Világpolgár, aki nem fél a változástól – interjú Rodrigo Corralesszel
– Gyerekként is ilyen nyugodt és kedves volt?
– Köszönöm, igyekszem! Van rá magyarázat, ez a viselkedés jellemző arra az apránként fejlődő régióra Galícia északnyugati részén, ahol felnőttem. Sok munkás él arrafelé, zömmel hajókon dolgoznak, leginkább halászhajókon, hat hónapra kimennek az Atlanti-óceánra, mint az apám is annak idején, amikor gyerek voltam. A többiekkel mindig Vigo kikötőjében vártuk őket, ezek nagyon boldog emlékek, mert sohasem arra gondoltunk, hogy fél évre elmennek, hanem hogy hat hónap után végre visszatérnek. Az emberek felénk nagyon vendégszeretők, barátságosak, még a sok nehézség ellenére is. Az iskolában mi is mindig vidámak voltunk, és megtanultuk értékelni az élet apró örömeit. Fontos, hogy a dolgokat megfelelő perspektívába helyezzük a sportban is, mindig meg kell próbálni a történésekben a jót keresni. Az idény során voltak vereségeink, és biztos lehetett volna jobb őszünk is, de most legyőztük a PSG-t a Bajnokok Ligájában, itthon pedig a Szegedet, minden okunk megvan pozitívnak maradni! A múltat nem tudjuk megváltoztatni, de a jövőt igen, és még ha Európa egyik legjobb csapata ellen játszunk is a negyeddöntőben, a saját kezünkben van a sorsunk.
– Milyen volt felnőni Cangasban, az óceán partján?
– Nekem az óceán jelentett mindent, és az ember észre sem veszi, milyen szép, csak miután elhagyta. Gyerekként sokat sportoltunk a vízben, úsztunk, kajakoztunk, szörföztünk, ami nekem borzasztóan ment. A város egyébként nagyon sportos, több olimpiai érmes kajakost is adott az országnak, akik emlékszem, sokszor versenyeztek a magyarokkal. Mint Spanyolországban mindenki, gyerekként mi is fociztunk az utcán, az iskolában, mindenhol, de Cangasnak első osztályú kézilabdacsapata és rengeteg szurkolója van, akik szenvedélyesek, mindig tele van az aréna. Én is szurkolóként kezdtem, mert mindig is a kézilabda volt a legnépszerűbb sportág a városban, és nekünk akkor csak az számított, hogy az arénában lehessünk. Amikor hazatérek, mindig megnyugszom, olyan, mintha alig változott volna valami, a srácokkal is megőriztük a régi barátságot.
Született: 1991. január 24., Cangas  |
FIATALON LÉGIÓSNAK ÁLLT
– Hány évesen kezdett el kézilabdázni?
– A barátaim miatt kezdtem el, úgy tizenkét évesen kerültünk a klubba, de nem gondoltunk arra, hogy sztárrá válunk, nem akartunk a Barcelonában vagy a Ciudad Realban játszani, egyszerűen csak imádtunk kézilabdázni. Ha volt is álmunk, akkor az, hogy majd a Cangas felnőttcsapatában játszhassunk, mint ahogy egy veszprémi kézilabdás srác álma is az, hogy egyszer a nagy Veszprémben szerepelhessen. A hétvégén versenyeztünk az utánpótlásban, majd mentünk az első csapat meccsére szurkolni. Aztán ahogy egyre nagyobbak és jobbak lettünk, változott az ambíciónk, nyitottabbá váltunk, és ki akartuk magunkat próbálni más klubban is.
– Hogyan lett kapus? Gyerekként is magas volt?
– A spanyolok nem olyan magasak, egy kicsit valóban nyulánkabb voltam a többieknél, de én voltam az egyetlen, aki bele mert állni a lövésekbe. Az elején minden posztot kipróbáltunk, de számomra az első pillanatban eldőlt, hogy maradok a kapuban, ahol jól éreztem magam, és a csapat is szerette, ha én állok ott. Aztán jártunk hazai és nemzetközi tornákra, volt, hogy nyertünk vagy a dobogón végeztünk, de a legjobb az volt, hogy a barátaimmal játszottam együtt.
