Kívülálló a kenesei kapuból – interjú Porga Gyulával

– Köszönjük, hogy rendelkezésre állt.  
– Ha már a futballteljesítményemmel nem sikerült bekerülnöm a Nemzeti Sportba…

– A Balatonkenesei Hírlapba viszont igen. Az 1991. május 15-i számban olvasom a Csajág elleni mérkőzés tudósítójának jellemzését: „…kitűnt, hogy Porga Gyula ügyes kezű kapus.”  
– Fontos időszak volt az életemben, nemcsak a játék miatt, hanem azért is, mert hosszú szünet után a mi generációnk élesztette újjá a labdarúgást Balatonkenesén. Működtek a környékünkön addig is nagy egyesületek, Balatonfűzfőn a NIKE FAK, Várpalotán a Bányász, de nekünk sokáig az iskolai aszfaltos kispálya maradt az otthonunk. Mi még úgy szocializálódtunk, hogy a foci volt a mindenünk, amíg sütött a nap, játszottunk. Idővel egyre többen csatlakoztak hozzánk, és megfogalmazódott a szándék, hogy alakítsunk újra nagycsapatot. Elkezdtünk tervezgetni, rendbe hozni az elhanyagolt futballpályát. Mindenki hozzátette a magáét, játékosok, szurkolók egyaránt, önmagában élményt jelentett a semmiből létrehozni valamit.

– A Múzeumok Éjszakáján szubjektív tárlatvezetést tartott a veszprémi Laczkó Dezső Múzeumban, a Hátsó füves-kiállításon, itt a kapus szerepkörének már-már filozofikus értelmezésével szolgált. Milyen a világ a futballkapuból nézve?  
– Mondják, a zenekarokban a dobosoknál, a futballban a kapusoknál valami nem stimmel. Az, hogy a kapus kívülálló, már vizuálisan megjelenik, hiszen a meze is más, mint a többieknek. A tetejébe ő az egyedüli a pályán, aki kézzel is hozzáérhet a labdához. A legszemléletesebb mondás Albert Camus-től, a francia írótól származik, aki egykori kapusént vallotta, hogy mi minden kapott gólba kissé belehalunk. És amikor az ember benyúl a hálóba, hogy kivegye a labdát, a középkezdéshez készülő társak fizikailag is elfordulnak tőle. Az említett kívülállóság Camus szerint abban tapintható ki a leginkább, hogy ha gólt kapunk, még a szégyenünkkel is egyedül maradunk.

– Kapusként nem számít magasnak, hogyhogy mégis éppen ön állt be a kenesei kapuba?  
– Egyáltalán nem vagyok kapusalkat. Valószínűleg azért is kerültem én a posztra, mert saját mikrokörnyezetemben én voltam a legfiatalabb, ráadásul kissé idegenként is tekintettek rám, miután csak általános iskolásként kerültem Balatonkenesére. Mindenki a mezőnyben akart játszani, és a nagyobbak azt mondták, legyek én a kapus. Aztán ott ragadtam. Nem voltam ügyetlen, elakadtak bennem a lövések, meg tudtam fogni a labdát, és ez idővel magabiztosságot adott. A falusi futball erejét a különleges történetek és az érzelmek adják, amelyekhez hozzátartoznak a szurkolói bosszantások, kedves bekiabálások is. Egyszer Gyulafirátóton játszottunk, az ellenfél a bajnoki címért küzdött Ösküvel, mi a középmezőnyben voltunk, mindenki biztosra vette a rátótiak győzelmét. Meglepetésre azonban szenvedtek nagyon, kihagyták a ziccereket, nekem is jól ment a védés, és váratlanul vezetést szereztünk. Egyre feszültebb, türelmetlenebb lett a rátóti közönség, egy helyi drukker hangosan háborgott: „Nem igaz, hogy ennek a kopasz törpének nem tudtok egy rohadt gólt lőni!” Aztán egy gólt csak bepréseltek, de a bajnoki címük a döntetlennel is elúszott.

