Példamutató életet élt – Emlékezés Marosi Józsefre

Kőhajításnyira lakott a Városmajor utcai Érsebészeti Klinikától Marosi József, akivel az 1956-os melbourne-i játékok kapcsán és 90. születésnapja alkalmából is többször beszélgettünk a múltban. Jó kedélye, szellemi frissessége bámulatra méltó volt, főleg annak ismeretében, hogy mozgásszervi betegsége következtében napjai jó részét ágyban töltötte.

Marosi József nem véletlenül lett vívó: „Sokszor elgondolkodtam, mi lett volna, ha nem egy vívóterem tőszomszédságában lakom, de mindig arra jutok, biztosan »megtalál« a pást. Jó, a Semmelweis utcából még csak a teljes háztömböt sem kellett megkerülnöm, hogy a Puskin mozi fölötti vívóterembe eljussak.”  

Az idő megállíthatatlan, kevés a szemtanú, aki látta Marosit vívni – az idén márciusban a 90. életévét betöltő, az 1964-es tokiói olimpián tőrcsapatban első Dömölky Lídia közéjük tartozik: „Nagyon jóban voltunk, annál is inkább, mert a bátyámmal vívott, én pedig a velem egyidős testvérével, az 1964-ben szintén aranyérmes Paulával. A melbourne-i csapat óriási erénye volt, hogy a vívók tőrözőként kezdték, emellett fogtak párbajtőrt, kihasználva, hogy ebben fegyvernemben az egész testfelületre lehet találatot adni. Néhai férjem, Sákovics József szerezte Magyarországnak az első egyéni világbajnoki címet párbajtőrben 1953-ban, Fülöp Mihály Melbourne után egy évvel tőrben csapatban és egyéniben is világbajnok lett, Gyuricza József 1955-ben Rómában ugyancsak első magyarként végzett az élen tőr egyéniben. Marosi Jóska mindkét fegyvernem csapatversenyében vébédobogóra állhatott Melbourne előtt, akárcsak a játékokon. Az sem véletlen, hogy Sákovics József és ő mindkét együttesben szerepet kapott. A páston technikás volt, emellett rendkívül szorgalmas. A piaristákhoz járt gimnáziumba, a tanítás előtt rendszeresen lejárt a vívóterembe, hogy csiszolja a stílusát.”  

Hogy a tőrt vagy a párbajtőrt szerette jobban? Marosi József így emlékezett: „Mindenki tőrrel kezdte, nem véletlen, hogy a hatszoros olimpiai bajnok kardvívó, Gerevich Aladár is a luxemburgi vébéharmadik együttes tagja volt. Más kérdés, hogy a párbajtőr több szabadságot adott, mert nagyobb volt a találati felület.” Csapattársai közül Marosi Gyuriczával és Szőccsel volt a legjobb viszonyban.

Szerény körülmények között nőtt fel, a Marosi gyerekeket édesanyjuk nevelte, mert az elvált apa gyermektartása szinte névleges volt. Ahogyan Dömölky Lídia is említette, a piaristákhoz járt – a papi hivatás gondolatával is kacérkodott –, finoman fogalmazva sem kedvelte a rendszert. Nem töltötte még be a 20. életévét, amikor tagja volt az 1954-es luxemburgi vb-n harmadik tőrcsapatnak. Ám előtte még ugyanebben az évben a budapesti főiskolai vb-n a dobogó tetejére állhatott Gyuricza József, Szőcs Bertalan, Somodi Lajos és Pacséry Kázmér társaságában a tőrcsapattal, öt forduló alatt tíz győzelmet ért el. „Erre a sikerre jobban emlékszem, mint a vébére. Itthon voltunk, nyertünk.”  

A legjobb sportolók az ötvenes években kiváltságos helyzetet élveztek, nyugati versenyekre is utazhattak. Marosi így emlékezett: „Első utamon, Bázelben megdöbbenve szembesültem a valósággal. Azzal, hogy az itthonival ellentétben minden a legnagyobb rendben működik, tisztaság van az utcákon – nálunk meg szegénység, ami persze magasztos ideológiával párosult.” Ám fel sem vetődött benne, hogy az olimpiát követően nem tér haza.

Az 1956-os forradalomig Marosi a Bp. Haladásban, a műegyetemi hallgatók egyesületében vívott. „A Műegyetemen a villamosmérnöki karra jelentkeztem, de nem vettek fel, viszont átirányítottak a gépészekhez. Nem keseredtem, el, bár eleinte tartottam a rengeteg műszaki rajzolástól” – elevenítette fel tanulmányai kezdetét.

