerikaiakkal, és kiderül, hogy indultam az olimpián, azonnal megkapom az érte járó tiszteletet. Ez Európában nincs ennyire így.
– Hogyan áll a külföldi tókerülő versenyekkel?
– Sehogy, nem érdekelnek. Négy nagy európai tókerülő viadal van: a Centomiglia a Garda-tavon, a Boden-tavi Rund Um, a Bol d’Or a Genfi-tavon és a balatoni Kékszalag. A Centomiglia régen érdekelt, de az ezredforduló után „összezuhant”, egyre kevesebb hajó indult rajta, gyakorlatilag megfeleződött a mezőny, és a verseny nem is tudott ebből a spirálból kijönni. Próbáltuk megfejteni az okait, nehogy ez történjen a Kékszalaggal is. Szerintem a gond az, hogy a Centomiglia nem olyan viadal, amit be lehet fejezni, mert este megáll a szél, és nincs meg az az érzése a versenyzőnek, hogy körbevitorlázta a tavat, ami pedig, ugye, a lényege lenne. A Balatonnál nincs ilyen gond, mivel a legnagyobb tó, óriási teljesítmény körbevitorlázni, a teljesítés már önmagában is értékes. Ez a vonzereje a Kékszalagnak, amely idővel egyre jelentősebb lett, így elég is nekünk, nincs szükségünk más tókerülő viadalra. A Centomiglián és a Rund Umon egyébként voltam harmadik, a Bol d’Oron viszont nem indultam.
– Ön szerint meddig lehet csökkenteni a sebességi rekordot a Kékszalagon? Ez jelenleg 4 óra 24 perc 11 másodperc.
– A rekordhoz olyan szél kell, mint a tavalyi, amikor végig fújt az északi szél, amivel irányban lehet hajózni. A katamaránok most már közel vannak a maximális teljesítményükhöz, de egy foilos repülő hajóval ideális szélben szerintem két és fél, három óra alatt körbe lehetne vitorlázni a Balatont. A rekord időjárásfüggő, és ma már a technika gyorsan változik, a hajók szerkezete is egyre könnyebb.
– Egy személyes kérdés a végére: mekkora szerepet játszik a sikereiben a felesége, a családi háttere?
– Óriási a szerepe. A feleségem, Marietta vitorlázó családból származik, gyerekkorától vízen van, otthonosan mozog a hajón, érti és tudja, mi történik, illetve mit kell csinálni. Egyébként közgazdász, egy nagy cég kereskedelmi igazgatója volt, de most már szabadabban élünk, nekem segít. Kialakult köztünk a munkamegosztás, erősítjük egymást, egy csapat vagyunk, támogatja, hogy télen is tudjak vitorlázni. 2005-ben lettünk egy pár, én már akkor túl voltam néhány Kékszalag-győzelmen, és utólag mesélte, hogy azon gondolkozott, mégis, mit tud majd ehhez hozzátenni. Az azóta eltelt két évtized viszont bebizonyította, hogy nagyon is sokat.
– Ön miben változott az elmúlt évtizedekben?
– Az 1993-as srác tele volt önbizalommal, nem is feltétlenül indokoltan, persze sok mindent jól tudott, hiszen az olimpiai vitorlázásból jött, erősebb is volt, de tanulnia kellett, meg kellett ismernie a Balatont. Kicsiben jól tudott vitorlázni, de nem voltak még nagy stratégiai elképzelései. Ma, hatvanévesen fizikailag nyilván nem vagyok azon a szinten, de nincsenek problémáim, elégedett vagyok az állapotommal, be tudom osztani az erőmet, fitten tartani magam. Az anyagi lehetőségeim jobbak, amiért keményen megdolgoztam, akkoriban általában a klubra vártam, hogy oldjon meg valamit, ma már magam végzem. Egyben viszont biztosan nem változtam: mindig is nyugodt voltam. Már akkor is tudtam, hogy a sok munka meghozza a nyugalmat.
Litkey Farkas 2003-ban szervezett egy konferenciát a Balaton jövőjéről, amikor a nyári vízállás a siófoki mérce szerint 71 centiről indult, és 23 centi lett a vége, és az volt a harmadik egymást követő év, amikor a Balatonnak alacsony maradt a szintje. „A Balaton sekély sztyeppi tó, és a kutatók elmondták, hogy a kiszáradástól nem kell félni, a Balaton ingázik. Az eredeti tó a jelenleginél egyharmaddal nagyobb volt, csak lecsapolták a déli vasút építésénél, ami azt is jelenti, hogy a teljes vízrendszer nagyobb, a víz vissza fog jönni, csak kérdés, mikor – mondta Litkey. – Jönnek aszályos időszakok, és lesz, amikor sok víz lesz, özönvízszerű esőkkel, Magyarországnak pedig meg kell oldania a víztározást. De ez már nemcsak a Balatont érinti, hanem az egész országot, mert eddig elvezettük a vizet, most viszont meg kellene tartani. A nádasnak pedig szintén jót tesz, ha időnként szárazulatra kerül. És ezt több mint húsz éve mondták!” |
Győri ovifoci: nagyra nőtt az ovifoci
Visszanyert futballmúlt – Hosszú Kávé Sisák Gáborral