– Balaton-környéki terepmunkánk tapasztalata alapján az őslakosok és a beköltözők közötti szembenállás sok esetben a helyi futballéletben is nyomot hagyott. Balatonkenesén érzékeltek hasonló feszültséget?  
– A település az 1970-es évek közepén kezdett el bővülni, a munkahelyekhez lakhatást biztosítottak, új településrészek alakultak ki. Az ország különböző pontjairól, például Szabolcs-Szatmár-Bereg megyéből is jöttek munkavállalók, helyben meg voltak nyilván az őslakosok, akiknek a nagyszülei is Kenesén születtek. Minden közösségben megvan ez a törésvonal. A Balaton partján a nyaralók és az állandó lakosok közötti konfliktusok is bonyolították a helyzetet. Lakótelepieknek hívták az újonnan érkezőket, akik egyébként téglából épült sorházakban éltek, a mi családunk is ilyenbe költözött át Fejér megyéből. A fiatalok tele voltak várakozással, a játék iránti szenvedély mindenkiben benne volt, és hát a futball az a terep, amely leginkább össze tudta hozni őket, közösségi aktust teremtett. Dolgoztak az új lakók a hajókat gyártó Sirály KTSZ-ben, a közeli akali vagy a világosi állami gazdaságban, és ezeken a munkahelyeken is folyt a zrikálás, rivalizálás. És akkor valaki kitalálta, hogy mérjék össze az erejüket a futballban a gyüttmentek és az őslakosok, derüljön ki a pályán, melyik fél az erősebb. A beköltözők jellemzően takarékosabban éltek, OTP-hitelből építették a lakásukat, nem volt udvaruk, nem tudtak állatot tartani, nekik úgymond csak zsíroskenyér jutott, ezért az ő csapatukat így nevezték: Zsíroskenyér. Az őslakosoknak volt kertjük, jószáguk, háztáji gazdálkodást folytattak, ők voltak a Sonka. A hetvenes évek második felében két-három évig élt Kenesén a Sonka–Zsíroskenyér derbik sajátos hagyománya.

– Itt ülünk a múzeumban a „Hittel, szívvel, lélekkel” feliratú szurkolói drapéria alatt. Adja magát a kérdés: önnek mit adott a labdarúgás?  
– Rengeteg barátságot, élményt, hiszen ahogy mondják, nincs olyan az életben, ami a futballpályán ne történne meg. Én mindig is abban hittem, hogy közösségként tudunk erősek lenni. És ha az ember egy közösségnek tagja, közös célokért küzd, az lemondásokkal is jár. A személyiségünk fejlesztésének fontos eleme, hogy valamilyen közösséghez tartozunk. És mindegy, hogy az egy bélyeggyűjtő klub, egy futballcsapat, egy táncegyüttes vagy népdalkör. Ha ott megtaláljuk a szerepünket, alkotói lehetünk valami közösnek, akkor végül adunk is, kapunk is.

– A kiállításban megjelennek a hátország beszédes statisztikái: Magyarországon az elmúlt negyedszázadban 32 százalékkal csökkent a nagypályás csapatok száma, Veszprém megyében 34 százalékkal, és a Balaton környékén is jelentős az apadás. Miként értékeli a folyamatot?  
– A legszomorúbb nem is az, hogy megszűnnek futballcsapatok, hanem az, ha nem jön létre helyettük más közösség. Ez az, ami igazán veszélyes. Mi szeretjük a futballt, ebben nőttünk fel, van hozzá érzelmi kötődésünk, de valójában közösségre van szükségünk. Különben atomizálódunk, egyedül vagyunk az örömmel is, a bánattal is. A család ott van összetartó elemként, de hát érzékeljük, sokszor a családtagok is egyre távolabb kerülnek egymástól. Ha ezt a kohéziót elveszítjük, akkor nem tudom, hogyan fogunk közös nevezőre jutni, miként tudunk megállapodni bármiben, közös célokat kitűzni. Az sehova sem visz, ha széthullik atomjaira egy társadalom. A közöny rossz reakció, azt meg kell haladnunk. Ha csak szomorkodunk, és nem teszünk valamit, azzal nem segítünk. Ezért is örülök a Hátsó füves-kiállításnak, amely megmutatja, hogy van egy ilyen érdekes világ, ehhez lehet vonzódni, értéket, élményt jelent.