– Tizenöt évesen került Barcelonába, ami nagy szintlépés. Hogyan történt?
– Xavier Pascual hívott fel, aki akkor kapusedző lett Barcelonában, mert játékosként ő is az volt. Fiatalokat toborzott Katalóniába Spanyolország minden részéről, és én lehettem az egyik első, akit kiválasztott, szerintem akkor láthatott játszani, amikor még a vigói utánpótláscsapat edzője volt. Én pedig éltem a lehetőséggel, Barcelonába költöztem, a következő évben pedig csatlakozott a projekthez többek között Gonzalo Pérez de Vargas, Álvaro Ruiz, David Balaguer, Aitor Arino és Aleix Gómez is. Bejáratott rendszer volt, reggel hétkor edzés, utána iskola, ebéd, majd újra edzés a juniorokkal, a második csapattal, aztán az elsővel. Mivel „Pasqui” remek eredményeket ért el, hamarosan az első csapat edzője lett, és vitt magával minket is. Az a néhány mérkőzés óriási élmény volt, ezek tinédzserként különösen fontosak az életemben. A Barca nemcsak nekem, hanem sok fiatal srácnak adott esélyt arra, hogy jobb sportolók és jobb emberek legyünk, rengeteg lehetőséget kaptunk a tanulásban is. Kollégiumban laktunk, gondoskodtak az orvosi ellátásunkról, mindenről, és mindannyian befejeztük az iskolát, egyetemre mentünk.
– Huszonhárom évesen légiósnak áll. Miért döntött így?
– Sohasem féltem a költözéstől. Barcelona majdnem 1200 kilométerre van Cangastól, szóval már tinédzserként sem tudtam minden hétvégén hazaugrani, de mindig izgatott voltam, amikor eljött a költözés ideje. Mindenben lehetőséget és izgalmat láttam. Világpolgárnak tartom magam, és nagyon örülök annak, hogy lehetőségem volt különböző helyeken játszani, új helyeket felfedezni, új embereket és új kultúrákat megismerni. Két évig kölcsönben játszottam Huescában, és nagyon jól ment a játék, aztán jött a lehetőség, hogy a Wisla Plockhoz igazoljak, és igent mondtam rá.
– Miért éppen Lengyelország, és miért éppen Plock?
– Bevallom, amikor befutott az ajánlat, nem néztem utána, merre van Plock, pedig mindig is jó voltam földrajzból, és nyilván pontosan tudtam, hol van Lengyelország, de nem ez érdekelt. Nagy lehetőség volt a Bajnokok Ligájában játszani, és ahogy kézilabdázóként jobb és jobb lettem, az álmaim is egyre merészebbekké váltak. Plockban Marcin Wichary mellett védtem, de már ott volt a fiatal Adam Morawski is. Csodálatos három év volt, új nyelv, új kultúra, új csapattársak, új játékstílus, új aréna, új, de ugyanolyan szenvedélyes szurkolók. Még ma is emlékszem az első Bajnokok Ligája-meccsemre, hatvan percet játszottam a török Besiktas ellen, tele volt a csarnok.
A LEGJOBBAKTÓL AKART TANULNI
– A nyelvekkel hogyan áll?
– Imádom a nyelveket! Franciául csak négyszemközt beszélek kicsit a srácokkal, mert már jobban megértem, mint ahogy beszélem, és magyarul is csak Ligetvári Patrikkal szoktam beszélgetni, akivel nemcsak mi vagyunk baráti kapcsolatban, de a feleségeink, a családunk is. Plockban sok lengyel játékos volt a csapatban, és amikor odaigazoltam, kaptam egy nyelvtanárt és egy könyvet, így egész jól megtanultam, igaz, kissé már felejtettem, hiszen ritkán használom. Kicsit portugálul is tudok. Veszprémben az edzések nyelve angol, és a magyar nehezebb is ezeknél a nyelveknél. Nagy beszélgetéseket nem tudok folytatni, de azt azért el tudom mondani a szupermarketben, hogy kártyával szeretnék fizetni, vagy ha eltévedek, meg tudom kérdezni, merre kell mennem.
