Tétre, helyre, befutóra – Hosszú kávé Jordán Tamással

– Milyen színházi évadot zárt a nyári utazások előtt? 
– Nem unatkoztam, mert azóta is bőven van feladatom, hogy 2021-ben nem folytattam igazgatói munkámat az általam alapított szombathelyi Weöres Sándor Színházban. Öt előadásomból háromnak a Rózsavölgyi Szalon a helyszíne. Sigmund Freud lélekbúvár és a fiatal professzor, Clive Stephen Lewis fiktív találkozását és vitáját, Az utolsó órát Alföldi Róberttel játsszuk. A két pápában Lukács Sándor az argentin Bergoglio bíborost, én a német Joseph Ratzingert alakítom, a történetben helyet kap a 2014-es német–argentin futball-vb-döntő Mario Götzének a hosszabbításban szerzett győztes góljával. A harmadik rózsavölgyis darabom a Romance.com kedves, humoros történet az internetes ismerkedés fonákjairól, ebben Molnár Piroska a partnerem. Koltai Róberttel a Pinceszínházban a pályánkkal kapcsolatos anekdotázós műsort adjuk elő, a címe: Az semmi. Végül van még egy önálló stand-up estem is, a Széllel szembe, tele poénokkal és poémákkal. A nyári pihenést, megújulást málagai utazás, Balatonszárszó, Balatonszemes, Hévíz szolgálta, úgyhogy készen állok a folytatásra.

– Kossuth- és Jászai-, Príma-díjas érdemes művész, a Nemzet Színésze, a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, állami elismerések birtokosa, Zugló, Szombathely és Budapest díszpolgára. Pedig nem is a Színház- és Filmművészeti Főiskolán diplomázott! 
– Nem vettek fel 1961-ben, barátom, Bálint András viszont bekerült, és ő javasolta, jelentkezzek az akkoriban népszerű Egyetemi Színpadhoz. A Műegyetemen geodézia szakon voltam mérnökhallgató, majd a Fővárosi Tanács építési osztályán dolgoztam mint telekkitűző mérnök. Sokáig éltem kettős életet, már-már felhagytam a másodállásbeli színészettel, amikor az akkor alakuló 25. Színházból Berek Kati és Gyurkó László felkért egy kisebb szerepre, majd 1973-ban Gyurkó László rákérdezett, nem akarok-e főállásban színművész lenni. Akartam… Később az egész életem lényegében úgy alakult, hogy mindig jókor tudtam jó helyen lenni. A kitüntetéseket adják, azokat talán megérdemeltem, mert láttak bennem fantáziát, szerepekre éppúgy, mint azok elismerésére.

– Mit hozott magával a családjából, mit kapott otthonról? 
– Minden lényegeset, amely az életutamat egyengette. Köztudott a győri kötődésem, nagyapám az ismert Cardo Bútorgyár tulajdonosa volt, apám, dr. Jordán László jogász a város Pro Urbe-díjasa, a Győr Barátainak Köre egyesület alapítója, emléktábláját 2022-ben avatták a Bencés Gimnázium falán. Olyan neveltetést kaptam, amely kamatozott a pályám során is. Apámtól kitartást, precizitást, felelősségteljes gondolkodást tanultam, anyámtól pedig azt a végtelen szeretetet és minden körülmények közötti empátiát éreztem, amely a mai világban olykor a legjobban hiányzik a sokszor megtapasztalt, gyűlöletbe váltó ellenségeskedések nyomán. Három évtizedes színházigazgatói munkámban ezt sosem tévesztettem szem elől, ezzel tarthattam jó kondícióban a társulatot.

– Szerepek sokaságát játszhatta el vagy rendezhette. Maradt-e ki valami, amelyet hiányolt? 
– Miután sosem volt szerepálmom, így nincs is hiánylistám. Kerülő úton jutottam a pályára és fejlődhettem ott tovább, mindig megtaláltak a jó szerepek. Persze a csaknem hat évtized alatt előfordult, hogy elment mellettem valami, de ennél a hivatásnál ez természetes. A játékot kell előbbre helyeznem, az több örömöt szerzett, de a rendezés sincs sokkal hátrább. 

– Ötvenhárom éve játszotta első filmszerepét, tévéfilmekben, sorozatokban alkotott maradandót. Mit jelentett ez a kirándulás? 
– Mindig is érdekelt a színháztól eltérő munkában, forgatáson részt venni, az élmény nagyságát pedig a feladat nagysága adhatta meg. Talán érdekes, hogy a legkedvesebb filmszerepem Az unoka 2022-ből. Az ismereteit Londonban szerző rendező, Deák Kristóf színészekhez közelítése nagyon tetszett, hagyott bennünket önálló, kreatív partnernek lenni. Ráadásul a téma sem volt idegen, ilyen unokázós csalós esettel mi is találkoztunk az ismeretségi körünkben.

