Arany János leszármazottjára mindig lehet számítani – interjú Dubei Debórával

– A 2014-es U17-es világbajnokságon megszerzett bronzérem óta ismeri a nagyközönség Dubei Debóra nevét. Jól beindította a karrierjét az a torna?
– Igen, az első sikerem világeseményen. Jó visszagondolni rá, készült rólam videó is az All Star-tagságom miatt. Ugródeszka volt, és nemcsak a felnőttválogatottsághoz, hanem 18 éves koromhoz közeledve az első profi szerződésemhez is. 2015-ben érettségiztem, utána igazoltam Sopronba. Nagyon jó kis korosztály volt az 1997-es, kiegészülve két ’98-as születésű játékossal, Studer Ágnessel és Kiss Virággal, Mészárosné Kovács Andrea volt az edzőnk. A mostaniakhoz képest kemény kézzel fogtak minket, jól terhelhető és szófogadó társaság voltunk, amely tehetséges kosarasokból állt.

– Nehéz volt az átmenet az utánpótlásból a felnőttek közé?      
– Azt éreztem, hogy ha kiegészülünk az idősebb korosztályok legjobbjaival és csatlakoznak hozzánk még fiatalabbak is, nagyon sikeresek lehetünk. Spanyolországban például folyamatosan érkeznek az erős utánpótlás-válogatottak, Magyarországon nagyobb szó, ha ilyen nagyszerű eredményt érsz el, és a felnőttválogatottban is tudod kamatoztatni. Én az átmenetet nem is éreztem meg, 15 évesen kerültem fel a felnőttekhez Miskolcon, akkoriban jött be az U20-as szabály, és játszottam is, nem ültem végig a padon.

– Később Sopronban a legendás spanyol Roberto Íniguez is az edzője volt. Milyen volt vele együtt dolgozni?     
– Nagy hatással volt rám, sokat tanultam tőle a mentalitás terén, a győzni akarást, hogy miként kell hozzáállni a mérkőzésekhez, a csapathoz a különböző helyzetekben, hogyan kell véleményt alkotni és segíteni. Robertónak van egy olyan oldala is, amit nem tudsz sokáig tolerálni, de az eredmények őt igazolják.

– Akkoriban Jelena Brooks volt az edzőtársa, „Jeca” éppen most vonult vissza. Mennyire volt ő meghatározó az európai kosárlabdázásban?     
– Ikon volt. Ahonnan indult és ahová elért, az a tehetségének, a munkamoráljának, a győzni akarásának és annak köszönhető, hogy a végletekig hajtotta magát. Le a kalappal előtte, pályafutása mindegyik szakaszában elképesztő statisztikai mutatókat produkált, szerintem nincs párja az európai kosárlabdázásban. Örülök, hogy játszhattam vele, és mindig eszembe jut, hogy az egyik soproni edzésen, amelyen csak heten-nyolcan lehettünk, a kettő kettőt gyakoroltuk negyedpályán. Mindketten nagyon harcosak vagyunk, megfogtuk egymást, és edzés után odajött, hogy elmondja: „Bocsi, Debi, hogy ezt csináltam, de tudom, hogy veled lehet, mert te vagy a fiatalok közül a legstrapabíróbb”.

– Négyes számmal díszített fülbevalót visel. Miért ez lett a mezszáma?     
– Január negyedikén születtem, ennyi. Anyukám, Balogh Gabriella is kosarazott 28 évig, amikor megszülettem, az ötös mezét négyesre váltotta. Sopronban Fegyverneky Zsófié volt ez a szám, ott 41-esben játszottam. A négyes a szerencseszámom.

– Tavaly egy interjúban említette, hogy a nagymamája Nagyszalontán él, ezek szerint van partiumi kötődése?     
– Édesanyám román válogatott volt, mielőtt a rendszerváltás idején átjött Szarvasra apukámmal. Nagyszalontán élnek, éltek a felmenőim, oda szoktam menni nyáron. Arany János ott született, és én is a leszármazottja vagyok.