– Milyen volt Párizsban a sportág legnagyobb sztárjaival együtt játszani?
– Jó éveim voltak Plockban, sok ajánlatot kaptam, de minden eldőlt, amikor bejelentkezett a PSG, mert maga Nikola Karabatic hívott fel. Ettől teljesen belelkesedtem, ráadásul 25 éves voltam, Párizs egy újabb szintlépést jelentett a karrieremben, hiszen amíg Plockban csak játszhattam a BL-ben, a PSG-vel esélyem nyílt meg is nyerni. Engem mégis az érdekelt a legjobban, hogy olyanoktól tanulhatok, mint Thierry Omeyer, Nikola Karabatic, Mikkel Hansen vagy Uwe Gensheimer. Meg akartam ismerni azokat az embereket, akik minden évben nyertek valamit, világbajnokságot, Bajnokok Ligáját, nemzeti bajnokságot, hogy lássam, milyenek a mindennapokban, hogyan dolgoznak, hogyan versenyeznek. Azért választottam a PSG-t, mert a sportágunk legjobbjaitól akartam tanulni. Az öltöző tele volt szupersztárral, de mindenki szerény és barátságos volt, csak a munkára koncentrált, és tisztában volt vele, hogy a csapatban mindenki fontos. Nikola Karabatic például pontosan tudta magáról, hogy ő a legjobb, de azt is, hogy mindenkinek elégedettnek kell lennie körülötte, hogy mindenki jól játsszon, mert egyedül nem tud nyerni semmit. Vérbeli vezér volt, nagyon szerettem vele játszani, és azóta is vallom, hogy a boldogság nem garantálja a sikert, de egészen biztosan közelebb visz hozzá.
– És miért választotta Párizs után Veszprémet, egy nyüzsgő metropolisz után egy békés kisvárost?
– Én is kisvárosból származom, és imádom! Először Sterbik Árpád hívott fel, akivel még volt lehetőségem játszani a spanyol válogatottban, és jó kapcsolatban maradtunk. Elmondta, hogy lassan vissza akar vonulni, éppen kapust keresnek, és ő szeretne velem dolgozni. Jól éreztem magam Párizsban, de elkezdtem nézegetni a veszprémi videókat, a csarnokot, a szurkolókat, a hangulatot, és elgondolkodtam azon, mennyi mindent tanulhatnék Árpitól. Amúgy is szeretem a változást, és igent mondtam. Illetve annyi kapcsolatom volt a klubbal, hogy amikor elkezdtem kézilabdázni, nagyon kedveltem a szerb Dejan Perics játékát, aki Veszprémben is volt kapus.
– Kétszeres Európa-bajnok. Melyik volt nehezebb, a 2018-as vagy a 2020-as?
– Egyértelműen az első! A középdöntőben kikaptunk Szlovéniától, és alig huszonnégy órán belül nyernünk kellett Németország ellen, amely nemcsak címvédő volt, de a riói olimpia bronzérmese. Hát, nem mi voltunk a favoritok… Mivel Gonzalo megsérült, én védtem végig a mérkőzést, és fantasztikus teljesítményt nyújtottunk. Ilyen a kézilabda, az egyik nap sokgólos vereséget szenvedsz, másnap pedig életed legjobb mérkőzését játszhatod. Két évre rá egy híján megnyertük az összes mérkőzést az Európa-bajnokságon, az az egy is döntetlen lett, végig nagyon magabiztosak voltunk, éreztük, hogy győzhetünk.
VISSZATÉR MÉG VESZPRÉMBE
– Hat év után hagyja el Veszprémet. Melyek a legszebb emlékei?