– Kétes helyzetekről szóló szerepjátékot is kipróbálhat a látogató. Belebújhat többek között egy polgármester bőrébe, akinek a településén régen megszűnt a csapat, a sportpálya azonban még megvan, és egy vállalkozó jó pénzért megvásárolná a területet. Dönteni kell: eladja-e az önkormányzat vagy sem? Ön mit lépne?  
– Csapdahelyzet, nem könnyű a dilemma. A Winston Churchillről szóló anekdota jut eszembe. Összeült a brit háborús kabinet, és a pénzügyminiszter javasolta, hogy a harcok finanszírozásához a kulturális és az oktatási tárcától csoportosítsanak át forrásokat. Mire Churchill csak ennyit mondott: „Jó, jó, de akkor miért harcolunk?” Lehet, hogy a konkrét esetben alternatív megoldást kellene találni. Adjuk el a futballpályát, legyen bevétele az önkormányzatnak, de a pénzt ne élje fel a település, hanem valami közösségi tér kialakítására, közösségi célra fordítsa. Én próbálok úgy gondolkodni erről, hogy a soft power eszközeivel építsük a közösséget, a munka, a gazdaság és az élhetőség szempontjai mellett a számokban nehezebben mérhető társadalmi tőke érdekeit is figyelembe véve. Nem a jó minőségű járdától, hanem a jó minőségű közösségtől lehetünk igazán erősek, ehhez tartozik hozzá a kultúra, az oktatás mellett a sport is. Nekem polgármesterként nemcsak települést, hanem közösséget is kell építenem. Hasonló ambíció vezérel minket a városban és a régióban idén zajló Veszprém–Balaton Európa Sportrégiója programban is, amely a pályázó civil szereplők révén igyekszik mozgásba hozni az embereket és tartós ösztönzéssel szolgálni.

– A VSC Veszprém futballcsapata a helyén van az NB III középmezőnyében?  
– Szerintem nincs. A mostani világot nézve nemcsak a sport helyzetét, hanem a gazdasági környezetet és az infrastruktúrát figyelve, egy jó NB II-es futballcsapatot megérdemelne a közönség. Középtávon ennek a hátterét is meg lehet adni. Ne felejtsük, Veszprém hagyományosan erős utánpótlás-nevelő város, innen indult Végh Zoltán mellett például Lang Ádám, Iszlai Bence vagy Novothny Soma, de a tavaly országos bajnok veszprémi futsal képviselőit is említhetném, Tatai Józseffel az élen. Bár viszonylag kevesen járnak ki az NB III-as meccsekre, hétfőn mégis sokan beszélnek a hétvégi eredményről a városban.

– Ellentmondásos helyzet, hogy miközben itthon Szeged és Veszprém hagyományosan a legerősebb város kézilabdában, futballban már évtizedek óta távol van az elittől. Vagy ez, vagy az?  
– Európában is sok helyen hasonló a tapasztalat. Ha elvonatkoztatunk Barcelona vagy Párizs példájától, azt látjuk, hogy a kézilabdában sikeres Kiel, Magdeburg vagy Flensburg futballban nincs a legjobbak között, de a Füchse Berlin is más súlycsoport, mint a Hertha a labdarúgásban. Megfordítva az is igaz, hogy Münchenben, Lyonban vagy Marseille-ben valamiért a kézilabda nem tudott úgy megerősödni, mint a futball. Nálunk, Veszprémben az identitás meghatározó eleme a kézilabda. A veszprémiek szeretik a várost, büszkék a múltjára, ami magabiztosságot ad, de fontos, hogy ezt a jelenben is erősítsük, ennek kitűnő terepe a kézilabda.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2026. augusztus 15-i lapszámában jelent meg.)