– Ha már nyarak, ezek megterhelő epizódjai voltak a válogatott szereplésnek?
– Megterhelő – látod, hogy jó idő van, nincs iskola és te mégis edzésen vagy. Ugyanazt csinálod, mint az elmúlt hónapokban, pedig szeretnél napozni vagy elmenni bárhová, de a hathetes edzőtábor nem engedi. Nagyon fiatalon kerültem bele és nyomtam idáig, de nem élem meg negatívumként, nagyon szép eredmények születtek. Tavaly nyáron akkor is elmentem a válogatottba, amikor három hét volt az összetartás és néha csak négyen-öten voltunk. Ez is közrejátszik abban, hogy kimondtam, elég volt belőle.

– Erről mi adhattunk hírt először. Nem akarom visszavonultatni, de klubszinten meddig tervez?     
– Nem tudom. Szeretnék családot, kérdés, mikor fogalmazódik meg százszázalékosan bennem, de nem negyvenéves koromban szülnék. Vannak terveim, de konkrétumok nincsenek. Anyukám 29 évesen szült, aztán 34 éves koráig még kosarazott.

– Hogyan ismerte meg a párját, Horváth Barnabás masszőrt?     
– Éppen a válogatottban. Burdi Szabolcsot helyettesítette, Székely Norbert szövetségi kapitány hívta beugrónak 2022-ben, de később jöttünk össze, a következő nyáron.

–  Sokat beszélgetnek a kosárlabdáról?     
– Ajjaj, nézünk férfi Euroligát, de spanyol bajnokságot, női meccseket ugyancsak. Ő is játszott, a Pénzügyőrben, nagyon jó dobó volt, sajnos csak egyszer láttam élesben, akkor nagyon ment neki.

– Ki a legjobb barátnője a sportágon belül? 
– Sok barátot köszönhetek a kosárlabdának. Nagyon jó volt a legutóbbi idényben, hogy Zsebe-Weninger Virággal újra együtt játszottam, rajta kívül Rozmán Lilla szintén jó barátnőm, velük régóta vagyok napi kapcsolatban és ez szerintem örökre így is marad. Lelik Rékával érdekesen lettünk jóban, éppen azon gondolkoztunk a tavaszi vébéselejtezőn, hogy miképpen lettünk szobatársak. Nekem Határ Betti volt, de ő már nem válogatott, és Réka is éppen szobatárs nélkül maradt, úgyhogy „összekeveredtünk”. Sok mindenben nem hasonlítunk, kevés a közös pont, de például a sminkelésről sokat tudunk beszélgetni és nevetni rajta.

– Milyen szobatárs volt Határ Bernadett? Azt tudni lehet róla, hogy különleges személyiség.     
– Mindig is kedveltem őt, egyszerre kerültünk Sopronba, ő a 2015-ös felnőtt Eb után, én meg Miskolcról, és nagyjából egy régióból, északkeletről származunk, szóval megtaláltuk a közös hangot. Van egy negatívabb oldala és nagyhangúsága, de tudtam kezelni, nem tudok és akarok róla rosszat mondani, nagy segítséget nyújtott a válogatottnak.

–  Az előző évadban tartották egymásban a lelket Zsebe-Weninger Virággal a rosszabb periódusok alatt?    
– Hogyne, és Rozmán Lillával is. Nagyon sokat beszélgettünk akár hazafelé utazva, kiadtuk magunkból, ami eszünkbe jutott… A lányoknak jó, ha kibeszélik magukból, ami felgyülemlett bennük, elmondják a véleményüket, hogy igen, hülyék voltunk, ott ezt és ezt kellett volna csinálnunk. Persze olyan is előfordult, hogy kissé belefáradtunk és csak legyintettünk, hogy már megint ugyanaz történt. Nehéz pozitívumot találni, amikor sorra veszíted el a mérkőzéseket, de szerencsére jól végződött és benn maradtunk az élvonalban, és csak ez számított. Tapasztalatlan, fiatal csapatunk volt, az évad elején már lehetett látni, hogy nem a korábbi nagy célokért küzdünk. Kemény volt.