– Igazgató volt a Merlin Színházban, a Nemzeti Színházban és 2008-tól a már említett szombathelyi Weöres Sándor Színházban. Hogyan tudta egyeztetni a művészeti munkáját a menedzserivel? 
– Az általam alapított Merlinben egész egyszerűen el kellett vállalnom a vezetést, amelyet aztán hályogkovács módjára kitanultam. Tizenegy év után a Nemzetiben és Szombathelyen már hasznosíthattam a tapasztalataimat. Azt már Kaposvárról tudtam, hogy minden kolléga szerves része az egésznek. Egy precíz svájci órához hasonlít ez, amelyben a kis és a nagy fogaskerekek összehangoltan működnek. Ez a színházra vetítve annyit jelent, hogy akár színész, akár díszletmunkás a résztvevő, nélkülözhetetlen az együttműködés.

– Annak idején gyakran szurkolt a Haladásnak a Rohonci úti régi stadion lelátóján… 
– Gyerekkoromtól szeretem a futballt, fiatalként játszottam is a Goldbergerben. A húszas éveim elejéig a Fradinak, Albertéknak szurkoltam. Kaposvári koromból a későbbi szövetségi elnök Kisteleki Istvánra és a Vidiből meg az ETO-ból ismert Burcsa Győzőre emlékszem. Szombathelyen jó kis csapat jött össze akkoriban, barátságban voltunk a játékosokkal, Guzmics Richárddal, Kenesei Krisztiánnal, Halmosi Péterrel, az edzők közül Mészöly Gézával. Egyszer a színészklubban rendeztünk egy páros csocsóbajnokságot, amelyet a Halmosi, Ugrai kettős nyert meg. Kár azért a többre hivatott klubért! Az utóbbi időben igazi klasszisunknak, Szoboszlai Dominiknak szorítok a Liverpoolnál. A feleségemmel rendszeresen tippmixelünk, mégpedig az olasz Serie A öt csapatával kapcsolatban. És szoktam televízión nézni röplabdát, vízilabdát, valamint már csak szombathelyi mivolta miatt is nagyszerű érzés volt a kalapácsvető Halász Bence Európa-bajnoki aranyérmének örülni.

– Igaz, hogy majdnem futballista is kikerült a családból? 
– Négy gyermekem közül a szintén színész Adélt ismerik a legtöbben, a negyedik, az 1997-ben született Benedek volt olyan tehetséges, hogy tízévesen az AC Milan száz fiatalból őt és egy társát választotta ki a Vasas-pályán. Kint a tesztmérkőzés harmadik percében megsérült, így aztán be kellett érnie egy pacsizással a Milan–Parma meccs után Didával, Kakával, Seedorffal. Játszott itthon az Illés Akadémiánál, de a Répcelak és a Vép, a megyei első osztály után előbb az e-sportokra váltott, jelenleg pedig egy magyar filmgyártó céggel vesz részt amerikai filmek gyártásában. Végül is nem esett messze az alma a fájától…

– Az előadó-művészet is kedvelt területe Jordán Tamásnak. Minek tulajdonítja? 
– Elsősorban annak, hogy számomra élvezet a versmondás. Jó visszhangja volt a költészet napi eseményeknek, felkeltette a figyelmet a magyar líra iránt: a sorozatot Fűzfa Balázs szombathelyi irodalomtörténész indította el az általa legjobbnak tartott tizenkét verssel. Félévente a költőhöz kapcsolódó helyszíneken tartották, nagy számú résztvevővel, később jó néhány iskola folytatta a kezdeményezést. Számomra emlékezetes a tragikus sorsú Radnóti Miklós Abda előtti emlékművénél közel félezer fiatallal együtt szavalt Levél a hitveshez című költemény. Az önálló estjeim élére kívánkozik a József Attila gyötrődéseiről, meg nem értett érzéseiről valló Szabad ötletek jegyzéke. Volt olyan vélemény, hogy trágárságoktól sem mentes magánéletét nem szabad színpadra vinni, de aztán megkapta a színházkritikusok különdíját. Már negyvenedik éve adom elő töretlen sikerrel, és még mindig van rá igény.

– Voltak-e hosszú életútján komolyabb válságos pillanatai? 
– Úgy fogalmaznék, hogy előfordultak nehezebb időszakok, de gyakorlatilag nem kellett megbánnom semmit. Életemről vallomás a tíz éve megjelent Hátrametszés című könyvem, az életem tétre, helyre, befutóra. Sok segítséget kaptam a hozzám legközelebb álló négy barátomtól. Fiatalon könnyű barátságokat kötni egy nyitott embernek, de ezek közül sok eltompul az idők során. A négy megmaradt közeli barátból kettő színész, Bálint András és Koltai Róbert.

– Nyolcvan felett, 2026 nyarán mennyire tervez előre? 
– Annak örülök, hogy országunkban új világ van kialakulóban. Már 2022-ben reméltem a fordulatot, de 2024-ben, a Partizán Tv-ben látott Magyar Péter-interjú után kezdtem hinni az összefogás eredményében. Optimista vagyok és mindenkinek azt üzenem, hogy türelem, türelem, néhány hónap alatt lehetetlen Kánaánt csinálni. Úgy érzékelem, az élet minden területén, így a színházi világunkban is elindult a változás, amelyből én a nyolcvanhárom évemmel nem tudom, mennyit fogok még megélni. Talán azt is, hogy a Haladás újra az élvonalban játszik?

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2026. augusztus 29-i lapszámában jelent meg.)