„Makacsságban biztosan apura ütöttem!” – nagyinterjú Bognár Istvánnal

– Kezdjünk néhány „gyors passzal”! Ki a legviccesebb a Bognár családban?     
– Én! Bár ezt azért át kell gondolnom… Ha magamat mondom, abból még sértődés lesz… Állandóan ugratjuk egymást, de jó, legyen: szerintem én!

– Ki nyeri a legtöbb vitát?     
– Aki nem engedi el. Vagyis apa. Őt nem lehet meggyőzni. Igazából semmiről.

– Ki főz otthon?     
– Talán én… Azért kellett gondolkodnom a válaszon, mert valójában nem szoktunk sokat főzni. A reggelit mindig én csinálom, ez már szokássá vált. Egészséges ételeket rendelünk, két pici gyerek mellett nem könnyű mindennap főzőcskézni. A feleségem is szokott, de talán én többször, a reggelik elkészítésével én állok előrébb.

– Ki kritizálja keményebben: az édesapja vagy saját maga?     
– Én saját magamat. Ebben azért már sokkal jobb vagyok, mint régebben, de fontos az önreflexió, és hajlamos vagyok először azt meglátni, amit én rosszul csináltam.

Született: 1991. május 5., Liege, Belgium Sportága: labdarúgás Posztja: középpályás Klubjai: Újpest (2010–2012), Mezőkövesd (2012–2014), Diósgyőri VTK (2014–2017), Ferencváros (2017), Mezőkövesd (2017), MTK Budapest (2018–2020), Paksi FC (2020–2022), Arisz Limassol (kölcsönben, ciprusi, 2022), MTK Budapest (2022–) Kiemelkedő eredményei: Magyar Kupa-győztes (2017), Magyar Kupa-döntős (2022)

– Miben hasonlít leginkább az édesapjára?    
– A makacsságban biztosan. Ő azért durvább… De inkább úgy fogalmaznék, mindketten szeretjük kimondani a véleményünket, én sem szeretek mellébeszélni.

– És miben különböznek leginkább?     
– Én érzelmesebben közelítem meg a dolgokat.

– Ki lenne a Bognár család csapatkapitánya?     
– A bátyám. Bizonyos helyzetekben nagyon józanul tud gondolkodni. Talán ő lenne a legalkalmasabb rá.

– És ki kapná a legtöbb sárga lapot?     
– Apa. Reklamálásért! Szabálytalanságért egyikünk sem. Bár, ha a nagyobb lányom is beszállhatna a meccsbe, lehet, hogy ő lenne a befutó. Négyéves, de szinte mindenben rám ütött, egyszerűen nem tud veszíteni. Mindenből versenyt csinál. Mindig neki kell elsőnek lennie. Sok türelem kell hozzá, de szerintem ez alapvetően nem rossz tulajdonság.

– Melyik stadionban szeret a legjobban futballozni?
– Nem is kérdéses. Az MTK-éban, a Hidegkuti-stadionban.

– A felesége békéscsabai. Budapest vagy Békéscsaba?     
– Budapest.

– Ennyire egyértelműen?     
– Éltem Miskolcon, Egerben is, szeretem a nyugalmat, de hosszú távon imádom Budapestet. Zuglóban lakunk, nyugodtabb környék, ám akár a belvárosban is el tudnám képzelni az életünket. Budapest világváros, minden megtalálható benne. Fontos nekem, hogy a gyerekeink itt nőhessenek fel, sok mindennel találkozzanak, minél több lehetőségük legyen.

– Békéscsabára azért rendszeresen járnak?    
– Persze. Szeretem Békéscsabát is, a Csaba Parkot például nagyon kedvelem. Jó ott kikapcsolódni, néhány napra kifejezetten szeretek oda utazni.

Már csak tíz hiányzik a száz gólpasszhoz

– Ha már szóba került a versengés: a bátyjával mindig ilyen volt a kapcsolatuk?     
– Két fiúgyerek között mindig van rivalizálás, közöttünk három év a korkülönbség. Jó testvérek voltunk, és azok vagyunk a mai napig. Mindenből versenyt csináltunk gyerekként, és ez az idő múlásával sem változott meg. Bármit meglátunk az utcán, abból is képesek vagyunk versengést rendezni.