– Muszáj rákérdeznem a tavaly decemberi esetre, amikor lábon rúgott egy BEAC-os játékost és kiállították. Utólag hogyan gondol vissza rá?   
– Lezártnak tekintem az ügyet. Amennyi negatív cikk született a témáról, az szíven ütött, de többet nem szeretnék erről mondani, mert nincs miről, túl vagyok rajta.

– Miért alakult úgy, hogy otthagyta a győrieket?    
– Nagyon szerettem volna Győrben maradni, mert a várost kedvelem, lehet, hogy egyszer szívesen le is telepednék ott, de szerettem volna előrébb lépni a párkapcsolatomban. Már két éve húztuk, hogy ingázunk Budapest és Győr között, és arra jutottam, hogy jó lenne végre egy helyen lenni, emiatt az idény végeztével a fővárosba költöztem. Most a civil élet élvezett prioritást. Még Iványi Dalma edzősége idején kerültem Győrbe 2020-ban, csak szép emlékeim vannak.

– Igazi sportemberi nagyságra vallott ennyire hányatott klubidény közben is ilyen jó teljesítményt nyújtani a világbajnoki selejtezőn, és így félretenni a negatív élményeket. Nagyon nehezen ment, vagy éppen felüdülést jelentett kitörni az akkori győri helyzetből?     
– Igen, felüdülés volt. Győrben sok minden foglalkoztatott, hogy mi nem jó, min kell változtatni, mindenre én próbáltam megoldást találni. A válogatottban mindenki tudja, miért van ott és mi a feladata. Nekem is csak a dolgomra kellett koncentrálnom, azt szerettem volna, hogy jussunk ki a vébére, hogy jól játsszak, bírjam energiával. Szerencsére nem igazolódott be, amitől egyébként nem is tartottam: sokan lehettek úgy vele, hogy „Dubei Debóra ebből a gyenge Győrből került be a válogatottba, hogyan fog teljesíteni…”, de azt azért tudtam, hogy kosárlabdázni nem felejtettem el. Úgy mentem oda, hogy mindenkinek, így magamnak is szeretném bebizonyítani, attól még, mert ilyen idényem van, lehet sikereket elérni.

–  A külső szemlélő azt láthatta, mintha a válogatott igazán most ért volna össze, például most lett meg Juhász Dorka helye is. Ezzel egyetért?    
– Mindenkinek mindig megvolt alapvetően a helye, és a vébéselejtezőn a szerencse is mellénk állt, méghozzá fontos pillanatokban, továbbá jól sikerült a formaidőzítésünk. Őszintén szólva féltem kicsit attól, hogy csökkent Magyarországon a női kosárlabdázás színvonala. Nem kell nagy dolgokra gondolni, de talán csak Dorka volt húzóember a saját klubjában. Kíváncsi voltam, ki lesz az, aki minden meccsen hozza a konstans jó teljesítményt, de szerencsére mindig akadt egy-két játékos, aki adott pillanatban vagy egy teljes mérkőzésen extrát hozott.

– Argentína ellen elképesztő harc zajlott a pályán, hullámzó volt a mérkőzés a kellemetlen ellenféllel szemben. Mi tartotta a csapatban a lelket?     
– Az olimpiai selejtező csalódása után megint jött egy mérkőzés, amire fel kellett tenni mindent, aztán mint kiderült, következett még egy a törökök ellen. Úgy tűnik, kellett nekünk a korábbi soproni pofon, amit átéltünk, abból tudtunk tanulni és erőt meríteni, s még egyszer nem estünk bele ugyanabba a hibába. Mindenkinek a helyén volt a szíve, aztán a hosszabbításban bebizonyosodott, hogy a miénk a jobb csapat. Nagyon boldog voltam, Dombai Réka, Lelik Réka kiváló mérkőzést játszott, Takács-Kiss Virágnak is voltak remek pillanatai – tökéletesnek mondható meccs volt!