Az olimpia előtt a vívók Tatán edzettek, Marosi társaihoz hasonlóan a rádióból hallott a forradalom kitöréséről, aztán sokkoló élmény érte: az edzőtábor bejárata előtt megállt egy teherautó, platóján fiatalokkal, akik a közeli szovjet páncélos laktanyába tartottak. Egy óra múlva halottakkal tele tért vissza a jármű, mert tőrbe csalva beengedték őket, s tüzet nyitottak rájuk. „Még ma is beleborzadok, ha a látványt felidézem” – említette születésnapi interjújában.

A prágai elutazás előtt már Nymburkban végérvényesen szembesültek azzal, hogy elbukott a forradalom – a szovjet csapatok bevonultak –, a hosszú utazás sem tett jót a hangulatnak. Marosi is aggódott az otthoniakért: „Sokkal rosszabb volt, mintha itthon lettünk volna, mert minél több emberen ment át egy-egy hír, annál lesújtóbb lett végül. Elég szörnyű dolgokat hallottunk, és nagyon sokára jutott el hozzánk egy-egy információ.”  

A történtek tükrében a tőrcsapat (Marosi, Gyuricza, Fülöp, Somodi, Tilli, Sákovics) harmadik helyezése nem tekinthető rossznak, a középdöntőben a mieink 11:5-re legyőzték a szovjeteket, de a négyes döntőben találataránnyal vesztettek az olaszokkal és 11:5-re a franciákkal szemben, a bronzért 9:7-re győzték le az Egyesült Államokat. A párbajtőrözők (Marosi, Balthazár, Berzsenyi, Nagy A., Rerrich, Sákovics) a sportág történetében először bejutottak a döntőbe – a franciákat (9:7) és az angolokat (10:6) legyőzve, az olaszoktól vereséget szenvedve (3:9) –, s bravúrezüstöt szereztek.

Nem véletlen, hogy az akkor éppen Sport néven megjelenő lap kiemelte: „Párbajtőrvívásban még sohasem kerültek dobogóra olimpián magyar párbajtőrvívók!” Marosi legnagyobb ellenfeleinek a sportág ikonikus alakjait, az olimpiai és világbajnok tőröző francia Christian D’Oriolát és az ugyancsak mindent megnyerő párbajtőröző olasz Edoardo Mangiarottit tartotta. Marosi igazi csapatemberként vívott: „Volt, aki úgy érezte, nagy nyomás hárul rá, ez lelkileg kissé visszavetette. Nekem a csapatban versenyzés megsokszorozta az erőmet, megacélozta a felelősségérzetemet. Egyéniben nem is álltam pástra nagy világversenyen.”  

A sportolóban fel sem vetődött, hogy részt vesz a Sports Illustrated amerikai túráján: „A piaristáknál hazafias nevelésben részesültem, ezért vagy sem, de egy hét külföldön tartózkodás után erős honvágy fogott el.” Az is hazahozta, hogy aggódott a forradalmat itthon átvészelő családtagjaiért, s a Műegyetemet sem akarta abbahagyni, 1958-ban diplomázott épületgépész szakon. Más kérdés, hogy amikor hazajött, édesanyja azzal fogadta: „Milyen marha vagy fiam, hogy nem maradtál kint!”  

Sportolóként még tagja volt a római játékokon (1960) negyedik párbajtőrcsapatnak, de egyre inkább lekötötte a munkája, „a mérnöki hivatást többre becsültem, mint a vívást”. A Magyar Mérnöki Kamara épületgépész tagozatán minősítő bizottsági elnökként is tevékenykedett. Magyar érzelműként különösen büszke, hogy részt vehetett a Budavári Palota és a Magyar Nemzeti Múzeum rekonstrukciós munkájában. Szakmailag izgalmas feladatnak tartotta a Hilton Budapest és a Csörsz utcai Fotex-irodaház klimatizációjának kivitelezését. A KÖZTI főmérnökeként 1994-ben ment nyugdíjba.

S hogy miként élte meg a politikai változásokat? Szükség volt-e a szakmai előmeneteléhez politikai hátszélre, netán párttagságra? „Tudták rólam, templomban esküdtem, kénytelen-kelletlen elfogadták. Sem úttörő, sem KISZ-, sem MSZMP-tag nem voltam. Volt, amikor kapacitáltak, lépjek be a pártba, akkor mindig azt mondtam, semmilyen egylet tagja nem voltam, nem is leszek. Az egyletet kikérték maguknak, mondván, ők élcsapat. Erre mindig úgy reagáltam: jó, jó, élcsapat vagytok, de hol voltatok 1956-ban?”  

Búcsúzunk Marosi Józseftől, aki sportolóként és civilként eredményekben gazdag, tisztességben eltöltött földi életének 92. évében április 18-án hunyta le örökre a szemét. Temetése május 14-én, 14.30-kor lesz a Farkasréti temetőben.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2026. május 2-i lapszámában jelent meg.)