– Az egyik, amikor legutóbb bejutottunk a Bajnokok Ligája négyes döntőjébe, abban az idényben legyőztük itthon a Barcát is. Aztán mindig nagyon jó érzés megnyerni a magyar bajnokságot, és azt sem felejtem el, amikor az utolsó pillanatban Rosta Miklós góljával kikaptunk. A klubvilágbajnoki cím pedig azért volt különleges, mert az első volt a klub történetében. De nekem a mindennapok emléke is ilyen, együtt élni és edzeni a csapattársakkal, én tényleg kiváltságnak érzem, hogy ilyen nagy klubot és ennyi embert képviselhetek. Ez az egyik legszebb dolog a sportban. Szeretek trófeákat nyerni, és a mostani Magyar Kupa remélhetőleg nem az utolsó Veszprémben, bízom benne, még lesz kettő!
– Harmincöt évesen szokott gondolkozni a kézilabda utáni életen?
– Igen, de túlzásba azért nem viszem. Még sokat kell tanulnom, novemberben végeztem el a közgazdaságtani egyetemi mesterképzést Spanyolországban. Edző szerintem sohasem leszek, mert ez a pálya nagyon nehéz, bár ha megkérdeznék tőlem, akarok-e segédedző lenni, nem tudom, mit felelnék. Tetszik a sportigazgatói, menedzseri szerepkör is, hogy beleszólhatok abba, melyik játékost válasszuk, különösen a fiatalok közül. Baromi jó érzés lehet tudni, hogy egy ifjú kézilabdázót te fedeztél fel, hittél benne, és kiemelkedő lett. Az írás is tetszik, a sportújságírást imádnám, de tudja, mely újságírókat csodálom a legjobban? Az oknyomozókat, akik akár az életüket is kockáztatják, hogy elmondják az igazságot! Mondjuk, az azoknak való, akik tényleg erre születtek.
– Ön miben változott az elmúlt két évtizedben?
– Egyvalamiben biztos nem: a szakállam ugyanúgy megvan! Azt hiszem, nem változtam túl sokat, de az biztos, hogy a korral érettebb, felelősségteljesebb és elszántabb lettem. De nemcsak én vagyok így vele, hanem valószínűleg mindenki. Az életben eljön egy pillanat, amikor elkezded megismerni önmagad, és ahogy az ember fejlődik, egyre jobban megérti, mire van szüksége és mire nincs. Én is pontosan ezt próbáltam tenni, és mindenkinek azt szeretném visszaadni, amit én kaptam. Mindenki arról álmodozik, hogy a legjobb legyen, de a kézilabda csapatsport, és a legfontosabb a győzelem, ezt kell megérteni. Ráadásul most már két éve apa vagyok, és a családom a legfontosabb, a kislányommal, Victoriával lenni a legjobb érzés a világon, amikor először megláttam a feleségem kezében, tudtam, hogy teljessé vált az életem. Az ember tiszta szeretet kap egy gyerektől, és ha rápillantok, vagy ha a bölcsődébe megyek érte, minden rosszat elfelejtek. Nagyon szeretem Magyarországban, hogy nemcsak gyönyörű hely, de csodálatos környezet a gyerekeknek. Ha most nyáron el is megyek, nyaranta egészen biztosan vissza fogok térni ide.
– A Veszprém Arénába is beugrik majd?
– Hogyne! Én elmegyek, de a klub mindig itt marad, én pedig mindig szurkolni fogok ennek a csapatnak. A Veszprém most a 32. Magyar Kupa-győzelmét szerezte meg, amihez öttel én is hozzájárulhattam, és ha húsz év múlva idejövök, és lesz a klubnak, mondjuk, ötven kupagyőzelme, akkor is jó lesz elmondani, hogy ennek én is a részese voltam, és egykor ott volt az óriási fotóm az aréna falán. Nagyon boldog vagyok, hogy hat évvel ezelőtt úgy döntöttem, idejövök, itt játszom, és egy kicsit jobban megismerem az országot és az itteni embereket. Megérte!
(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2026. április 25-i lapszámában jelent meg.)
Útmutató a nemzetközi triatlonsorozatokhoz