– Zavarta, hogy a tornán nem ön, hanem Takács-Kiss Virág volt a csapatkapitány?    
– Teljes mértékben elfogadtam, ez mindig a vezetőedző döntése, ő úgy látta jónak, hogy szeretne változtatni, amit tiszteletben tartottam, nem volt ezzel problémám. A válogatott összetartáson elmondta a stáb, hogy mi a terve, Virág akkor még Spanyolországban volt, nem készült velünk.

– Völgyi Péter és Székely Norbert is hosszú időn keresztül volt szövetségi kapitány, amíg válogatott volt. Melyiküknek mit köszönhet?    
– Sőt, még Stefan Svitek is volt az elején, 2015 őszén szerepeltem nála az Európa-bajnoki selejtezőben. Hálás vagyok, hogy bíztak bennem, ezt mindegyiküknél éreztem. Nagyon köszönöm, ahogy a közös élményeket és a sikereket is.

– A legemlékezetesebb élmény minden bizonnyal a 2023-as Eb-n szerzett kosara, amellyel megnyertük a csehek elleni negyeddöntőt. Változtatott valamit az a dobás a karrierjén, a megítélésén?    
– Jó kérdés, őszintén szólva nem tudom. Biztosan voltak olyanok, akik azt gondolták, csak azért vagyok a válogatottban, mert szeret az edző, vagy mert én vagyok a csapatkapitány, azért játszom ennyit. Ezek után megmutatkozott, hogy egy fontos pillanatban miként tudok lendíteni a csapaton, vagy milyen biztonságot nyújtok neki a pályán. Az biztos, hogy akkor több interjút kellett adnom, és életemben először a Nemzeti Sport címlapjára kerültem. Maradandó emlék, amit ott átéltem, fantasztikus volt, ennyi.

– A soproni olimpiai selejtezőtorna azért lett annyira szomorú emlék, ahogyan alakult – ha háromszor kikap a csapat, most senki sem emlékszik rá, csak így, hogy elképesztő játékkal megverték a japánokat, majd jött a spanyolok elleni dráma. Mennyi időbe telt feldolgozni?     
– El tudtam már vele számolni, pláne, hogy most sikert értünk el, ami feledteti a rossz emlékeket. Nem volt sok időnk vele foglalkozni, februári esemény volt, utána kezdődött a playoff. Ilyen egy profi sportoló élete, egy-két napig lehet szomorkodni a kudarcon, aztán menni kell tovább. Azért mindenkinek mélyen a tudatában maradt, de a vébére jutással feledtettük.

– Van olyan momentum, ami beleégett azért az emlékezetébe?    
– A japánok elleni meccs fantasztikus volt, amikor készültünk a vébéselejtezőre, Lelik Rékával kerestünk videót az ellenfélről, és megtaláltunk egy összefoglalót a 2024-es mérkőzésről. Volt egy olyan kosaram, amelyre nem is emlékeztem, a második félidőben dobtam egy utolsó másodperces triplát, fantasztikus volt! Negatív emlék a spanyolok elleni találkozó, sajnálom, hogy ennyire bedeszkázták azt a gyűrűt, bosszantó és zavaró, hogy nem szereztünk csak egy kosárral többet. Valamiért annak így kellett történnie.

– Utána következett a sikeres vébé-előselejtező Ruandában, majd nem jutottunk ki a tavalyi Európa-bajnokságra. Mi az oka a hullámzásnak?     
– A lányoknál nagyon fontos a lelkiállapot, ki hogyan érzi magát, milyen stádiumban van. Illetve az is, teher alatt hogyan tudunk teljesíteni – Ruandában szép eredményt értünk el, na de ott teljes kerettel álltunk ki, lehetett látni az első perctől kezdve, hogy erősek vagyunk, ettől még persze megdolgoztunk érte. A Eb-selejtezősorozatok nem a „barátaink”, állandó kérdés, miért hullámzunk ennyire, erre a jövőben oda kell figyelniük a lányoknak és a szövetségi kapitánynak.

