„Visszavárunk benneteket!” – interjú Sákovicsné Dömölky Lídiával

– Az első olimpiája volt a melbourne-i.  
– És milyen meghatározó lett az életemben – minden szempontból! Emlékszem, minden sportolót kíváncsivá és még elszántabbá tett, hogy egy ilyen csodálatos és messzi helyre utazhat, úgyhogy mindenki nagyon küzdött azért, hogy bekerüljön az olimpiai csapatba. Az utolsó simításokat végeztük, amikor kitört a forradalom.

– Hol volt ekkor Lidi néni?  
– Tatán, az edzőtáborban. Elkezdtek szállingózni a hírek, mi meg kezdtünk nagyon megijedni, hiszen aggódtunk a családtagjainkért is. Akkoriban másként működött a világ, telefonálni is alig lehetett, de Kamuti Jenő édesapja a MÁV vezérigazgatójaként segített nekünk, hogy a MÁV belső vonalain tudjunk telefonálni, ám sokáig nem maradtunk Tatán, összepakoltak minket, és felhoztak a margitszigeti Nagyszállóba. Hegyi Gyula volt akkor az OTSB elnöke, ő azt mondta: „Megyünk az olimpiára!” De hozzátette azt is, erre senkit sem köteleznek, mindenkinek a saját elhatározásán múlik az utazás vagy a maradás. Nehéz döntés volt, mert eszünkbe jutott az is, kell-e nekünk „ugrabugrálni” ott, a messziben, ám aztán mindannyian, illetve egy atléta kivételével, arra jutottunk, a hazánkért akkor teszünk, tehetünk a legtöbbet, ha képviseljük az olimpián. Csak Iharos Sándor döntött úgy, hogy marad.

– Mennyi időt töltöttek a Margitszigeten?  
– Itt kicsit bajban vagyok, mert az emlékek azért halványulnak… Szerintem csak egy éjszakát töltöttünk ott, s már indultunk is Ausztrália felé, épp csak hazaszaladtunk elbúcsúzni a családtól. Az utunk is kalandos volt, az utazást vonattal tervezték Prágába, onnan indult ugyanis a repülőgép, mert Magyarországra a forradalom miatt a franciák chartergépe, amelyikkel utaztunk volna, nem volt hajlandó berepülni. Ültünk a vonatban – hiába, mert a dolgozók sztrájkoltak a szovjet megszállás miatt. Végül autóbuszokkal utaztunk, de a csehek nem örültek az érkezésünknek, úgy vélték, visszük magunkkal a forradalmi lelkesedést. Nymburkban várakoztunk, az olyan volt, mint nekünk Tata, ott edzettünk, majd néhány nap múlva elindultunk Melbourne-be – akkoriban még nem voltak nagy üzemanyagtartályai a repülőknek, mi is leszálltunk több helyen, általában ott edzettünk is, aztán mentünk tovább.

– Elindultak úgy, hogy talán győz a forradalom, s mire megérkeztek, vagy utána nem sokkal jött a hír november negyedikéről…?  
– Nymburkban hallani véltünk a november negyediki ágyúzásról. Nem voltunk, s most sem vagyok abban biztos, hogy azt hallottuk, az viszont biztos, hogy teljesen összeomlottunk.

– Ha a tatai edzőtáborba is lassan szivárogtak a hírek, Melbourne-ig még lassabban jutott el, mi történik itthon. Hogyan tudott így az olimpiára, a szereplésre figyelni?  
– Mindenki kába, szédült volt, igyekeztünk belefeledkezni abba, amiért jöttünk: az a feladatunk, azt kell tennünk a hazánkért, hogy helytállunk az olimpián. Ez azért nem nagyon ment… A regnáló világbajnok voltam – egyéniben és csapatban is, de 1956-ban még csak egyéniben rendeztek olimpiát a női tőrözőknek. Nem vívtam ugyan rosszul, ám a döntő pillanatban csődöt mondtam… A középdöntőben egy brit lánytól 4:3-ra kikaptam – egy olyan vívótól, akitől még soha. Gillian Sheen később úgy is nyilatkozott, hogy ugyan nem számított esélyesnek, ám azután, hogy megverte a világbajnokot, szárnyakat kapott, s már úgy gondolta, miért ne nyerhetné meg az olimpiát. Győzött is.

– Mikor döntötték el kedvesével, Sákovics Józseffel, hogy Melbourne-ből nem Magyarország, hanem az Egyesült Államok felé veszik az irányt?  
– Mi haza akartunk jönni, én egyébként is az a típus vagyok, aki szeret itthon lenni, szeret hazaérkezni, akárhol vagyok, rövid idő után honvágyam van. Aztán telefonon megtudtuk, hogy a párom húga és a bátyám Bécsben van, ne jöjjünk haza. Akkor döntöttünk amellett, hogy elmegyünk a Sports Illustrated által kínált amerikai útra. Hegyi Gyulának sírva mondtuk el, hogyan határoztunk, mire Gyula bácsi, aki nagyon szeretett mindkettőnket, megfogta a kezünket, és azt mondta: „Mindig visszavárunk benneteket!”

– Haza is jöttek kilenc hónap után.  
– Amerikából már az első hetek után felvettük a kapcsolatot az edzőinkkel, mondván, szeretnénk hazajönni. Nem volt velünk szemben semmiféle retorzió, és a visszatérésünk utáni töretlen bizalmat 1959-ben azzal háláltuk meg, hogy a budapesti világbajnokságon mindketten tagjai voltunk az aranyérmes tőr- és párbajtőrcsapatnak.

– Ha visszagondol a melbourne-i olimpiára, egyértelműen a furcsa, ahogy fogalmazott, a szédült érzések kerítik hatalmába?  
– Mindenképpen. A vívók számára sikeres volt az olimpia, hiszen a férfi kardozók egyéniben és csapatban is nyertek, a párbajtőrcsapat ezüst-, a tőrcsapat bronzérmes lett. Én voltam az egyetlen vívó, akinek nem sikerült Melbourne, aki ennyire nem tudta kizárni, ami itthon történt – ez a sikertelenség olyannyira meghatározta a pályafutásomat, hogy bár utána még ott lehettem három olimpián, a csapattal egy aranyat és két ezüstöt szereztem, ám egyéniben nem sikerült felállnom a dobogóra. Amikor az ötvenedik évfordulón visszatérhettem Melbourne-be, próbáltam a jobb érzéseket előhívni: sokszor eszembe jut, hogy Kovácsné Nyári Magdával, Gyenge Valériával és Gyarmati Olgával esténként hogy vártuk a telefonhívásokat, a híreket otthonról, hogy Valival örültünk és sírtunk, amikor előbb az édesanyja azt üzente, jöjjön haza, majd a vőlegénye azt, hogy menjen Amerikába. És az is melegséggel tölti el a szívemet, hogy a női kéziszercsapat az eredetileg tervezett szivárványszínű helyett piros-fehér-zöld szalaggal mutatta be a gyakorlatát, s lett olimpiai bajnok.

A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2026. október 22-i lapszámában jelent meg.)