Kertész Alice: Ha kint maradok, éhen halnak a szüleim

Az 1956-os melbourne-i olimpia a magyar sporttörténet egyik legkülönösebb, legfájdalmasabb fejezete. Versenyzőink a forradalom leverésének hírével, a bizonytalanság és a hazatérés dilemmájával szembesültek a világ másik felén. A játékok idején már szovjet tankok vonultak Budapest utcáin, a delegáció tagjai pedig sorsfordító kérdéssel voltak kénytelenek szembenézni Ausztráliában: hazamenjenek vagy külföldön próbáljanak meg új életet kezdeni?

A játékok után a magyar küldöttség tagjai közül többen nem tértek vissza. Az amerikai lehetőség különösen vonzó volt: a Sports Illustrated szervezésében létrejött Hungarian Freedom Tour keretében sportolók és vezetők utazhattak az Egyesült Államokba, ahol bemutatókkal, találkozókkal és adománygyűjtéssel hívták fel a figyelmet a magyar menekültek helyzetére. A külföldön maradóknak ez nem csupán politikai állásfoglalás, hanem sok esetben egzisztenciális menekülőút is volt.

Kertész Alice azonban nem volt az Egyesült Államokba indulók között.

„Nem akartam Amerikába menni, arról szó sem volt – idézte fel a történteket az olimpián arany- és ezüstérmet szerző tornásznő, aki Melbourne-ből Olaszországba utazott. – Nem versenyzőként, hanem edzőként számítottak rám, több helyről is kaptam ajánlatot. Itália tetszett leginkább, jól beszéltem angolul, és akkor már kicsit olaszul is. Ott akár új életet is kezdhettem volna.”  

Akadt azonban egy nem is csekély probléma.

„Sajnos én voltam az egyetlen az egész olimpiai csapatból, aki itthonról semmi hírt sem kapott a szüleiről. Úgyhogy azt hittem, mindketten meghaltak” – elevenítette fel annak hátterét, miért gondolkodott az itáliai újrakezdés lehetőségében.

Olaszországban azonban megbetegedett, tüdőgyulladást kapott, és egy szállodában lábadozott. A bizonytalanságát csak tetézte, hogy továbbra sem tudott semmi biztosat a szüleiről, mígnem egy napon megcsörrent a telefon. A Honvéd egyik vezetője megtalálta a hotelt, amelyben Kertész Alice megszállt, és közölte vele: a szülei életben vannak.

„Első hallásra kételkedtem benne, hogy a hír igaz lenne. Mondtam, akkor hiszem el, hogy túlélték a harcokat, ha apámmal vagy anyámmal beszélhetek. És akkor apámmal tudtam néhány szót váltani. Drámai pillanat volt.”  

A beszélgetés után már nem volt kérdéses a folytatás. Kertész Alice felmondta az olaszországi szerződést, és hazajött.

 „Elhatároztam, hogy nem maradok kint, mert tudtam, a két öreg éhen hal, ha én nem jövök haza.”  

A döntés súlyát csak akkor érthetjük meg, ha felidézzük, milyen körülmények közül indult a család. Kertész Alice visszaemlékezése szerint a háború utáni években rendkívüli szegénységben éltek:

„Annyira szegények voltunk, hogy még cukorra sem telt.” Sportolói pályafutása is részben ennek a kiszolgáltatottságnak köszönhetően alakult úgy, ahogyan: a Postás tornásza volt, de a Honvéd pénzt ajánlott érte, édesapja pedig a család nehéz helyzete miatt beleegyezett a klubváltásba.

Az olaszok megértették, miért tér haza, segítettek neki, vonatra ültették, ő pedig elindult Magyarországra. Nem tudta, itthon milyen körülmények várják, de abban biztos volt, hogy a szüleinek szükségük van rá.

A melbourne-i csapattársai közül többen más utat választottak. Kertész Alice emlékei szerint azok, akik Amerikába készültek, gyorsan döntöttek, Keleti Ágnes viszont sokáig vívódott. Melbourne négyszeres aranyérmese még odakint egy egész éjszakát töltött Kertész Alice ágya mellett, és újra meg újra azt kérdezte tőle, mit tegyen: hazatérjen, maradjon, vagy menjen tovább az Egyesült Államokba.

„Egész éjszaka az ágyam mellett ült, és egyfolytában gyötrődött. Végig azon tépelődött, mit is csináljon. Mondtam neki, ha félsz, ne gyere haza. Keleti Ágnesnek volt oka aggódni, tudniillik úton Melbourne-be odavágta a pártkönyvét, mondván, bocsánat, tévedtem.”  

Keleti Ágnes végül nem jött vissza Magyarországra: Ausztráliából később Nyugat-Németországon át Izraelbe került, ahol új életet kezdett. Kertész Alice ezzel szemben a hazatérést választotta. Két különböző élethelyzet, két különböző személyes mérlegelés – ugyanannak a történelmi pillanatnak a következménye. A hazatérés azonban nem jelentette azt, hogy a következő években minden lehetőség megnyílt volna előtte. Hiába kapott például Brazíliából ajánlatot igen kedvező feltételekkel.

„Edzőként kapkodtak utánam. Brazíliából jött egy felkérés, havi ezerdolláros szerződéssel, de nem engedtek ki. Ez nagy szemétség volt – fogalmazott keserűen. – Persze nem csoda, hogy így történt. Nem szolgáltam ki semmit és senkit, sem pártvonalon, sem más értelemben, vagyis sohasem voltam a rendszer kegyeltje, amolyan jól fekvő sportoló.” 

Nem tagadja, másként is alakulhatott volna az élete. A tornától azonban sohasem szakadt el. Versenyzőként olimpiai és világbajnoki aranyérmet nyert, később edzőként, szövetségi kapitányként, valamint testnevelő tanárokat, edzőket és pontozóbírókat képző szakemberként dolgozott roppant sikeresen, és mesteredző lett. Tanítványaira manapság is büszke, úgy érzi, sok örömöt kapott tőlük, s nem kevés kárpótlást azért, hogy annak idején Olaszország helyett a hazatérést választotta.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2026. október 22-i lapszámában jelent meg.)