– Ha három-négy év múlva Völgyi Péter vagy az utódja megkéri önt, hogy térjen vissza a nemzeti csapatba, segítsen – hogyan reagálna? Van esély arra, hogy elcsábul?     
– Most véglegesnek érzem a döntésem, a következő egy évben biztos nemet mondanék erre a kérésre. Nem tudom, mit hoz a jövő, ha olyan szituáció alakul ki, hogy én segíthetnék a válogatottnak, nem mondom, hogy sohase mennék vissza, Fegyverneky Zsófival is megtörtént ilyesmi.

Megkerestük Horváth Barnabást is, aki a Honvéd férficsapatánál és a férfiválogatottnál dolgozik masszőrként, hogy beszéljen a kedveséről, Dubei Debóráról, akivel valóban 2022-ben találkozott először, méghozzá a novemberi Európa-bajnoki selejtező mérkőzéseken. „Szembetűnő volt a közvetlensége, a kedvessége, és hogy szinte mindig jókedvű, mosolygós nő, aki két lábbal áll a földön. Nagyon könnyen ki lehet jönni vele, beszélgetni bármilyen témáról vagy éppen bolondozni. Mindig gondol a másikra, ad valamilyen apróságot, talán gyakrabban is gondol arra, másoknak hogyan szerezhetne örömet, mint magának. A kosárlabdavilág meghatározó történéseiről szoktunk beszélgetni, a mély szakmázás nem a mi dolgunk. A válogatottól történő visszavonulásáról nekem beszélt először, már egy ideje érett benne ez a gondolat. Minden sportoló életében eljön a pillanat, amikor megérik arra, hogy az élet más területei felé is nyisson, még ha vannak, akik ezt elsőre nehezen is fogadják el. Mivel a világbajnoki selejtezőn Juhász Dorka után a csapat másik vezére volt, úgy érezhette, hogy a több mint tízéves karrierjét nemzeti színekben legbelül békével, pozitív élménnyel tudja a háta mögött hagyni.”

Dubei Debóra pályafutásának egyik meghatározó játékostársa Zsebe-Weninger Virág, akivel a legutóbbi évad során is együtt játszott az Uni Győrben. Mentálisan egyiküknek sem volt könnyű az elmúlt idény, Dubei Debórának az eggyel korábbi is nehéz volt Győrben sok tekintetben (Zsebe-Weninger akkor még Pécsen szerepelt), de sikerült végigvinnie ezt az időszakot. A két kosárlabdázó között alig fél év van, Dubei az idősebb, mindketten 1997-es születésűek. „A Sopronban és már előtte a válogatottban is folyamatosan szobatársak voltunk, az U14-es korosztály óta ismerjük egymást igazán, amikor még Tursics Sanyi bácsi volt a válogatott edzője, de azelőtt is találkoztunk az országos döntőkön. Szeretem a személyiségét, hogy olyan helyzetekben tud a legjobban bizonyítani, amikor igazán kell és mindig lehet rá számítani. Egyébként teljesen különbözőek vagyunk, talán ezért is lettünk jó barátnők. Mindig tudok tőle tanulni, akár a pályán, akár az életben” – mondta lapunknak Zsebe-Weninger. Korábban Sopronban nagyon sokat utaztak az Euroliga-szereplés miatt, sok időt is töltöttek együtt és egy hullámhosszra kerültek. Mindig ugyanakkor aludtak és keltek fel, együtt reggeliztek és ezen sokszor nevettek is. „Nem vagyok túl sokáig alvó típus és mindig rosszul éreztem magam, ha olyan csapatárssal kerültem egy szobába, aki, mondjuk, fél tízkor kel fel és én már bőven lemennék addigra reggelizni. Debivel összehangoltuk ezt és mindig ugyanúgy csináltuk.”

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2026. június 6-i lapszámában jelent meg.)