Isten veled, Csonti! – emlékezés Szikszay Andrásra

Tíz nappal ezelőtt még telefonon hívtam a 90. évét június elsején betöltő Szikszay Andrást, aki örült a megkeresésnek. Megbeszéltünk egy megkésett születésnapi interjút, már a friss fotók is elkészültek, amikor június 19-én jött a megdöbbentő hír: a tizenkilencszeres magyar bajnok, a Davis-kupában 26 alkalommal pályára lépő, aktív karrierje után 33 évig edzősködő korábbi teniszező elhunyt. Az interjú nem készülhetett el, ám ebben a cikkben felidézzük a kiváló sportoló alakját.

Apám lelkes amatőr játékos volt, játszott az alsóbb osztályú csapatbajnokságon, gyerekkoromban nemegyszer elvitt magával, amikor a „menők” játszottak. Így magam is láttam Gulyás Istvánt és Szikszay Andrást párost játszani a Margitszigeten. Furcsa dolog az emlékezet: a gyerekfejjel látott dolgok szinte kitörölhetetlenül bevésődnek, az is, ahogyan Szikszay termetével szinte betakarta a háló egyik felét.

Polgári miliőbe született, a családi hagyomány miatt választotta a teniszt, édesapja, a Magyar Nemzeti Bank jogásza is ezt a sportágat űzte, ráadásul alig egy kőhajításra laktak a Feneketlen-tó melletti pályáktól. Magas termete mellett – ahogyan a teniszben mondják – jó keze volt, amit röptézés közben remekül kamatoztatott, ezért is lett kiváló párosjátékos. Később a Városmajorban edzett a Petőfi VTSK-val, majd a Bástya VTSK következett, a Vasas, amelyben a teniszezők is besegítettek a később a Herczeg Ferenc fedett pályás emlékversenynek helyt adó csarnok építésébe, együtt betonoztak a munkásokkal, akkoriban ez így járta.

Az Újpesti Dózsában teljesedett ki, kiváló párost alkottak a korszak legjobb magyar játékosával, Gulyás Istvánnal, aki férfi egyesben 1966-ban döntős volt a Roland Garroson. Hogy Szikszaynak van edzői vénája, az már dózsásként kiderült: az egyesülettől kapott szolgálati lakás szomszédságában lakott a labdarúgó Dunai Antal, s Csonti a Dunai családdal is megkedveltette a teniszt. S hogy miért kapta a Csonti becenevet?

 „Magas volt, vékony, sporttársai ragasztották rá” – mondta Szikszay Attila, az elhunyt fia, akiből szintén magyar bajnok teniszező lett, akárcsak lánytestvéréből, Rékából. Nem volt hivatásos rendőr, napközben az akkor Korvin Ottóról elnevezett BM-kórházban dolgozott a műszaki osztályon, délután edzett a Margitszigeten. Nemcsak Gulyással szeretett játszani, kiváló duót alkottak klubtársával, Polgár Erzsébettel is. A franciaországi Beaulieu-ben nyert férfi párosban, Cannes-ban és Mentonban második lett, de Katowicében, Zágrábban, Ljubljanában és Opatijában is eredményes volt, a Mitropa-kupa-győztes Újpesti Dózsa tagja, Gulyás oldalán 1969-ben. Mint a belügyi egyesület tagja, a versenyekre simán kapott útlevelet, ugyanakkor feleségét nem engedték ki még úgy sem Párizsba, ha két gyermekük, Réka és Attila a nagyszülőkkel marad Budapesten…

Ha valaki nemzetközi szinten teniszezett, átlag feletti életszínvonalat biztosított a családjának, igaz, nem feltétlenül a pénzdíjakból… Szikszay Attila úgy emlékszik, a hatvanas évek közepén édesapja egy nyugati versenyt követően egy Peugeot 403-as autóval tért haza. „Ő ugyan sohasem vezetett, édesanyám hozta-vitte, és annak a kocsinak akkoriban mindenki csodájára járt. Nagyon kevés nyugati márka futott a hazai utakon.” Hogy miből vette, miután a pénzdíj nagy részét le kellett adni? „Hogy azt ne mondjam, a sportolók »fekete öves« csempészek voltak. Emlékszem, édesapámék egyszer két kölyök pulikutyát vittek ki, hogy eladják kemény valutáért, de az is jó történet, amikor Gulyás Pista nem adott az ütőiből, ám nem a bélhúrt féltette… Apunak mindkét ütőjében elszakadt a húr, kérte, adjon már egyet neki, mire Pista csendben megjegyezte, nem lehet, mert a rakettben fogaranyat visz külföldre…”  

Egy adalék Szikszay tudásáról. Legjobbjaink a Davis-kupában 1966 májusában Görögország 4–1-es legyőzését követően a Margitszigeten Nagy-Britanniát fogadták. Idézet a korabeli Képes Sportból:

„Amire kevesen számítottak – 2–1-es angol vezetés után vasárnap Szikszay legyőzte Sangstert, s ezzel a bravúrral ismét megcsillantotta a reményt, hátha mégis kereshetünk valamit. A meglepetés után az öltözőben angol újságírók torpedózzák Szikszayt: »Mi volt ezen a mérkőzésen a legnagyobb élménye?« – Amikor Sangster az utolsó »out«-ot ütötte! – jött a válasz. »Kit vert meg utoljára a legnagyobbak közül?« – Javorskyt. »Mi a beceneve?« – Csonti. Rövid magyarázkodás, aztán az egyik angol nevetve mondja: »– Aha, értem! Nálunk ezt úgy mondják, bőrös… Nagyon jó. Köszönöm.« Az angolok elégedetten távoznak, kész a riport. A magyaroknak azonban ez nem elég, »rákérdeznek« egy kicsit: »– Számított a győzelemre?« – Reméltem. Olaszországban láttam Sangstert 3–0-ra kikapni az olasz Tacchinitől. Figyeltem az olasz taktikáját – tartani Sangster fonákját és a hálóhoz menni fáradhatatlanul akkor is, ha néha elüt mellettem. Ez volt Bujtor edzőm utasítása is a mérkőzés előtt. Sikerült betartanom… Ennyi az egész.”