– Az előbb mégis őt nevezte meg családi csapatkapitánynak.     
– Nem véletlenül. Felnőttként jöttem rá, hogy gyerekként olykor hagyott nyerni, csak azért, hogy legyen önbizalmam. Néha hagyta magát. Van benne velem szemben egy kis atyáskodó szellem, nyilván azért is, mert ő az idősebb.

– Édesapjától melyik mondatot hallotta a legtöbbször?     
– Viccesből lenne bőven… Amikor a játékosa voltam, és valaki elrontott valamit, sokszor jött tőle, hogy „hát ez nem tud focizni…” De ha komolyan kell válaszolnom, van egy mondata, amely futballszempontból tényleg belém égett: bármennyi időt vagy a pályán, valaminek történnie kell. Ezt megfogadtam.

– Ez elég pontosan leírja a játékát is. Mindig a gólpasszt, a kulcspasszt, a váratlan megoldást keresi.  
– Megvan a célom is: el akarom érni a száz gólpasszt az NB I-ben. Amióta vezetik ezeket a statisztikákat, nem láttam ennyi asszisztot senki neve mellett. Kanta József jutott kilencven fölé, és persze lehet, hogy, mondjuk, édesapám is adott száz gólpasszt az NB I-ben, csak arról nincs kimutatás.

– Mennyinél jár most?     
– Kilencvennél. Már csak tíz hiányzik. De azért száznál sem szeretnék visszavonulni vagy ilyesmi.

–  Mennyi van még Bognár Istvánban?     
– Még öt jó év. És három rossz…

– Kivel értette meg magát a legjobban a pályán?     
– Kanta Józseffel. Pedig csak akkor játszottunk először együtt, amikor tizennyolc évesen az MTK-hoz kerültem. Ő és Gera Zoltán volt a két kedvencem, és később mindkettőjükkel futballozhattam. Remélem, Józsi is azt mondaná, hogy jól megértettük egymást.

– Különös lehet egy olyan családban felnőni, amelyben lassan mindenki szakmai szemmel nézi a labdarúgást. Előfordul még, hogy a vasárnapi ebéd taktikai értekezletté változik?     
– Nehéz elkerülni a futballtémát, de közben érkezett egy új prioritás: az unokák. Édesapám nagyon vicces velük, éppen olyan nagypapa, amilyennek szerintem egy nagypapának lennie kell. Az unokákat is ugratja.

– A gyerekek nézik a meccseket a tévében?     
– Gyuri tatát felismerik a képernyőn, de maga a meccs egyelőre nem érdekli őket. A kicsi inkább azt kérdezi, hogy én hol vagyok, engem miért nem mutatnak. Még nem rakja össze, ha közben ott ülök mellette. A világbajnokság egyik mérkőzésén is megkérdezte, mikor mutatnak már engem a tévében. Mondtam neki, már az is jó lenne, ha legalább egy magyart mutatnának a pályán… Az én mérkőzéseimre viszont nagyon szeretnek kijönni.

A spiritualitás is vonzza, egyre inkább hisz benne

– Ha holnap azt mondanák, vége a futballnak, mi hiányozna a leginkább?     
– A napi rutin. Nagyon furcsa lenne, ha hirtelen felborulna az az élet, amelyet lényegében húsz éve élek. Ha pedig egyetlen szóval kellene válaszolnom, természetesen a labda.

– A profi életmód?     
– Bizonyos részei biztosan. Például az, hogy figyelni kell arra, mit eszem, hogyan élek. Ezek mind hozzátartoznak. Érdekes, amióta megszülettek a gyerekek, napi egy csésze kávét iszom, előtte sohasem kávéztam.

– És mi az, ami egyáltalán nem hiányozna?     
– Ez nehezebb kérdés. Éppen valamelyik nap beszéltem erről a feleségemmel, Bogival. A hétvégi mérkőzésünkön az utolsó percben kaptunk gólt, és mondtam neki, mennyire fontosak ezek a helyzetek is. Bármennyire fáj egy ilyen meccs, hétfőn újra el kell indulni. Újra fel kell építened magadat a következő hétvégére.

– Vagyis még a kudarc is hiányozna?     
– Lehet. Elsőre azt mondanám, hogy a csalódások, a negatívumok biztosan nem hiányoznának, de aztán belegondolok, és talán még azok is. Többnek érzem magam attól is, ha egy nehéz helyzetből képes vagyok kikecmeregni és talpra állni. Ez is személyiségfejlődés. Ha valamit tényleg ki kellene emelnem, ami biztosan nem hiányozna, azok a sérülések. Főleg a tehetetlenség érzése, amikor játszanál, de nem tudsz.

– Ebben a mentális építkezésben mennyit segített a felesége?     
– Rengeteget. Ha egyvalamit kellene mondanom, amit tőle tanultam, és amit a futball önmagában nem tudott volna megtanítani, akkor mindenképpen a mentális területet emelném ki. Nagyon sokat adott és ad nekem a mai napig. Abban is, hogyan kezeljem a futballban kialakuló helyzeteket, a teljesítménnyel összefüggő lelki dolgokat.

– Tudatosan foglalkozik ezzel?     
– A feleségem sokat olvas ilyen témában, a spiritualitás is érdekli. Most már én is hiszek benne, bár rendszeresen nem gyakorlom. Azt látom, hogy aki foglalkozik vele, hisz benne, és valóban az élete részévé teszi, annak sokat segíthet. Valószínűleg később én is eljutok ezen a téren egy magasabb szintre.

– Az apaság változtatott azon, ahogyan egy vereséget vagy egy rosszabb időszakot kezel?     
– Biztosan. Sok helyzethez másként állok. Felelősségteljesebb lettem, pedig azt sem mondanám, hogy korábban felelőtlen voltam. De amikor gyerekeid vannak, ez egy másik szint.

– Két kislányuk van, két- és négyévesek. Jöhet a harmadik?     
– Nem tudjuk még. Azt biztosan mondhatom, hogy ha vállalnánk egy harmadikat, nem azért, mert mindenáron fiút szeretnénk. Szeretjük a nagycsaládos életet, és valahogy úgy érezzük, talán van még egy gyerek bennünk.

Tervezi, hogy edző lesz belőle egyszer

– Már nemcsak fiú, hanem édesapa is. Jobban érti emiatt az édesapját, mint húszévesen?     
– Hiszek abban, hogy minden ember más. Vannak dolgok, amelyeket én is továbbviszek abból, amit otthonról kaptam, és vannak, amelyeken változtattam. Apaként közben saját magával is küzd az ember. Jól csinálom? Miben hibázom? Ezek nehéz kérdések. Az biztos, hogy az ember idővel elfogadóbbá válik a korábban történtekkel kapcsolatban is.

– El tudja képzelni, hogy egyszer ön is edző legyen?     
– Igen, tervben van.

– Akár az édesapja mellett?     
– Igen. Nem mondanám, hogy ez konkrét célom, de egyáltalán nem zárom ki a lehetőségét.

–  Akkor egyszer az is előfordulhat, hogy az édesapja, a bátyja és ön ugyanabban a szakmai stábban dolgozik?  
– Ki tudja?! Azt biztosan nem mondanám, hogy nem.

– Ha húsz év múlva újra leülnénk beszélgetni a Bognár családról, minek örülne leginkább?     
– Ha egyetlen dolgot kívánhatnék, az lenne, hogy a gyermekeim találják meg a saját útjukat. Ebből a kívánságból teljesen kihagynám a futballt és Budapestet is. Ők a legfontosabbak. Boldoguljanak az életben, jó irányba tartsanak, legyenek céljaik, és találják meg a helyüket a világban. Ha ez megvalósul, akkor egyáltalán nem fontos, hogy én húsz év múlva edző vagyok-e vagy sem, és az sem, hogy Budapesten élünk-e. Azok már csak részletek.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2026. augusztus 15-i lapszámában jelent meg.)