Más kérdés, hogy Csonti bravúrja sem volt elég a sikerhez, a britek legjobbja, Roger Taylor 3–1-re legyőzte Gulyás Istvánt, az ellenfél 3–2-vel jutott tovább. Nem mellesleg Mike Sangster egyesben elődöntős volt a francia, a brit és az amerikai teniszbajnokságon, Jirí Javorsky pedig vegyes párosban 1957-ben a Roland Garroson versenyt nyert, 1961-ben döntőt játszott.

A több mint három évtizedet felölelő edzői pályájának egyik alapvetése volt, amit Attila említett: „A párosról nemes egyszerűséggel az volt a véleménye, azok nyerik meg, akik hamarabb felérnek a hálóhoz.” Szikszay remek hangulatú edzéseket vezényelt, Markovits László, az egykori kiváló játékos, a Vasas elnöke ezt mondta az elhunytról: „A teniszt a Spartacusban kezdtem a tabáni pályákon, ahol abban az időben két kiváló edző segítette a fejlődésünket: Balázs György és Szikszay András. Mindketten nagyon sokat tettek azért, hogy játékosként és emberként is előrébb jussunk. Csonti bácsi kiemelkedő taktikai tudást adott át a játékosainak, fantasztikus pároselemekre tanított bennünket, és jó értelemben vett pályán belüli »dörzsöltségre« is megtanított. Olyan apróságok voltak ezek, amelyek később sokat jelentettek egy-egy mérkőzésen.” Hogy mennyit? Válogatottunk 1995-ben a világcsoportba jutásért Noszály Sándor, Krocskó József, Markovits László, Köves Gábor összeállításban 3–2-re győzött Ausztrália ellen. A párost a 11-szeres Grand Slam-bajnok Todd Woodbridge, Mark Woodforde duó csak öt szettben hozta Markovits és Köves ellen. A Kisstadion közönsége állva tombolta végig a mérkőzést, pedig ez teniszben nem divat… A sportvezető így folytatta: „Személyesen utoljára Tatabányán, a Davis-kupa-mérkőzésen találkoztunk, legutóbb pedig a kilencvenedik születésnapja alkalmából beszéltem vele telefonon. Mindig volt hozzám néhány jó szava, és természetesen sohasem maradhatott el egy kis zrika és humor sem – ez is annyira jellemző volt rá.”  

Igen, a zrika a teniszezők életének része volt: történt, hogy egy csapatbajnoki 4–4-es állásnál sötétedés miatt félbeszakadt, a másnapi döntő páros egyik játékosa, Pupics Péter gipsszel a lábán jelent meg. Szikszay odavolt, Pupics nevetve vette le a gipszet. Az edző nem szólt semmit, de néhány nappal később, amikor lábtengó közben eltört Pupics bokája, megjegyezte: „Látod, látod, szórakoztál velem…”  

Ám Csontit is ki lehetett hozni a sodrából. A Kő András szerkesztésében megjelent Amiről a sportújságírók hallgatnak című könyvben Zsolt Róbert mesél el egy történetet a kiváló sportolóval kapcsolatban. „Néha eszméletlen dolgokat csinál az ember. Szegény Szikszay volt az »áldozat«, a teniszező. Volt egy magyar bajnokság, Komáromi csinált valamilyen sportszerűtlenséget. Már nem tudom, micsodát, ütőt dobált, elküldött valakit a k… anyjába… Nem tudom! Megírtam, hogy Szikszay ezt és ezt csinálta… Utána felhív engem Szikszay, hogy hát: »Atyaisten, miért tetted ezt velem, hát tudhatod eleve, hogy én nem ilyen stílusú játékos vagyok!? Hát miért velem szúrtál ki?« »Ezer bocsánat, Csonti, ne haragudj, végtelenül sajnálom, hogy ilyet csináltam, a következő számban korrigálom!« A másnapi számban aztán elnézést kértem a kedves olvasóktól, és elnézést kértem Komáromitól is, és megírtam, a múltkor tévedtem: nem Komáromi viselkedett ilyen sportszerűtlenül, hanem Szikszay… És újra leírtam a történteket. Fölhív megint Szikszay. Ha hallottad volna a hangját: »Hát az isten szerelmére, könyörgök, többet legalább ne igazíts helyre!« Ma sem tudom, hogy a fenébe keverhettem össze a neveket.”

Szikszay András néhány évvel ezelőtt Balatonalmádiba költözött a feleségével. Aktívan éltek, hetente kétszer bridzseltek, nemegyszer megfordultak a veszprémi színházban. Csonti esetében helytálló a mesebeli megállapítás: boldogan élt, amíg meg nem halt.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2026. június 27-i lapszámában jelent meg.)